Múlt és jövő a nyersbeton-építészetben

„Betonretró-betonjövő" címmel rendezett szakmai napot a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) a Design Terminálban 2012. május 4-én. A szimpózium előadói a hazai látszóbeton-tervezés és -építés kevésbé ismert értékeire hívták fel a figyelmet a 20. század második feléből, valamint a kortárs kivitelezési technológia szerteágazó lehetőségeit mutatták be. Garai Péter beszámolója.

„Betonretró-betonjövő" címmel rendezett szakmai napot a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) a Design Terminálban 2012. május 4-én. A résztvevőket Varga Péter István DLA építész, a KÉK kurátora, a nap házigazdája köszöntötte. Bevezető előadásában a „beton-gondolat" megszületését és elterjedését vázolta fel, bemutatva a hazai és az európai példákat. A felvillantott épületek ékesen bizonyították, hogy a magyarországi fejlődés szorosan lépést tartott az európai tendenciákkal, valamint rávilágítottak arra, hogy egyes elképzelések, építészeti ideák újra és újra felbukkantak a nyersbeton-építészetben - sokszor évtizedes eltérésekkel.

 

 

Az egyik legkorábbi példa a modern építészetben a Le Corbusier nevéhez kötődő marseille-i Unité d'Habitation (1947-1952), ahol a beton nemcsak tartószerkezet, hanem a homlokzatok, a lépcsők és a tetőterasz részleteiben is anyagszerűen jelenik meg, deszkazsalus felületképzéssel. Corbusier hazai követője, a ma Svájcban élő Zalotay Elemér tervei alapján épült fel 1967-1968-ban Szombathelyen a Gotthard műholdmegfigyelő állomás, a speciális követelményekhez igazodva rezgésmentes, függesztett szerkezettel, futurisztikus megjelenéssel. Az épület a korszak egyik legfontosabb, különleges alkotásának tekinthető – ma is eredeti formájában áll, az ELTE Csillagászati központjaként működik. Ezzel egy időben készült el Pál Balázs tervei alapján Budán a Kertészeti Egyetem Központi épülete (1968-1970), jellegzetes vasbeton árnyékoló lamellákkal. A Dianóczky János nevéhez kötődő tihanyi rév épülete 1959-1962 között épült, lebegő, tányérszerű tetővel és légiesen könnyed alátámasztásokkal. Hamar felfedezték a beton különleges tulajdonáságát, az önthetőséget, amely korábban elképzelhetetlen, szabad formálást és ármaló tereket eredményezett, ahol feloldódik a szerkezetek tektonikája. Le Corbusier 1954-ben ellkészült ronchampi  Notre Dame du Haut kápolnáját a New York-i Twa Flight Center (Eero Saarinen, 1962) követte, amelyre rímel az évtizedekkel későbbi stuttgarti Mercedes Benz Museum (UN Studio, 2001-2006) - ez a projekt képviseli ma a zsaluzási technológia csúcsát.

 

 

A kortárs építészetben a látszóbetonhoz egyre újabb, különlegesebb anyagi minőségek társulnak, korábban hihetetlenül sima felületeket, kifinomult esztétikát eredményezve – ez figyelhető meg többek között a berlini Paul Löbe Haus (Stephan Braunfels, 1997-2001), vagy a millaui viadukt (Sir Norman Foster, 2004) esetében. Zaha Hadid Strasbourg-Hoenheim-Nord állomása igazi landmark, a környzetéből felhajtogatott betonlapot idéz – ehhez hasonló gondolat és betonhasználat jelent meg Csaba László hollóházi Szent László templománál is (1964-1967), már évtizedekkel korábban. Az előadó hangsúlyozta: a hazai nyersbeton-építészet komoly előzményekkel és emlékanyaggal rendelkezik, amit érdemes lenne teljes egészében feltárni a néhány jól ismert példa mellett (erre vállalkozott a Kortárs Építészeti Központ a Betonretró kezdeményezés elindításával). A gyors körkép felvázolása után Varga Péter István a nap vezérgondolatát így foglalta össze: a beton-gondolat a szerkezet, a felület és a tér egysége, amely egyben maga a látszóbeton - a tervezés és kivitelezés elválaszthatatlan, szükségszerű gondolati-technológiai egysége. A látszóbeton nem „termék", hanem erősen alapanyag- és kivitelezésfüggő folyamat, amit a tervezőnek végig kell kísérnie.

 

 

Erő Zoltán, a Palatium Stúdió építésze „Buszgarázstól Calatraváig" ívelő sokszínű, tartalmas előadásban a beton különféle felhasználási módjait mutatta be a közlekedési építészetben, átfogva az egész 20. századot. Új, forradalmi anyagként a beton már a kezdetektől fogva összekapcsolódott az áramlást és a sebességet hangsúlyozó futurisztikus törekvésekkel. Az időutazás 1896-tól, a Wünsch Róbert nevéhez kötődő városligeti merev betétes vasbeton hídtól indult, amely szecessziós jellegű ornamentikája mellett már a beton öntött jellegét is magán hordozza. Kiderült, hogy hazánk legrégebbi, ma is álló vasbeton hídja Nyíregyházán található; neves mérnökünk, Zielinszky Szilárd tervezte 1905-ben a Nyírvidéki Kisvasút számára a vízfolyás felett átívelő kis építményt. A mérföldkőnek számító, öntött beton tartószerkezettel és korláttal (méretezett vasalás nélkül!) készült érdi háromcsuklós vasúti hidat (Jámbor Béla, 1913) rossz műszaki állapota miatt a közelmúltban elbontották, a salgótarján-somlyói bányavasút igényes formálású hídja pedig csak régi képeslapokról ismert; az 1912-ből származó építmény ma feltehetően a meddőhányó vastag rétegei alatt rejtőzik.

 

 

A két világháború között a vasbeton hidak egyre jobban elterjedtek, a veszprémi Szent István-völgyhíd (Folly Róbert, 1937) kortársa például a montenegrói Durdevica hídja (Mijat Trojanovic, 1937). A budaörsi repülőtér 1936-1937-ből származó, Králik László és Bierbauer Virgil tervezte központi épülete ugyan műemlék, de jelenlegi elhanyagolt, átalakított állapotában már alig ismerhető fel az eredeti nagyvonalú, lendületes koncepció. Építése korában világszínvonalat képviselt a jól ismert Hamzsabégi úti buszgarázs 82 m fesztávú, nyolc darab 6-8 cm vastagságú elliptikus paraboloid dongaív sorolásából képzett belső tere (Padányi Gulyás Jenő, Menyhárd István, 1941), valamint jelentős az egykori Engels téri MÁVAUT pályaudvar prototípusnak szánt épülete (Nyíri István, 1949), amelynek hosszan elnyúló, fedett „hídjai" egykor a csomagok feladására szolgáltak.

A II. világháború után több helyen épültek monolit vasbeton szerkezetű közúti hidak (például a 94 m fesztávú mecseknádasdi ívhíd, 1952), azután fokozatosan az előregyártás terjedt el.Az 1964-től meginduló M7-es autópálya építésének kezdeti szakaszaiban készült hidak még változatos formálást mutatnak, tükrözve a kor szakmai igényességét (később ez csökkenni látszott, a szerkezetek egyre jobban uniformizálódtak). A növekvő motorizáció eredményeként ebben a korszakban több autóbusz-állomás készült az ábrázoló geometriából jól ismert hiperbolikus paraboloid tetők sorolásával (pl. Zalaegerszeg, Szeged, Szekszárd, Szombathely), a Tranzit Art Café néven, Borsay Attila tervei nyomán 2005-ben újjászületett Kosztolányi Dezső téri buszpályaudvarnál pedig tölcsérszerű tetők figyelhetők meg. A későbbi évtizedekben a korszak számos épületét átépítették (pl. Hatvan, Gyöngyös, Sümeg autóbusz-állomása), az eredeti állapotot elsősorban az autóbusz-barátok honlapján található gyűjtemény fotói őrizték meg számunkra.

A hazai nyersbeton-építészet egyik csúcsát az előadó szerint az egri buszpályaudvar képviseli (Dianóczky János, Detre Dezső, 1966-1967), amely kör alakban elrendezett 18, kifelé dőlő pilléreken nyugvó tölcsérből áll össze, az eredeti rusztikus felületképzés pedig az átfestések ellenére is jól érzékelhető. Kubinszky Mihály Magyar Építőművészetben olvasható véleménye szerint a ház „az építészet új szellemét valósítja meg". Szeged és Nagykanizsa buszpályaudvarait, valamint a Moszkva téri metróállomást (Czeglédi István, 1972) legyezőszerű lefedés jellemzi, amely szerkezetek akkoriban csúcsteljesítménynek számítottak. A szántódi rév nyeregfelülete (Dianóczki János, 1962-1963), valamint a már említett tihanyi rév tányérszerű héjszerkezete szintén gondolati gazdagságot és egyfajta játékosságot tükröz.

Erő Zoltán ezután a kortárs közlekedési építészetből mutatott be néhány érdekes példát, amelyek között szerepelt az innsbrucki Hungerbergbahn állomása (Zaha Hadid, 2007), valamint Calatrava több munkája (Zürich-Staedelhofen – 1999; Lisszabon-Oriente állomás – 1998;  Liége – 2009; Lyon-Satolas TGV-állomás (1994). A hidak közül a Puente del Alamillo (Calatrava, 1992), a dublini ULAS Bridge (2002), hazánkból pedig a kőröshegyi völgyhíd (Hídépítő, 2007) és a Megyeri híd (Hunyadi Mátyás, Benczúr László, Wéber József, 2008) képei villantak fel. Zárásként a metróépítészet európai (angol, francia, német) példái közül láthattunk néhányat, amelyeket a tervezők a 4-es metró tervezése kapcsán látogattak meg.

 

 

Győr Attila művészettörténész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) munkatársa „Betonretró-Betonrégészet" előadásával tovább folytatta a virtuális barangolást a hatvanas-hetvenes évek nyersbeton-építészetének hazai alkotásai között, lenyűgöző áttekintést nyújtva – arra keresve a választ, vajon létezett-e egységes gondolati-filozófiai háttér ezen irányzat mögött. A korszaknak még nincsen átfogó feldolgozása, a Magyar Építőművészet publikációi – építészek reflexiói, kritikák, épületbemutatások – elég jó áttekintést adnak az értékes alkotásokról.

A gyökereket elsősorban Medgyaszay István munkássága, valamint az Árkay-féle városmajori templom jelenti, amely eredetileg beton homlokzatokkal készült volna. Hazánkban viszonylag lassan terjedt el a nyersbeton alkalmazása és bár nem vált soha uralkodó irányzattá, mégis számos figyelemre méltó épületet hozott létre. A II. világháború után az elsők között készült el a pécsi Olympia Presszó (Gádoros Lajos, 1958), valamint a szobrászi igényességgel megformált badacsonyi Tátika Étterem (Callmeyer Ferenc, 1958-1962) – ez utóbbi Magyarország egyik legfiatalabb műemléke. A korszak egyik „zászlóshajója" a salgótarjáni városközpont kialakítása volt, ehhez kapcsolódóan a Karancs Szálló (Jánossy György, 1960-1964) tekinthető az első teljesen nyersbeton homlokzatú épületnek – bár már előregyártott vasbeton paneles rendszerben készült. Jelentős alkotás még Salgótarjánban a Pécskő Üzletház (Finta József, 1966-1969) és a főtér feletti hegyoldalban  található gimnázium (Magyar Géza, 1968-1969). Több középület, mint a kazincbarcikai megyei kórház (1969) és a karcagi járási kórház (1967) esetében feltűnt a markáns elemként megfogalmazott oldallépcső, a robusztus tömegek és a szoborszerű kémények pedig a korszak „új brutalizmusát" idézik.

 

 

A víztornyok közül szokatlan megjelenésű és durva felületképzésű a mindszenti (Bakonyi Tibor, 1976), valamint az oroszlányi (Vízvárdy István, 1963); ezek mellett még számos alkotás található a témát példátlan alapossággal és lelkesedéssel feldolgozó honlapon. A kisebb léptékű, speciális rendeltetésű építmények közül figyelmet érdemel az Északi Járműjavító területén található óvóhely és a határhoz közeli Eperjeske-alsó különleges, bunkerszerű vasúti megállóhelye. A budai Fehérvári úti piac kefélt felületű bazaltbeton elemekből álló tömege (Halmos György, 1974-1977) nem lett műemlék, Csaba László hollóházi temploma viszont várhatóan megkapja a védettséget. Zsuffa András nevéhez kötődik a miskolctapolcai és a lepencei strandfürdő – ez utóbbit a közelmúltban lebontották. Áll még viszont „a semmi közepén" Jurcsik Károly keceli strandfürdője (1960-1963), valamint Zalaváry Lajos jászberényi fürdője (1960-1964), amelynek óriási kemencét idéző tömegeit zsindellyel fedték le. A Bányászati Tröszt számára készült balatonszemesi üdülő (Simon Ferenc, 1972) homlokzatait később bevakolták és átszínezték. A fennmaradt korabeli publikációkban nem olvashatunk a nyersbeton használatáról folytatott építészeti vitáról, valamint az emlékanyag tekintetében megállapítható, hogy az anyag újszerűsége és a kezdetleges kivitelezési technológia miatt a betont viszonylag kevesen alkalmazták – ennek ellenére számos különleges épület született, bár nem olyan forradalmi jellegűek, mint külföldön. 

 

 

Iveta Herczkova a német RECKLI képviseletében a látszóbeton felületképzések kortárs, innovatív megoldásait mutatta be a cég referenciáin keresztül. Ma már különböző anyagi minőségeket idéző mintázatok és felületi minőségek valósíthatók meg az elasztikus öntőformák és zsalumatricák révén, amit számos példával támasztott alá szerte a világból (pl. Le Trema irodaház, Asniéres; Stadium Euroborg, Groningen; Zlin, konferenciaközpont). Magyarországról a győri Árkád bevásárlóközpont (vezető tervező: Bodrossy Attila) szerepelt a referenciák között. A poliészter anyagú formák általában már 12-24 óra után kizsaluzhatók, a fotónyomatos beton létrehozására alkalmas zsalumatricák pedig akár 100-szor is újrafelhasználhatók (pl. Friedrich Ebert Platz, Heidelberg).

 

 

Viszló Dezső, a PERI műszaki vezetője „Az ácsművészettől a kúszózsaluig" terjedően ismertette a zsaluzási technológia fejlődését és jelenlegi irányait. Felelevenítette az ókori-középkori boltozatok, hidak, kupolák falazásához szükséges szerkezeteket, amelyek lényege évszázadokon keresztül gyakorlatilag változatlan maradt, amelyet óriási fa-felhasználás és kézműves technológia jellemzett – még a hollóházi templom is ilyen módon készült. Jelenleg a vasbeton szerkezetek költségének a felét a zsaluzás teszi ki, aminek csupán 10-15 %-a az anyagköltség, a döntő részt a szerelés, építés teszi ki. A mai zsaluzási rendszerek alapvetően az 1970-es években alakultak ki, ezután a fejlődésük kevésbé volt látványos, mint a betontechnológiáé. Az építészeti formálás átalakulása a hagyományos kézműves technikákhoz való visszatérést tette szükségszerűvé – például a kétszer görbült felületeket ma sem lehet jobban és gazdaságosabban kialakítani. Az igazi változás a zsaluzati rendszerek függőleges tartószerkezeteiben következett be, ezek egyre karcsúbbá és ritkábbá váltak (acél tartószerkezet, ejtőfejes megoldások). A bemutatott referenciák  között - amelyek egy része a cég honlapján is megtalálható - szerepelt a római MAXX Museum (Zaha Hadid), a valenciai Florante Submarino étterem (Félix Candela), hazánkból pedig a Rába-híd (2004 körül), valamint a Megyeri-híd – ez utóbbi Európa jelentős hídjai közé számít, építésénél ezidáig Magyarország egyetlen automata - sínnel vezett, hidraulikus önkúszó egységekből álló - kúszózsaluját használták.

 

 

Dr. Riederauer Szilárd, a Lanxess magyarországi képviselője a betonszínezés lehetőségeit ismertette, számos nemzetközi példával illusztrálva, különböző színárnyalatok (fekete, szürke, sárga, vörös, barna, zöld) szerint csoportosítva. A barna szín létrehozásához elsősorban vas-oxid, a zöldhöz króm-oxid, a fehérhez pedig titán-dioxid szükséges. A kiválasztott árnyalat létrehozásához kiemelten fontos a pigmentek színerőssége és színazonossága, amely elsődlegesen a víz-cement tényezőtől és a cement saját színétől függ. A cement adalékanyagai közül a kohósalak kékesszürke, a mészkőliszt sárgásszürke, míg a pernye sötétszürke árnyalatot eredményez. Fontos az azonos helyről származó cement alkalmazása, a fehér cementtel szebb, tiszább színek érhetők el. A tapasztalatok szerint általában 3-4 % az ideális pigmentálási arány, efelett már nem érezhető jelentős javulás. A pigmentek por, granulátum, kompakt vagy zagyhoz hasonló folyadék (slurry) formájában szállíthatók. A szakember az ideális elkeverési folyamatnak a homok+pigment, cement, víz sorozatot tartotta. A cég által létrehozott Colored Concrete Works projekt a színes betont népszerűsíti, amely jelentősen növelheti az épületek értékét.

 

 

Pethő Csaba, az MC Bauchemie képviselője a kortárs betontechnológiáról beszélt, felelevenítve a betonnal kapcsolatos alapvető ismereteket is. Kiemelte, hogy a siker érdekében az építésznek egyre inkább manufakturális szinten kell együttműködnie az építőkkel és végigkísérnie a folyamatot, mert a jó látszóbetonhoz a beton, a zsaluzat és a bedolgozás egysége szükséges, megfelelő terv és odafigyelés mellett – az esetek nagy részében ez utóbbi elmaradása okozza a nem megfelelő végeredményt. A napjainkban gyorsan terjedő, extra szilárdságú  kompozit anyagokból (acélszálas, acélhajbetétes, illetve üvegszövet-hálós betonok) már szinte kerámiaipari minőség („öntött kő") valósítható meg. A korábban általános földnedves konzisztencia helyett ma már egyre inkább folyós vagy öntömörödő betont használnak a minőségi felületek kialakításához (pl. a Monostori erőd látszóbeton fala, tervező: Sporaarchitects, látszóbeton szakértő: Varga Péter István). A hagyományos deszka zsaluzatok nedvszívóak, ezért egységesebb színeket eredményeznek, míg a korszerű táblás zsaluzatok a kerámia-szerű, sima felületek kialakításához alkalmasak. A szakember felhívta a figyelmet a zsalutáblák tisztaságára, a zsaluolaj felhordásának módjára, valamint a megfelelő méretű mintafal öntésére és mindenekelőtt a művezetés, a folyamatos odafigyelés és a technológiai fegyelem fontosságára.

 

 

Az előadásokat követő Betonsimogató keretében a résztvevők közelről is megvizsgálhatták az előadók által hozott különféle öntőformákat, dekorfóliákat, zsalumatricákat és mintafelületeket, amelyekből szépen kirajzolódtak a tervezők rendelkezésére álló (szinte) korlátlan lehetőségek. A galériaszinten megrendezett Betonretró kiállítás vasárnapig még megtekinthető, ahol többek között a szombathelyi Gotthard Műholdmegfigyelő központ, a Tihanyi rév épülete, a Kertészeti Egyetem központi épülete, a jászberényi fürdő és az egri buszpályaudvar tablója szerepel – a szervezők a kiállítást más helyszíneken is be szeretnék mutatni a jövőben.

Garai Péter