Memento Mindszenty – A zalaegerszegi Mindszenty József Múzeum és Zarándokközpont

Az elmúlt hetekben bejárta a sajtót Zalaegerszeg új múzeumépülete, mint a miniszterelnök október 23-i beszédének díszlete. A mai magyar közélet megosztottságát ismerve balszerencsés helyzet, hiszen a házat automatikusan összemossa az aktuálpolitikával. Holott a Konkrét Stúdió építészeti és a TSPC generáltervei alapján megvalósult Mindszentyneum a maga nemében kifejezetten magas minőségű kortárs épület, amit érdemes az aktuális politikai szituációtól függetlenül vizsgálni – már amennyire ezt a funkció megengedi.

Hiszen, mint neve is mutatja, a Mindszentyneum elsődleges célja, hogy emléket állítson Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek számára, ilyeténképpen pedig megértése lehetetlen Mindszenty személyének minimális megismerése nélkül. Ez pedig rögvest elénk is állítja az első problémát, hiszen Magyarország utolsó hercegprímásának megítélése bővelkedik az ellentmondásokban. Nem vagyok történész, nem célom igazságot tenni e téren – akit a kérdés jobban érdekel, annak ajánlom Ungváry Krisztián Telexen megjelent cikkét és az arra érkezett választ Kovács Gergely Mindszenty-kutatótól (aki nem mellesleg a zalaegerszegi kiállítás kurátora). Mindszenty történelmi szerepe, a katolikus egyházon túlmutató alakja kétségkívül megkerülhetetlen a XX. századi magyar történelem átfogóbb megértésében, emlékét megőrizni nemes cél. Kérdés, hogy nem túlzás-e mindezt olyan keretek között megtenni, ahogyan azt a szóban forgó épület teszi.

Ki is volt tehát Mindszenty, miben áll az ő jelentősége? Pehm József néven született Csehimindszenten, 1892 március 29-én és Bécsben hunyt el 1975 május 6-án. Egy mondatban összefoglalva életének 83 évét – a témában abszolút laikusként – Mindszenty személye az elnyomás ellen való kiállás szimbólumaként írható le, akit más indokkal ugyan, de a nyilasok éppúgy a rendszer ellenségének tekintettek, mint az államszocializmus pártkatonái. Élete nagy részében azért küzdött, hogy egyházát és hazáját szolgálja, akár saját élete árán is, melyek meglehetősen zárt világnézetében a legfontosabb helyen álltak.

A zalaegerszegi épület fő eleme, a Mindszenty életét és munkásságát bemutató kiállítás ezt a hosszú életutat mutatja be a látogatóknak, rendkívüli részletességgel. Hogy mennyire hitelesen, azt ítéljék meg a történészek – én itt a hitelesség helyett az átélhetőségre helyezném a fókuszt. Egy ismeretterjesztő kiállítás elsődleges célja ma, hogy élményeket nyújtson a látogatóknak, interaktív eszközökkel bevonva őket a megismerés folyamatába. Nem tol kényszeresen minden információt a vendégek arcába, hanem megadja a lehetőséget arra, hogy ki-ki a maga érdeklődése, kíváncsisága szerint mélyedjen el abban a tudásanyagban, amit az adott kiállítás közzétesz. E tekintetben a Mindszenty kiállítás – és a második emeleten található, a ’45 utáni egyházüldözések történetét bemutató tárlat is – működik: jól használja mind a hagyományos, mind a ma már megkerülhetetlen digitális eszközöket, ügyesen kiemeli a relatíve kevés tárgyi emléket, az írott forrásokat pedig befogadható mennyiségben tárja a látogató elé. Az egészen egyszerű megoldások, mint például a háttérinformációkat rejtő lehajtható fali rekeszek, vagy a kihúzható tablók igényes anyaghasználattal, stabil szerelésekkel vannak ellátva; az érintőképernyők pontosan működnek; az irányított hanginstallációk nem zavarják a környezetükben állókat. Más szóval az installációknak egyáltalán nincs "gagyi" hatása, kialakításuk gördülékennyé teszi a befogadást – ami valljuk be, hazai viszonylatban már önmagában nem kis teljesítmény.

Sőt, a kiállításoknak vannak építészeti szempontból is kifejezetten izgalmas elemei, amelyek nem jöhettek volna létre azon ritka együttállás nélkül, hogy az installációkat és az épületet egyaránt a Konkrét Stúdió munkatársai tervezték. Így valósulhatott meg a "rotondo"-ként emlegetett központi tér, amely a két, egyébként egymástól teljesen független (bár témájában nyilván valamelyest összefüggő) kiállítást összeköti azáltal, hogy egy 8 méter átmérőjű lyuk kerül a két szintet elválasztó födémbe. Az első emeleti Mindszenty kiállításnak ez a legmagasztosabb pontja, a köralakú tér a felülről érkező mesterséges fénnyel és a magányosan álló bíboros befelé forduló szobrával szinte szakrális hatást kelt. A második emeleten ugyanez a sárgás, mesterséges fény, de sokkal szűrtebb módon világítja be azt a teret, ami a történelmi egyházak a pártállam által bebörtönzött képviselőinek állít emléket.

Ha már belülről indultunk, folytassuk az épület bemutatását az előcsarnokkal. Míg a kiállítási koncepció legfőbb és (legalábbis a térélmény szempontjából) egyben legizgalmasabb eleme a fentebb leírt kétszintes rotondo, addig az egész épület esetében a főlépcső tölt be hasonlóan kiemelt szerepet. A párhuzamos kétkarú lépcső szinte lebeg a térben, az egyes karok egymáshoz képest hol egyik, hol másik irányba történő eltolása pedig épp annyi játékosságot ad a térnek, ami kellően ellensúlyozza az egyébként meglehetősen komoly, sőt, komor tartalmat. E lépcsőháztól a bejárat felől nézve jobbra egy kávézó, mögötte konferencia- és tárgyalótermek kaptak helyet, a fentebbi emeleteken pedig az előbbiekben leírt két kiállítás. Ezek fölött, a harmadik emeleten egy időszaki kiállítások rendezésére is alkalmas rendezvényteret alakítottak ki, nagyméretű terasszal – de sajnos nem a legszebb kilátással. A bejárattól balra eső szárnyban múzeumpedagógiai termek, kiszolgáló helyiségek és irodák kerültek. A pinceszinten pedig a ruhatár és egy harmadik kiállítás, amely az építkezés során talált régészeti emlékeket mutatja be.

Az épületbelsőnél maradva, a tervezők célja az volt, hogy az épület egésze Mindszenty szellemiségét és személyiségét tükrözze. A nagyívű, már élete során egyfajta személyes kultusszal övezett, mégis visszafogott életmódot folytató, puritán ember köszön vissza a törtfehér, az arany és a fa hármasában, melyet itt-ott megtör a bíborvörös. A fa az otthonosságot hivatott megteremteni, emberi léptékűvé téve a szellős, tágas tereket. Az arany a szentség, a nemes erkölcs szimbóluma. A kettőt pedig a mindenütt jelen lévő, selyemfényű törtfehér falak fogják össze, melyek nyers anyagszerűsége a természetes és mesterséges fények játékában kap valamifajta éteri ragyogást.

Az épület központi fogadóterének meghatározó élményéhez az említett anyaghasználaton és a karakteres lépcsőkön túl hozzátartozik az is, hogy a ház átjárható, a "hátsó" Várkör utca felé is nyitott – igaz, itt az utcaszint magasabban van, mint az épület földszintje, a szintkülönbséget egy lépcső hidalja át. Ennek ellenére e kétirányú megnyitás egyrészt világosabbá, másrészt befogadóbbá teszi az épület egészét, ami mindenképp előnyére válik az egyébként nagyrészt befelé forduló háznak, hiszen hozzájárul ahhoz, hogy valóban közösségi hellyé váljon az épület, a kávézó pedig a városi élet szerves részévé tudjon válni. Másfelől pedig a Batthyány Lajos utca és a Várkör utca épületen keresztül történő összekötése urbanisztikai szempontból sem tesz rosszat a környéknek – már ha kihasználják a városlakók.

Kifelé haladva, a főbejárat előtt egy kvázi court d’honneur jellegű udvar köti össze az épületbelsőt az utcával, közepén egy szimbolikus jelentésű örökzöld fával. Ez az építészeti gesztus utalás a szomszédos Göcseji Múzeum klasszikus, court d’honneur-ös kialakítására, és az az előtt álló hatalmas platánfára is. Hosszas tervezési folyamat eredménye a külső homlokzatot szinte bőrként, vagy méginkább ruhaként borító lamellás burkolat. Ez a szokatlan, rácsszerű megoldás érthető módon talán az épület legmegosztóbb jellemzője, meglepő fordulat egy vidéki magyar város utcaképében, de az a zárt homlokzatstruktúra, ami ezáltal létrejön, nem a véletlen műve vagy a tervezők öncélú játéka: az épület belső tartalmára utal, azokra a hol önként, hol kényszerből vállalt fogságokra, amelyeket Mindszenty élete során átélt: a börtönre, az amerikai követségen töltött évekre, és magára a papi hivatásra. És – bár ez talán nem tudatos – utalás Mindszenty zárt világképére is.

Amikor néhány héttel ezelőtt az első képeket publikáltuk az épületről, egy hozzászóló "negatív koporsóként" jellemezte a házat, többen pedig azzal viccelődtek, hogy olyan, mintha rajta felejtették volna az építkezés során használt védőleplet. Bár feltehetőleg nem dicséretnek szánták ezeket a megjegyzéseket, ismerve a fentiekben leírt tervezői szándékot, pozitívumként könyvelhető el, hogy ilyen asszociációkat kelt az épület, hiszen épp ez volt a cél. Más kérdés, hogy helyes gesztus-e a városi kontextusban egy ennyire erősen az érzelmekre ható megjelenésű házat tervezni – de ha a megrendelői szándék az, hogy már maga az épület is Mindszenty életének mementójaként álljon Zalaegerszegen, akkor ez egy sikeres tervezői válasz erre.

A hazai építészeti közbeszéd vesszőparipája az illeszkedés kérdése, a laikusok és a szakma meghatározó alakjai szemében is egyfajta főbenjáró bűn, ha egy kortárs épület nem illeszkedik épített környezetéhez. Én azt gondolom, illeszkedni sokféleképpen lehet, a tudatos "nem-illeszkedés" is egyfajta illeszkedés. A Konkrét Stúdió tervezői által választott stratégia az, hogy bár a fentebb elemzett homlokzatkialakítás jelentősen elüt a környező épületektől, azon finom utalásként mégis megjelennek a szomszédos Göcseji Múzeum párkánymagasságai. Megértem azokat, akiknek ez a gesztus kevés – nekem éppen elegendő. Az épülettömeg pedig nem nyomja el a szomszédos múzeum 1889-91-ben, a Zalaegerszegi Takarékpénztár székhelyeként épült historizáló épületét. Az összképhez pedig az is hozzátartozik, hogy az út túloldalán az egyik legeklektikusabb posztmodern utcafront húzódik, amivel valaha találkoztam.

Kívülről tehát tudatosan zárt az épület, ahova a főbejárat előtti féludvar átmeneti térként vezeti be a látogatókat, míg belül egy rendkívül tágas, befogadó tér fogad. Ez a kettősség érthető és logikus következménye a hosszú tervezési folyamatnak és mindannak, amit a megbízók az épülettel létre kívántak hozni. Ezen a ponton muszáj feltenni azt a kérdést, hogy nem lett volna-e szerencsésebb, ha a homlokzat szimbolikus jelentéstartalmát valamelyest felülírja a városképhez való szigorúbb igazodás – de tekintve, hogy Zalaegerszeg (legalábbis rövid látogatásom tapasztalatai alapján) olyan város, ahol a történelmi stílusok, a modern, a szocreál és a posztmodern kényelmesen megférnek egymás mellett, e sokszínűségben a Mindszentyneum kortárs tömege is megtalálja a helyét – a "lamellaköntös" mögé nézve pedig azok is felfedezhetik a ház értékeit, akik elsőre idegenkednek az "oda nem illő" külsőtől.

Zárásként muszáj egy lépéssel távolabbról is megvizsgálni az épületet, egy olyan szemszögből, amit a mai korban nem lehet elkerülni: egyre súlyosbodó válsághelyzetek közepette élünk, ezek pedig hatással vannak épített környezetünkre is. A növekvő energiaárak következményeként sorra zárnak be a Mindszentyneumhoz hasonló kulturális intézmények, múzeumok. Bízzunk benne, hogy ez csak átmeneti állapot – bár már a legoptimistább klímakutatók is arra figyelmeztetnek, hogy ez még csak a kezdet. Az emlékház szerencsére energetikai szempontból jól teljesít, a lehető legkorszerűbb technológiákkal és a belvárosi szituációhoz mérten a legmagasabb arányú megújuló energiaellátással van ellátva – így bízhatunk benne, hogy nem kell a megnyitás után egyből bezárnia a megnövekedő üzemeltetési költségek miatt. Ugyanakkor egy épület hosszú távú fenntarthatóságához az is hozzá tartozik, hogy mennyire képes funkcionálisan alkalmazkodni a megváltozó igényekhez és körülményekhez. E tekintetben talán negatívum, hogy az itt tárgyalt ház és annak tartalma ilyen szorosan összefonódik. Ha azonban a Mindszentyneumra nem csak mint a mai igényeket kiszolgálni képes, funkcionális múzeumépületre, hanem mint emlékműre tekintünk, mely önmagában hordozza kultúránk egy darabját – legyen az bármily ellentmondásos is – talán kirajzolódhat egy másik út az épület "fenntarthatósága" előtt: ha a belső funkció idővel elavulttá válna, a ház maga továbbra is Mindszenty emlékműve tudna maradni – de ez már csak spekuláció.

Hulesch Máté

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.