Meghímzett utcabútorok

Kalmár István kalocsai hímzéses, díjnyertes Formula 1-es overáljának és Csonka Gergő kalocsai és matyó mintákat ötvöző focikesztyűjének sikere arra irányítja rá a figyelmet, hogy manapság elég nagy „kraft" van a népi hímzés kortárs átértelmezésében. Velük párhuzamosan (vagy inkább előttük) ráérzett erre másvalaki is, és ez az érzület egy egyedi utcabútorcsaládban manifesztálódott. Bardóczi Sándor interjúja Szakács Barnabás tájépítésszel.

Építészfórum: 2010 őszén adták át a Vígszínház melletti Ditrói Mór utcát, amelynek rekonstrukcióját a ti irodátok, a Lépték-Terv Tájépítész Iroda tervezte meg a XIII. kerület megbízásából. Az arra járót – különösen az esti fényeknél – azonnal odavonzza az utcabútorzat egyedisége. Feltétlenül egy egyedi bútorzatot akartatok itt megjeleníteni?

Szakács Barnabás: Nem az egyedi bútorozás igénye volt a kiinduló pont, de a koncepció végül szinte kikövetelte. Nagyon exkluzív a hely, hiszen az egyik legnépszerűbb pesti színház melletti utcáról beszélünk, és viszonylag kicsi volt a terület, ezért ez beleférhetett a költségvetésbe, ami nem volt utolsó szempont.

ÉF: Mit értesz azon, hogy „a koncepció megkövetelte"? A kerületnek vagy a színháznak voltak ilyen határozott elképzelései, netán utasításai?

SzB: A kívülről érkezett legfontosabb kritérium az volt, hogy az utcának a funkciója változzon meg, és ezután mint sétálóutca és a színház külső tere, „előszobája" funkcionáljon. Mint „érintett szomszéd"-dal, egyeztettünk a színház igazgatójával, Eszenyi Enikővel is. Mit mondjak? Érdekes egyeztetések voltak, forrt a levegő, határozottan kérte, hogy „őrüljünk" meg egy kicsit tervezés során, mert nem szeretne valami simulékony, „bárhol lehet" megoldást. Gondoltam magamban, a közműszolgáltatók erre kifejezetten nyitottak és rugalmasak lesznek, „ahogy szoktak"…

 

 

Az átalakítás során egyfajta színházi díszletként tekintettünk az utca berendezésére, és a színösszeállításban a színház belső tereinek színeiből (bordó posztó és krémszínű falak) indultunk ki. A Hollán Ernő utcai tapasztalatok után már viszonylag nagy rutinnal tudtuk kisakkozni és leszűrni, hogy hol jelölhető ki az a berendezési sáv, amely átmegy a közműegyeztetéseken, és a tűzoltók meg a katasztrófavédelem is megtűri. A közműmentes sáv egy téglalap alakú, szabályos keretet adott, amelyben egyfajta térplasztikaként, geometrikus rendben helyeztük el a funkcionális egységeket (padok, szemetesek, zöldfelületek, vízjáték, könyöklők stb.). A berendezési sávot mészkő tömbökből építettük fel, térben is megmozgattuk, hogy az egész egy nagy belakható felület legyen, pódiumokat jelöltünk ki esetleges szabadtéri előadásokhoz. Elképzeltem, ahogy nyáron a lábukat lógatva vagy törökülésben a kőtömbök tetején beszélgetnek majd az emberek, vagy egy kisebb performanszot néznek. A laptopon információt cserélő embereknek könyöklőt terveztünk. A mészkő felületeket pedig színházfüggöny-bordóra festett acél drapériával „lágyítottunk". Bemérettünk egy függönydarabot és úgy határoztuk meg a RAL színkódot.

Az vezette az elképzelést, hogy a színház maga egy nagyon gazdagon díszített, erős ornamentikájú, karakteres épület, amelytől a semleges, mindentől letisztított sétány távolságot tart, majd egy berendezési sávban megvalósított, szintén erős ornamentikájú utcabútorzat következik. Ezek mellett a berendezési sávot térplasztikaként értelmező koncepció távolról egy geometrikus rendben összegzett alaktalan masszává folyik össze, közelítve azonban igen részletgazdaggá válik. Igazság szerint az eredeti koncepcióban még egy LCD fal is szerepelt, mert a színház elképzelései szerint ide kivetítették volna élőben a próbákat, hogy az utcában tartózkodók részesei és szemlélői lehessenek a színházi munkának. Ez azonban végül nem került kivitelezésre, és most picit árván hat az a mészkő fal, amit ennek az LCD falnak a fogadására mi beterveztünk oda.

 

 

Ahogy készen lett, nézegettem: kemény lett, nem lágyít eléggé az acélcsipke és támadt egy ötletem, egy „lassú performansz", ami már el is kezdődött. Tavaly ősszel vadszőlőt telepíttettem a berendezési sávba, ami szépen rákúszna a mészkő kubusokra, és néhány év alatt „beburkolná" zöldre az egészet. Izgalmas kép lenne, ahogy egyre zöldebb és zöldebb, ott, ahol az emberek használnák, kikopik. Igénytelen növény, kibírja és hamar helyreáll ha valaki megtépi, vagy rálép, ráül. Szép látvány, ahogy a zöld lomb bepirosodik, majd télen a puszta ágrendszer kirajzolódik a mészkövön. Azt feltételezem, hogy kb. 4-5 év alatt az egész felületet benövi, és akkor leszedhetnénk, és újra kezdődhet az egész előröl.

Egy pulzáló zöldfelületet hoznánk létre, egy „zöld előadást" amit 5 évente újra játszanánk. Kíváncsi vagyok sikerül-e.

ÉF: No jó, de miért éppen népi hímzés? Netán a kolozsvári születésű Ditrói Mórnak, a színház első igazgatójának akartatok ekképpen valami kalotaszegi utalással „kedveskedni"?

SzB: Nem ez volt a kiindulópont, sőt határozottan olyasféle motívumot akartunk összeállítani, ami nem kötődik közvetlenül egyetlen tájegység népi motívumvilágához sem. A növénymotívumok alkalmazása mint díszítőelem kézenfekvő. Az újlipótvárosi eklektikus épületeken, így a színház épületén is megjelenik. A színház belső terében is alkalmazzák. A bézs falak, a bordó drapéria és a növényornamentika alkalmazásával, persze a saját átiratunkban, egyértelműen akartuk jelezni, hogy ez a térrész a színház szerves része.

 

 

De milyen motívumot alkalmazzunk? Nem akartam a szecessziós-eklektikus motívumokat megismételni. Milyen alapon?

Nagy „fogyasztója" vagyok népművészet minden ágának, formakincsei átívelnek stíluskorszakokon, mindig aktuálisak és régóta foglalkoztat annak a kortárs alkalmazása. Ha tovább kell magyarázni, azt is mondhatom, hogy a mintával és a fényekkel inkább valamiféle turisztikailag is értelmezhető köztéri pont kijelölése volt a cél, hogy az ide vetődő külföldi városjárónak a „magyaros" képet adjunk és például a fényképezőgép lencséjén keresztül az jelenjen meg, hogy ez egy magyar városban készült.

ÉF: A népi hímzéses trendnek most lett egy húzása, amit a nagyvilág – úgy tűnik – értékel is, utalok itt Jenson Button kalocsai ruhájára, vagy Iker Cassilas kalocsai-matyó kapuskesztyűjére. Érdekes, hogy erre az útra a trendvonal kialakulása előtt léptetek rá…

SzB: Valahogy úgy tűnik, ez a levegőben volt, hiszen az említett két dizájn-siker előtt, 2009-ben zajlott a tervezés. Kár, hogy trendnek nevezed, mert a címke egyben azt is jelentheti, hogy nem időtálló, és a népművészeti formakincsünk sok évszázados „trend", vélhetően még felszínen is lesz további évszázadokig. Mint említettem, régóta foglalkoztat a népművészeti motívumok alkalmazása.

ÉF: Ha úgy vesszük, akkor a hazai kortárs építészetet újra foglalkoztatja az „új ornamentika", és az is kétségtelen, hogy a hazai szecesszió ebben korábban nagyot alkotott. Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy számodra a Ditrói Mór utcában érkezett el a pillanat a népművészeti motívumok köztéri beemelésére?

SzB: Igen. Színház – drapéria – csipke: ezek motoszkáltak bennem a feladatról való ötletelés közben. Egy finoman áttört és törékeny felület átvilágítva éjszaka teljesen más, ellentétes érzületeket kelt, mint amit az anyagról (jelenesetben az acélról) gondolnánk.

ÉF: Átlényegül, mint a színész, amikor egy magától távol álló karaktert jelenít meg?

SzB: Úgy valahogy.

ÉF: Ugye tévedek, ha azt mondom, hogy akkor már „csak" le kellett gyártatni?

SzB: Tévedsz, de ezt gondolom te is sejted.

A kezdeti koncepcióm az volt, hogy a népi hímzés az utcabútorokon pontok formájában, pointilista módon jelenjen meg, és ez a motívum szintre észrevétlen maradjon a nappali fényben. Az átlényegülés tehát csak az esti átvilágításban, a „rivaldafényben" történt volna meg, és fény rajzolta volna ki a mintát. Azt feltételeztem, hogy mindez olcsóbbá is teszi a gyártást, de a tévedésemről rögtön felvilágosítottak. Kiderült, hogy lézerrel átütni egy lukat nagyságrendileg ugyanannyiba kerül, mint egy folyóméter önmagába forduló vonalat kivágni.

 

 

ÉF: Vagyis bármilyen amorf alakzatot, ami egy folyóméter vonalból áll a lézervágó akkora költséggel vág ki, mint egy egyszerű furatot?

SzB: Nagyságrendileg igen. És ez egy teljesen új rajzolat megszerkesztését igényelte, ahol a fő cél az volt, hogy miképpen tudjuk sokkal kevesebb összefüggő vonalláncból összehozni a kitalált motívumot. De adódtak más problémák is. Például a hegyesszögek kérdése. Első körben arra kellett ügyelni, hogy hegyesszög ne essen olyan mezőbe, ahol a fémet majd hajlítjuk, mert azt a gép nem fogja elhajlítani a lemezzel együtt, így azok, mint éles kések meredeznének ki a felületből. Aztán ügyelni kellett, hogy a minta ne gyengítse túlságosan el a lemezt, és az maradjon teherhordó. Külön problémát okozott, hogy abba az óriási gépbe, ami a lézervágás utáni hajlításokat végezte, egész egyszerűen nem fért be a pad, így végül azt több darabban, a támla felső részén utólag összehegesztve kellett legyártani.

 

 

ÉF: Voltak más buktatók is?

SzB: Sorolni sem tudnám mindet. Például a mintadarab legyártása után kiderült, hogy a hegyesszögek ott is harisnyaszaggatóak tudnak lenni, ahol nincs hajlítás. Ennek következtében az egész tervezőiroda a gyártás előtti utolsó két napban az összes hegyesszög íves lekerekítésén dolgozott a számítógép előtt. Aztán ott volt a fém hidegségének a problematikája. Végül aztán arra jutottunk, ezek olyan padok lesznek, melyeknek az az előnye, hogy a még hűvös tavaszi és a már hűvös őszi napokon, ha megsüti a nap, akkor gyorsan felmelegszenek, és kifejezetten kellemes lesz rajtuk üldögélni. Nyáron, tűző napon egy fa padon sem kellemes üldögélni. A fém lemez, amint árnyékba kerül, nagyon gyorsan lehűl, és máris lehet használni. A magas épületek miatt a fél utca árnyékban van, csak nagyon rövid ideig van teljes benapozottság. Utóbb az ősszel nagykabátban a padon ücsörgő nénikék igazolták ezt a feltevésünket.

Aztán itt volt az anyagvastagság kérdése és a távtartás is. Igazából 5 mm-es vastagságból lett volna jó megcsinálni, de végül a költségoptimalizálás miatt 2,5 mm-es vastagságú lemezből készültek el a bútorok. Meg kellett találni azokat a helyeket, ahol az ülőfelületet távtartókkal el tudjuk emelni a mészkő faltól úgy, hogy az ne takarjon ki mintát, észrevétlen legyen, de egy nagynyomású vízsugárral alkalmanként a szemetet, cigarettacsikket ki lehessen alóla takarítani. Aztán ott volt a csobogó ügye, ahol a hímzett motívumokból tör elő a víz. Először mindenképpen egy biztonsági peremet akartak a lemez szélére szerelni, hogy véletlenül se folyjon le róla a víz. Mondtam, hogy arról szó nem lehet. Végül úgy oldottuk meg a felfüggesztést, hogy gumi bakokra helyeztük a lemezt, és a közepén egy állítható behúzócsavarral homorítottunk a felületen annyit, hogy az szabad szemmel még nem látszik. Persze, így meg a hőtágulás miatt vesz fel néha furcsa alakzatokat a felület, de ez azért a behúzócsavarral kezelhető.

 

 

ÉF: Ezek szerint a mögé szerelt világítás teljesen vízálló?

SzB: Igen, IP védettsége 67-es. De a világítással is voltak gondok, mert először a kész mészkőburkolatra szerelték rá őket, és emiatt a háttámla mintázatának alsó részét nem világították meg. Az összes padot újra felszedettem (nem örültek nekem túlságosan) és a burkolatba süllyesztettem a fényforrásokat. Még most is egy picit erősnek érzem a fényüket.

ÉF: Nem lehetett volna valamiféle LED-es, súrlófényes módon kezelni ezt?

SzB: Lehetett volna, de a projekt költségvetése ezt végképp nem bírta el. Ez a történet arról szólt, hogy hogyan lehet valami egyedi dolgot létrehozni igazi fapados gazdasági körülmények között.

ÉF: Apropó! Jó üzlet egyedi bútort tervezni és kivitelezni? Anyagilag megérte ez nektek?

 

 

SzB: Nem. Van ugyan még két most futó munkánk, amelyek eséllyel pályáznak a „legveszteségesebb" címre, de azokban inkább a ki nem egyenlített tervezői és művezetői tartozások miatt állhat elő mindez, itt viszont kifizettek bennünket és tudatában voltam, hogy túldolgozom a tervezői díjat, magával ragadott a feladat, és megőrültem, ahogyan Eszenyi Enikő kérte.

ÉF: A mai eszeddel újrakezdenéd ezt a projektet?

SzB: Ha az itt megszerzett tapasztalatomat felhasználhatom, akkor igen, már nyereséges is lenne, és másként csinálnék sok mindent. Nagyon hiányolok egy olyan posztgraduális képzési formát, ahol a tájépítészet, építészet, ipari formatervezés, gyártás világából összeverbuvált, hozzám hasonló elmebetegek tudnának némi rutint és inspirációt, gyakorlati tapasztalatot szerezni a szabadtéri tárgytervezés témakörében. Dühít, hogy mennyire sokszereplős egy ilyen gyártási folyamat, és abból a tervezőn csak 10% múlik, ugyanakkor a balhét ő viszi el.

 

 

ÉF: Hogyan tovább a „ditrói" utcabútorokkal? Elképzelhető, hogy lesz ebből szériatermék?

SzB: A költségei miatt nem valószínű, de talán nem is kell, hogy ebből szériatermék legyen. Nyilván, ha a gyártó látna benne nagy üzletet, akkor csinálnák. Jelenleg azonban minden az olcsóságnak van alárendelve a közterületi közbeszerzésekben; az önkormányzatok még nem ismerték fel az ebben rejlő településmarketing lehetőségeket. Magyar gazdasági körülmények között meg kell tanulni magyarul tervezni. Az önmagában is egy kisebb csoda, hogy a Ditrói Mór utca esetében egy egyedi bútorcsaláddal tudtunk előrukkolni.

Bardóczi Sándor