Művészettörténészek állásfoglalása a Szépművészeti bővítéséről

A Szépművészeti Múzeum bővítése körüli vitában a fiatal művészettörténészeket, kurátorokat, muzeológusokat és művészeti írókat tömörítő egyesület közleményt adott ki.

A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület  állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről

A rendszerváltozás óta végzett és szakmájában aktívan tevékenykedő fiatal művészettörténészek mintegy ötödét tömörítő, alulról szerveződő, független és megalakulása óta közhasznú szakmai munkát végző civil szervezetként állást kívánunk foglalni az elmúlt hetekben országos nyilvánosságot kapott múzeumbővítési tervekről. A Szépművészeti Múzeum bővítésének körülményeiről már sok mindent leírtak (itt) és a tervekkel szemben többen fenntartásaikat is kifejezték (itt, itt és itt), melynek következtében az elmúlt héten felgyorsultak az események (itt). Álláspontunk kialakítását nagyban befolyásolta, hogy a Hősök tere számos jelentős történelmi esemény színtere volt, mindenfajta beavatkozás csak a tér e jelképes erejének elfogadásával történhet.

Az eddigi érvek és vélemények átnézése után kijelenhetjük, hogy a Szépművészeti jelenlegi bővítési terve az elmúlt két évtized hazai középítkezéseinek gyakran átláthatatlan és ellenőrizhetetlen példáinak sorába illeszkedik, ahogy ezt már korábban részletesen kifejtették (itt). A megbízás és engedélyezés valójában a demokrácia legalapvetőbb játékszabályaival, az elemi etikai normákkal is ellentétes folyamat. Felháborítónak tartjuk, hogy zárt ajtók mögött érvényes döntés születhetett a Hősök tere, mint világörökségi területtel határos köztér és jogszabályban jelenleg egyedüliként nevesített Nemzeti Emlékhely arculatának megváltoztatásáról és történt mindez időhiányra és az Európai Unió által biztosítandó támogatás követelményeire kihivatkozva. Felhívjuk a döntéshozók figyelmét, hogy szerencsésebb megoldás egy projekthez megkeresni a megfelelő pályázati forrást, és nem pedig a döntésmechanizmus sorrendjét megfordítva egy projekthez hozzáfaragni az épületet.

Közállapotainkra jellemzőnek és elszomorítónak tartjuk, hogy a jelenlegi helyzet az ország egyik legfontosabb muzeális intézményének muzeológiai szempontokat figyelembe vevő, elodázhatatlan felújításának kérdéseiről vonja el a szakmai és a laikus közvélemény figyelmét. Történik mindez úgy, hogy az intézmény belső tereinek átgondolt felújításával megoldódhatna a jelenlegi bővítésben elsőbbséget élvező funkciók elhelyezése. Ki kell jelentenünk, hogy még csak az ügy felszínén sem járunk, a lényegi kérdések közös megtárgyalása helyett értelmetlen, múzeumi szakmaiságot nélkülöző és európai demokráciához méltatlan küzdelem részesei vagyunk. Az érdemi szakmai viták áttételesen és a valóságban is a felszínen fognak kezdődni.

Egy valóban modern fogadótér kialakítása nyilvánvalóan emelné az intézmény vonzerejét, de emellett még számos építészeti beavatkozás szükséges a Szépművészetiben. Az intézmény jelenlegi bővítésével kapcsolatos építészeti viták rendre figyelmen kívül hagyják a muzeológiai és műtárgyvédelmi szempontokat. A Szépművészeti elképesztő állapotú Román Csarnokának hat évtized óta halogatott felújítása és megnyitása, a benne elhelyezett többszintes, műtárgyraktárként szolgáló állványzat kiváltása a muzeális intézmények törvényben rögzített alapvető gyűjteményezési és állagmegóvási feladatainak megfelelő teljesítését szolgálná. Szükségesnek tartjuk mind a – népszerűséget kétségkívül jobban növelő – színvonalas új látogatóközpont épületen belüli létrehozását, mind az épület látogatók elől elzárt részeinek, valóban költségigényes és elsősorban muzeológiai szempontú átépítését. Az ország hosszú távú kulturális-művészeti érdekeit szem előtt tartó művészettörténészekként a műtárgyak megfelelő elhelyezését és az eredetileg a múzeum kiállítási tereihez tartozó helyiségek megnyitását tartjuk elsődlegesen megoldandó feladatnak.

Egy középület komplex alkotás, funkcionalitása mellett nem utolsó sorban jelkép is. Saját korának tanújaként az utókor számára is tartogat mondanivalót. Éppen ezért izgalmas, ha egy épületen vagy egy köztéren különböző korszakok hagynak nyomot. Egy régi környezetben valami markáns új létrehozása mind a megrendelő és a közönség, mind az építész számára kihívás, valódi intellektuális feladat. Nyilvánvaló, hogy a Szépművészeti bővítésére szükség van: az épületet a 21. század múzeumi követelményeinek megfelelően át kell alakítani. Az is nyilvánvaló, hogy Budapest lemaradt: hiányoznak a színvonalas kortárs építészeti alkotások, az olyan – divatos angol szóval élve – landmark-ok, amelyek a párizsi Louvre piramisához (itt és itt), vagy a bilbaói Guggenheim Múzeumhoz (itt) hasonlóan képesek felkelteni szinte az egész világ figyelmét. A lemaradást pótolni kell, ezért szükség van ötletes kortárs építészeti alkotásokra. Karácsony Tamás személyében egy kiváló építészt bíztak meg a Szépművészeti bővítésével, de sajnos a közvélemény által megismert terv célt tévesztett.

Egyrészt bárhogy is bizonygatják az ellenkezőjét (itt és itt), nem tiszteli a historizáló épületet. A Szépművészeti bejárata egy klasszikus timpanonos portikusz, egy antik templomhomlokzat, ami a 19. századi értelmezésnek megfelelően a „művészet templomaként" jeleníti meg a múzeumot. Mára már a Hősök tere egészével egy régi landmarkká vált. Az egyszerű városlakók számára is érthető archetipikus építészeti elemekből áll: lépcsősor, pofafalak, oszlopsor, timpanon; sugárzik róla, hogy egy kiemelkedően fontos középület. A lépcsőbe vágott és lebillentett új bejárat ezt a klasszikus szimmetriát zúzta volna szét, széttrancsírozta volna a történeti épület egyik legfontosabb elemét. Schickedanz Albert a múzeumot a Hősök tere városépítészetileg átgondolt környezetébe komponálta bele, amit a Műcsarnok, valamint a millenniumi emlékmű átgondolt, egységes keretbe foglal. A múzeum DNy-i sarka elé tervezett föld feletti épületrész, ez a – jobb szót nem találunk rá – „szarkofág" az Andrássy út felől, a fő érkezési irányból hangsúlyosan kitakarná a múzeum homlokzatát, illetve megbontaná a tér architektonikus egységét. Tehát pont a lényeget tenné tönkre, ráadásul a Hősök tere kontextusában ikonográfiailag is értelmezhetetlen lenne!

Párizsban a Louvre piramisának építésekor a cour d’honneur-ről egyetlenegy követ sem emeltek le. A piramis átlátszó mivolta garantálja, hogy a régi épület él, nem takarja ki az új bejárat. A piramis a Louvre-tól a napjainkban már a Grande Arche-ig nyúló tengely része. Mindazon túl, hogy ez az egyik legrégebbi építészeti forma, a reneszánsz és barokk korban fontos ikonográfiai jelentése volt, monumentumot jelölt. A piramisforma tehát kiválóan alkalmas a világ talán legismertebb múzeumának a bővítésére, mindemellett nagyon szerencsésen felel a Concorde téren szintén tengelyben álló eredeti egyiptomi obeliszkre. Ieoh Ming Pei tehát hozzátesz: nem bontja meg a régi épületet, beleilleszti az évszázadok alatt egy logika mentén kialakított építészeti keretbe, valamint ikonográfiailag is az adott rendszeren belül marad.

Londonban a British Museum Sainsbury-szárnyának homlokzatán (itt) a posztmodern felfogásnak megfelelően klasszikus építészeti idézeteket láthatunk. Robert Venturi és Denise Scott Brown nyilvánvalóan más megoldást választott, mint Pei Párizsban: formailag folytatták William Wilkins 19. század folyamán több alkalommal is bővített épületét. A homlokzat klasszikus jellegű pilasztertagolása és párkánymegoldása biztosítja a kortárs épület és a történeti környezet egységét, a belsőben pedig a klasszicizáló elemek nagyvonalúságával egyszerű, korunk követelményeinek megfelelő múzeumi terek jöttek létre (itt).

A bécsi Albertina bejáratának (itt) építésekor sem bontottak bele a régi épületbe. Hans Hollein titánteteje az adott környezetben ugyan nem a legszerencsésebb megoldás, de legalább nem Bécs egyik fő terén látható. Fontos tisztában lenni azzal is, hogy Bécsben a reprezentatív Kunsthistorisches-Naturhistorisches épületpároshoz nem nyúltak hozzá! Az előzőekben felsorolt példák mellett az eljövendő időszak hazai kulturális beruházásainál követendőnek tartjuk az idén száz éves zürichi Kunsthaus újabb szárnya körül zajló társadalmi párbeszédet (itt).

Véleményünk szerint úgy kellene megoldani a Szépművészeti bővítését, hogy mindaz, ami Párizsban és Londonban teljesült, itt is létrejöhessen: egy színvonalas, figyelemfelkeltő új múzeumi tér, esetleg egy új budapesti landmark, de a régi épületben ne essen kár, valamint sem ikonográfiailag, sem a térszervezés és formaalakítás szempontjából ne lógjon ki a már meglévő rendszerből. A múzeum bővítése során felmerül továbbá a kérdés, hogy mi a helyzet a Városliget alatti talajszerkezettel? Vannak-e korábbi talajmechanikai vizsgálatok és ezeket figyelembe vették-e? Köztudott tény, hogy a Duna-ág mellett fekvő pesti városrész nagy részéhez hasonlóan a Városliget területén is mocsár volt. Ez a 19. században is komoly gondot okozott, s napjaink mélygarázs-építkezései során is megoldandó kihívásként jelentkezik. Vajon a felszín alatti bővítés nem ütközik talajmechanikai akadályokba?

A párizsi és londoni példákkal szemben a budapesti terv véleményünk szerint óriási mentalitásbeli különbségekre is ráirányítja a figyelmet. Ott szerves folytatás, mindezen belül az új iránti természetes, magabiztos vágy, itt a régi összetörése, a hagyományossal való teljes szakítás. Párizsban és Londonban látszik az önbizalom, amiből valami nagyon új, nagyvonalú építészeti egész született. Párizsban a kínai-amerikai Pei és Londonban a szintén amerikai Venturi miért volt képes a helyi adottságok tiszteletben tartására? Budapesten miért teng túl az „ego", és minden bizonygatás ellenére miért hiányzik az a fajta tisztelet, ami a nyugati világban úgy tűnik, magától értetődő? Ott egy soha meg nem szakadt történelmi folyamatosság és egy kiforrott európai társadalom, itt egy több évtizedes történelmi zsákutca, valamint egy értékeit vesztett, kapaszkodó és önbizalom nélküli roncstársadalom. Ha Peiben és Venturiban van elég alázat, a magyar építészekben miért nincs? Ha Pei és Venturi képesek voltak az adott keretek között nagyvonalút és világra szólót alkotni, a magyar építészek miért nem képesek rá?

A jelenlegi bővítési tervet a körülötte kialakult polémia lejáratta, az egy hét alatti áttervezést elégtelennek tartjuk. Elvárjuk a jelenlegi vita tárgyát képező terv figyelmen kívül hagyását és e kiemelt jelentőségű köztér és közintézmény átalakítására vonatkozó társadalmi párbeszéd kezdeményezését, valamint új, nyilvános, nemzetközi tervpályázat kiírását!

Budapest, 2010. március 21.

Dr. Székely Miklós, elnök

Dr. Tóth Áron, tudományos titkár

Rozsnyai József, elnökségi tag

 

---