építészet : környezet : innováció

Lucien Hervé (1910—2007)

Élete a csodák közé tartozott, de pontosabb ha azt írom, hogy mindez a túlélő lelkierejének és teste erős küzdelmének volt köszönhető. Megígérjük, gondozni fogjuk emlékét...
Batár Attila írása

Lucien Hervé
Hervé itt hagyott bennünket. Mondhatnám váratlanul. Pedig ez a kijelentés, a tiszteletreméltó korát, 96 évét figyelembe véve, értetlenül hangzik. Mégis azért, mert abban a hitben éltünk, hogy örökre velünk marad, igazságtalannak érezzük bekövetkezését. Ha valakinek a jelenlétéhez ilyen hosszú időn át hozzászoktunk, és akinek létéhez annyira ragaszkodunk és életét örökké valónak tartjuk, akkor minden racionális szempont ellenére nem létét nem tudjuk elfogadni. Hiányát mégis tudomásul kell vennünk.

Hervé esetében azonban a hiánynak is van jelenléte. Hiányára gondolva él tovább az emlékezetünkben. Amíg felidézzük, addig velünk van. És ha már mi sem leszünk, akkor Hervé hagyatékán keresztül, tovább fog élni művészi teljességében. Öröksége mégsem egyszerűen csak fotókból áll. Fotói üzenet közvetítenek, ezeken keresztül érezzük egyéniségét. Minden képéből kilép Hervé természete, ennek az önzetlen, bátor, eredeti, szerény, humánus embernek a természete. Nagyszabású művészként tartjuk számon, melegszívű emberként zártuk a szívünkbe.

Tehetsége tiszteletet váltott ki, egyénisége alázatra késztetett. Azok közé a kivételesen ritka müvészek közé tartozik, akit az elért siker, amennyiben ez lehetséges, még szerényebbé tett. Neve világszerte ismert fotóművészt fémjelez. Sokan pontosabban akarnak fogalmazni és Le Corbusier hivatalos fotósaként idézik. Ma már tudjuk, megismerve alkotásának sokodalúságát, hogy mindez csak féligazság. Bár kétségtelen, hogy Hervé valóban Le Corbusier kérésére annak minden munkáját lefotózta vagy újrafényképezte. Sőt Le Corbusier életében nem is adott hivatalosan megízást másnak, csak Hervének, akit felkért, hogy teljes oeuvre-jét, épületein kívül minden alkotását, skicceit, festményeit is beleértve, megörökítse. Így készült el Le Corbusier Oeuvres Complètes-je. Ezenkívül megbízta, hogy egyes épületeinek, mint például a marseille-i Unité d’Habitation építkezésének teljes menetéről hétről-hétre képeket készítve informáljon. Azonban Hervé, Le Corbusier-n túlmenően, minden jelentős modern építész munkáját, azok felkérésére, lefényképezte. Képeiből be lehetne mutatni Alvar Aaltótól Zehrfussig az egész modernista építőművészetet.

De nemcsak a modernista építészetet. Három hónapig tartó utazása során körülfényképezte a földgömböt. Munkássága nem csak horizontálisan ölelte fel az építészetet, hanem mélységében is, felkutatva a régi korok alkotásait, egészen az ókorig. Fotói alapján az építészettörténet egész menetét lehetne tanítani. De ő ezúttal is tágított, az egyes kimagasló épületek után, városok egészét idézte lencséje elé, mint az Une ville nouvelle au 16ème siecle kiállításán, amelyen Fatehpur Szikri-t, a mogulok mára elhagyott városát mutatta be. Majd megörökítette az indiai Dzsai Szingh csillagvizsgáló épületeit (18. század). Napjainkban Le Havre-ban nyitották meg Chandigahr-ról, Brazíliá-ról és Le Havre-ról készült képeit, ahol két a semmiből kialakított város mellett, a második világháborúban szétbombázott majd újrakonstruált kikötő-város belső városrészét mutatja be.

Számára az építészet lényegét tekintve nem vált szét korszakokra. Hervé a közöst kereste, a megvalósult motivumokban az ember kifejező vágyait, gondolatait. A párizsi Bibliothèque Nationale-ban, három síkban, egymás felett és alatt futott végig a nagyra tartott múlt (az ókori Persepolis), a lenézett népi építészet (Spanyolországból), és a kézlegyintéssel elintézett modern (Le Corbusier kápolnája Ronchampban). Így mutatták be alkotásai az építészet teljességét.

Hervé építészeti fotóin keresztül vált ismertté. De azzal, hogy az épületeket magas színvonalon fényképezte, az építészeti fotózást művészi rangra emelte. Hervé fényképészete óta beszélhetünk építészeti fotóművészetről. Mégsem lehet művészetét az építészetre korlátozni. Esetében ez a megfogalmazás szűkítésnek minősül. Féligazságnak. Életműve ennél jóval több, átöleli a fényképészet egész spektrumát. Zsánerképei, gyerekfotói, portréi, csendéletei, a természeti tájról készült képei egyenértéküek az építészeti fotóival. Hasonlót fedez fel bennük, mert ugyanazt keresi, akarja kifejezni, azt ami a forma mögött található. Ugyanolyan módon néz, lát, formál mindent, ami eléje kerül. Minden jelenségben valami különöset lát és talál. Hervé lényeglátó, valamire koncentrálja érdeklődésünket. Ezért általa többet fedezünk fel, mint nélküle. Nem csak azt látjuk meg ami előttünk van. A Le Beau Court la Rue című könyvében az utcán véletlenül elénk táruló jelentéktelent, a semmit helyezi művészeti témájának centrumába. A félig leszakított plakát, az omladozó vakolat, a hulladék, az irka-firka az aszfalton, pont olyan alkalmas arra, hogy valami kifejezőt, rendszerint ellentmondásos formát, dinamikus egyensúlyt fedezzen fel. Minden esetben nemcsak azt látja meg ami van, hanem azt is, ami nincs benne a látványban, de benne lehetne, a hiányt, a hozzáképzelhetőt, a megfoghatatlan árnyékot, amivel kiegészül a kép. A valós, a képzetes, a látszólagos mind ott szerepel a képein. Így tágulnak ki, ollóval lecsonkított, leszűkített képei. Az oszlop kiegészül egy nem látható elem árnyékával, azzal ami mögöttünk van. Új elemet ad hozzá a meglévőhöz. De ezzel az eredeti oszlopból kevesebb válik láthatóvá. Takar és hozzáad, eltüntet ha kell, és a kevesebb láthatóval nagyobb hatást ér el, mint ami az adott volt. Úgy fényképez, hogy az épületek helyett a közöttük kimaradó terület, az ég, a hiány lesz az ami megigézi a nézőt.

A nem létezőből, a negatív elemből, a hiányból új alkotás lesz. Mindent újra formál. A hiányt néha kitöltik a vonuló felhők, vagy az üres utat egy arra száguldó autó, utalva arra, hogy idővel az ugyanaz már nem ugyanaz. A kompozíció megváltozásával már másképp látjuk a megmaradtad, vagyis a látszólag állandót, mert az átalakult környezetben a látható jelleget vált, az értékrend átminősül. A konkrétból kiindulva - absztakció révén - egy másik konkrétumhoz jut el.

Hasonló módon alakulnak át képein az emberek, a tájak, a zsánerképek. A szerzetes Père Couturier-t ábrázoló képen a barát fehér csuhája beleolvad a mögöttes betonoszlop világos színébe. Együtt látjuk a kettőt. Nem oszlop, nem ember, közös forma. De milyen forma? Együttesük gótikát fejezi ki. Egy másik képen a zeneszerzö Kurtág Györgyöt látjuk amint komponál. Ujjak, ceruza, szemüveg összekapcsolva háromszöget alkot. Sem a ceruza, sem a szemüveg vagy az ujjak önmagukban nem fontosak, mind csak elemek. De együtt? Mindegyik alá van rendelve egy szempontnak, a koncentrációnak, a figyelem összpontositásnak. A kottát nem látjuk, de nem is fontos, mert a szem tekintete, a ceruza egyenese odavezet bennünket, ahhoz, ami a képen nincs is jelen, és ami mégis a kép értelme: az agy munkája, az alkotó képzelőereje, az alkotás folymata. Képeivel metaforát alkot.

Legyen az épület, zsánerkép vagy portré, Hervé mindig ugyanazt keresi. A humánumot. Az épületek ábrázolását is áthatja ez a humánum. Számára az építészet költészet, nála az épületek megszólalalnak. Ezért választja Paul Valéry Eupalinos vagy az építész könyvéből vett idézetet, a Fotó és építészet elnevezésű kiállításának a mottójául: „Az épületek közül egyesek némák, mások beszélnek és végül vannak olyanok, ezek a legritkábbak, amelyek énekelnek“.1 Az épületek szellemét, a benne lakók életét, érzéseit, mentalitását akarta kifejezni.

Nincs olyan építészeti képe Hervének, legyen az a legbehemótabb épület is, hogy valahol a sarokban, félreesően ne jelenne meg, rendszerint beton elemek közé beszorítva az ember. Sohasem a diadalmas, hanem a szerény, rendszerint törékeny embert látjuk meg. Ezzel is humanizálja képeit. Van amikor csak az árnyékuk jelenik meg, mint a vizes vödröt vivő a lépcsőn, a marseille-i lakóház építkezése folyamán. Kissé hajlott a háta. Meggörbült. Nehéz a súly. Hervé együtt érez embereivel. Más képein emberek fekszenek az utcán. Talán pihennek, mert elfáradtak. Az egyik valószínüleg halott. Sejtjük. A járdán dárda végződésű vaskerítés árnyéka. Fenyegetés, kiszolgáltatottság. Jelekkel beszél. Képeinek gondolatai félreérthetetlenek.

Másutt a mögöttes épület árnyékát veti rá az előtte lévőre, kettős a kép, így kombinál. Az indiai kisfiút ábrázoló képen árnyékban hagyja a fejét, hogy szorongását, szégyenlőségét kifejezze. A kép alatt a cím: a Vádló. Ezzel is együttérzését dokumentálja. Egy másik képen a hiányzó fejeket, a lábak előtt a vízben visszatükröződve fedezzük fel. Mulatságos a kép. A megközelités újdonsága az ami meghökkentet és eredetivé teszi műveit. Némely esetben úgy állíította ki képeit, hogy letépte fotói szélét. Nem félt, még reszkető kezeivel is biztosan dolgozott. Mert tudta, hogy az elvétellel egy réteggel mélyebbre megy, tovább mint ahogy azt maga tervező elképzelte. Ezt igazolta Le Corbusier elismerő mondata, hogy Hervé olyat is felfedez az épületben, amelyet ő a tervező el sem képzelt. Hervé képzelőereje határtalan.

Müvészetének mindezek a jellemzői az alkotó művész karakterére utalnak. Humánuma önzetlenségéből adódik, olyan ember aki mások bajaival törődik. Akkor is, amikor a divattervező szakmában sztájkot szervez és emiatt elveszti a munkáját. Akkor is, amikor a német fogolytáborban a többiek bizalmijukká választotják, és ő a náci őröktől kiköveteli a hadifoglyoknak a genfi egyezmény általa megállapított jogait, akkor is amikor várfogságából csak úgy tud megszökni, hogy ideiglenesen megvakítja magát, akkor is, amikor sikeres szökése után csatlakozik az ellenállókhoz. De bátorságára vall az is, ahogy belenyírt a képeibe, ahogy elkészült képeit ollóval megcsonkítja. Nem félti művét, kihagyja belőlük az általa feleslegesnek tartottat. Lefejezi a kupola tetejét, mert annak jelenléte a kompozíció egésze szempontjából feleslegesnek tűnik. Minimalista, mondták róla. Lényeglátó, hangsúlyoznám ehelyett.

Több mint száz önálló kiállítását tartják nyilván, és hasonlóan magas a róla szóló és az általa készült fotókból összeállított könyvek száma. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy 55 éves korától kezdve betegsége (szklerózis multiplex) egy életre megbénította, és mégis, ennek ellenére is, tolószékében ülve dolgozott, fényképezett, még jobban tiszteljük. E betegség másokat éveken belül elvitt, de ő, idézhetjük doktorát, betegségével nem törődve győzte le a bajt. Mindebben a küzdelemben nem volt egyedül, társának, feleségének, Juditnak emberfeletti erőfeszítése nélkül nem valósíthatta volna meg, különösen az utolsó 4O évben művészetét. Mellette állt, bátorította, ahol tudta, levette a terheket a válláról, szervezte munkáit, kiállításait, mindent ami alkotásához és mindennapi életéhez tartozott. Így válhatott valóra, hogy Hervé rendezhette kiállításait, írhatta könyveit. Az újak mellett újra kiadták régi könyveit is. Pierre Puttemans Hervével beutazták Belgiumot és így készítették el közösen L’architecture modern en Belgique című könyvüket (1972). Sorolhatnánk hosszan nagszabású kiadványait, mint Architectureof Truth, the Cistercian Abbey of the Thoronet (Phaidon, 2000), és Olivier Beer: Lucien Hervé, L‘Homme Construit (Seuil, 2001). A Hotel de Sully-ben, életművének nagyszabású, retrospektív kiállítását rendezték meg 2002-ben.

Élete a csodák közé tartozott, de pontosabb, ha azt írom, hogy mindez a túlélő lelkierejének és teste erős küzdelmének volt köszönhető. Munkásságáért elnyerte a Grand prix de la Ville de Paris-t (2002). Megígérjük gondozni fogjuk emlékét.. Hihetetlen, de lakásába szorulva 2005-ben, 95 éves korában is készített képeket. Ekkor készült képeit kiállítva nagy sikereket könyvelhetett el a legutolsó időkig.

Batár Attila

1. Paul Valery, Eupalinos ou l’archtecte, 1923

vélemény írásához jelentkezzen be »