Múzeum a semmi közepén

Hogyan teremthet egyensúlyt a környezet és a bemutathatóság, az eredeti állapot megtartása és a közönség bevonhatósága között egy régészeti múzeum? A Sandra Barclay és Jean Pierre Crousse tervezte épület erre ad választ. A kősivatagban rejtőző, hatalmas "szemeivel" leselkedő múzeumról Bán Dávid ír. 

Lényegében a semmi közepén, jó pár kilométerre a legközelebbi lakott településtől, ugyan néhányszáz méterre a Csendes-óceán, de egy hatalmas kősivatag szélén, mimikriként rejtőzik a tájban egy szokatlan múzeum. Kaméleonként felveszi környezete jellemzőit: a színvilágot, az anyagok tulajdonságát, így távolról látva senki sem gondolná, hogy valójában ember alkotta építmény lapul a látóhatáron. Csak a földből hirtelen, ijesztően kikandikáló óriásszemekként ható hatalmas ablakaira leszünk figyelmesek, miközben a sivatagba bújtatott házat jóformán belepi a homok és a kövek.

A latin-amerikai ősi kultúrák egyik legkoncentráltabb gyűjtőhelye Peru. Találunk itt varázslatos romvárost, az Inka birodalom hagyatékát, a Machu Picchut, de több ezer éves hatalmas geometrikus és figurális rajzolatokat a vörös kővel borított part menti sivatagban, a Nazca-vonalakat. A sivatagokban és a régmúlt kultúrák emlékeiben bővelkedő Ica tartományban az egyik ilyen, az 1950-es években feltárt régészeti lelőhely mellett, az ott felkutatott, i.e. 2. századból származó kincsek, leletek bemutatására 1964-ben Museo de Sitio Julio C. Tello de Paracas névvel alapítottak múzeumot. Az épület azonban 2007-ben egy földrengés következtében elpusztult, szerencsére az állomány jó részét sikerült megmenteni és ideiglenesen egy másik intézményben elhelyezni.  

Egy évvel a pusztító földrengés után már sikeres pályázatot írtak ki az épület újjáépítésére, ezen a Sandra Barclay és Jean Pierre Crousse alkotta tervezőpáros munkáját választották ki és adtak számukra megbízást. A munkálatok viszont csak négy évvel az eredményhirdetés után kezdődtek el és a múzeumhoz képest viszonylag kicsi alapterületű, 1170 négyzetméteres intézményt is csak évekkeel később, 2016-ban adták át a nagyközönségnek.

A régészeti múzeum in situ, azaz számos lelet, örökség közvetlen helyszínén létesült, így a tervezőknek mindenképp meg kellett találni az egyensúlyt az adott környezet és a bemutathatóság, az eredeti állapot megtartása és a közönség bevonhatósága között. A múzeum hasonló kihívásokkal küzdött, mint az egészen más környezetben megépült, szintén vörösesre színezett nyers beton látványát választó hazai Rudapithecus Látványtár (Narmer Építészeti Stúdió és a BME Építőművészeti Doktori Iskola munkája), ahol sikeres megoldás született a problémára. Peruban is valamelyest hasonlóan gondolkoztak, az építészek épp ezért egy kettős épületet terveztek, ami egyszerre ott is van, meg nincs is. Nyersességével megdöbbent, miközben jól belevész sivatagi környezetébe. Az épületnek, amely első ránézésre valóban csak a semmi közepére elhelyezett, a sivatag köveiből szabályosan felhalmozott kupacnak tűnik, szigorúan illeszkednie kellett a védettség alatt álló nemzeti park érintetlen világába, ahol a régészeti örökség mellett figyelembe kellett venni a sivatagos környezet biológiai sokszínűségét, valamint a természeti látkép védelmét.

Az előző épület romjaira épülő múzeum megtartotta elődje négyszögletes geometriáját és kompaktságát. A látszólag egy tömböt alkotó masszív tömeget törések darabolják a különböző funkciók szerinti két nagyobb szárnyra: így külön részben helyezték el a kiállítótereket, másikban a múzeumot kiszolgáló helyiségeket, irodákat, kutatóhelyet és a múzeumpedagógiai részleget. A tervezők a tér kettősségét szerették volna megteremteni az épületben úgy, hogy egyszerre jelenjen meg benne a régmúlt labirintusszerű térkialakítása és a mai dinamikus hatás. Az ellentmondásokkal is nyíltan felvállaló, hibrid térszerkezet alakult ki az épület belső világában.

A Paracas sivatag durva környezeti viszonyai között kell az épületnek a benne megőrzött régészeti leleteknek védelmet nyújtania. Minderre a tervezők egy határozott építészeti megoldást kívántak nyújtani, olyat, amely a térkialakításával, tömegével és megformálásával ad választ ezekre a kihívásokra. Az épület jól szabályozottan kap kellő mennyiségű természetes benapozást, ami a mesterséges fényekkel egészül ki. A négy, hatalmas hasábba zárt üvegfelület nem csak a kellő fényt juttatja a kiállítóterekbe, hanem a kiképzése miatt egyúttal sikerül védelmet nyújtani a direkt benapozással szemben is. Mindez egy igen egyedi, egyfajta zoomorf külsőt is kölcsönöz az amúgy szigorú, durva homlokzatnak. Szintén természetes szellőző- és hűtőrendszert sikerült kialakítani a ház formájával, ugyanakkor a kiállítóhelységek közötti válaszfalak is ezt a légáramoltatást segítik. A külső falazást határozottan ellenállóra kellett kiképezni a sivatagos környezet szélsőséges hőingadozásaival, illetve az közeli óceánból a levegőbe kerülő nagy koncentrátumú sóval szemben. A külső falakhoz mindenhol vulkáni tufa cementet használtak, amely egy igen jellegzetes, vöröses színű, lecsiszolt betonburkolatot kapott. Mindemellett a főhomlokzaton meghagyták az eredeti épületből megmaradt kőfalat, amelyen szintén a vörös kőzetet dominál.

A külső megjelenésben az anyaghasználatban és a színválasztásban is egyaránt a környék természeti képződményire, a vörös kő sivatagra, a dűnékre, valamint az ott fellelt prekolumbán időkből datálható, hagyományos kerámiatechnikára utaltak. Szintén meghatározó a múzeum közelségében elhelyezkedő Paracasi nagy nekropolisz, a több mint 2000 éves temetkezőhely, amelyet 1920-ban fedezett fel Julio C Tello. Innen számos lelet került a múzeumba. Az épület színhasználata a belső törés mentén a külső monokróm felületeihez képest valamelyest feloldódik, a bejáratot már nagyobb üvegtáblák és kékre festett felületek jelölik ki. A természetes, a környezetéhez csak a legszükségesebb mértékben hozzányúló megoldásokat az is erősíti, hogy a múzeumhoz például nem vezet kiépített út, hanem két oldalról jelölő kövek mutatják az útvonalat.

A múzeum tervezői, Sandra Barclay és Jean Pierre Crousse 1994-ben alapították meg építészeti irodájukat Párizsban, majd 2006-ban visszaköltöztek szülőhazájukba, Peruba és azóta Limában működtetik sikeres stúdiójukat. Munkáikban jellegzetes elemként bukkannak fel a nagy, durván kiképzett, szabályos geometriai tömbök, így például a számos díjjal elismert és üvegezett falú medencéjéről készült látványos fotóival a világsajtót is bejárt tengerparti villájuk, az Equis ház esetében. A Museo de Sitio Julio C. Tello de Paracas-szal elnyerték a Bienal Panamericana de Quito BAQ 2016 építészeti tervezés díját és a XII Bienal del Perú fődíját.

Bán Dávid