Merényi Ferenc: Néhány szó az eklektikus építészetről - és még másról

Beköszöntő sorok A Városok és műhelyek a századfordulón - kutatás és hasznosítás - konferencián, 2000. október 19-én felolvasta Benedek Béláné, az ÉTE Századforduló Építészete Szakosztály vezetője

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Kollégák! Kedves Vendégeink!

Úgy érzem: e szokatlan előadásmód, továbbá választott témám elé preambulum kívánkozik. Íme:
A múlt év decemberében Századfordulós szakosztályunk közszeretetnek örvendő vezetője, immár régi kedves szokása szerint telefonon fejezte ki karácsonyi és újévi jókívánságait, majd - fondorlatos árukapcsolással - felkért arra, hogy idei - 1995. évi első konferenciánkhoz hasonló -, immár hagyományosnak mondható tanácskozásunk bevezető előadását is én tartsam meg.

Kérésének teljesítéséhez olyan kedves és megtisztelő állhatatossággal ragaszkodott, hogy - bár tudtam, és vele is kénytelen voltam tudatni: - immár visszafordíthatatlan betegségem miatt gondolataimat személyesen nem lesz módomban előadni, megtisztelő felkérését végül is nem utasíthattam vissza, annál is inkább, mert felajánlotta: írásomat Ő maga fogja felolvasni. Engedjék meg, hogy lekötelező, baráti gesztusáért itt és most is köszönetet mondjak.

Témám megválasztása során először arra gondoltam, hogy Szakosztályunk - nevében is foglalt - tartalmából merítve a Magyar Nemzeti Színház századforduló, a régi Grassalkovich-féle telekre tervezett pályázatáról Medgyaszay, Bálint és Jámbor, Tőry és Pogány és Lajta terveiről, majd a szűkebb körű megmérettetés győzteseiről, a Tőry és Pogány építészpáros - sajnos - füstbe ment nagy lehetőségéről, az egyébként kiváló, 1100 nézőre tervezett színházépületről fogok szólni. A téma természetesen nem tárgyalható az előzmények, a következmények és a levonható tanulságok elemzése nélkül. És itt témaválasztásom a magunk, magam választotta falba ütközött.

A Századforduló építészete Szakosztálynak ugyanis írott és íratlan törvényei közé tartozik, hogy miközben munkájában nemzetiségre, színre, fajra, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül minden jó szándékú, e témát szerető és művelő embertársunk részt vehet, viszont napi politikával soha és semmilyen körülmények között nem foglalkozunk. Ámde időközben sokunk előtt világossá vált, hogy nagy, közös nemzeti ügyünk immár nem urbanisztikai, színháztechnikai vagy építészeti probléma, ebben nem kívánunk részt venni.

"Sutor ne ultra crepidam", maradtam tehát "a kaptafánál", a magam, immáron fél évszázada művelt, talán nem kevésbé tanulságos szakterületénél, a 19-20. század egyetemes és magyar építészeténél.

A Kiegyezéstől a második világháborúig terjedő időszak építészetét, annak az előzményekbe és következményeibe foglalt történetét Déry Attila kollégámmal közösen írt, néhány hete megjelent könyvünk tárgyalja, szándékunk szerint az építészettörténet-tudomány eddiginél szélesebb körben értelmezett felfogásában.

Itt és most nem közös, hanem csupán saját, szubjektív gondolataim fognak sorjázni. Az esetleges eretnekségekért kizárólag én viselem a felelősséget. Ezúttal a szokottnál kissé lazább szerkezetben, tézisekben bár, de ugyanakkor - ha úgy tetszik - "szabad asszociációk" formájában kívánom tárgyalni mondanivalómat, melynek így - zenei hasonlattal élve - "variációk egy adott témára" alcímet is adhatnánk.

A tervezettnél kissé hosszabbra sikeredett, akár egyfajta szakmai testámentumként is értelmezett szöveg - a szervező-szerkesztő áldozatos munkája nyomán - immár az Önök kezében van. (A konferencia résztvevői az előadásokat tartalmazó sokszorosított kötetben kézhez kapták Merényi Ferenc bevezetőjét.) Kérem fogadják megértő figyelemmel.

Más tisztem nem maradt, csupán annyi, hogy sok sikert és eredményes munkát kívánjak Önöknek mostani, remélhetően hagyományt teremtő, második konferenciánk minden szervezőjének és résztvevőjének.