Nézőpontok/Kritika
Nemes András: Minden, amit tudni akartál az építészetről
2002.09.30. 10:19
A 8. Velencei Építészeti Biennále
Next, azaz következõ - a fogalom igen tág, bárki bármit kiállíthat, ha meghívják. Ez a világ sztárépítészeinek szemléje. Akik többnyire szolid, szemüveges öregurak, és tévéinterjúkat adnak hatalmas makettek elõtt. Van a Biennálénak egy másik oldala is - a nemzeti pavilonok kertje. Itt megtalálható a fõáramlat kritikája és számos más helyi specialitás.
A központi kiállítás az építészeti elit bemutatója. A legnevesebb építészek (Tadao Ando, Liebeskind, Foster, Zaha Hadid stb.) megmutatják, hogyan terveznek a világ legkülönbözõbb pontjain múzeumot, egyetemet vagy templomot. A rendezvény fõvédnöke szerint ezek lesznek az elkövetkezõ tíz év meghatározó épületei. Lehetõleg legyenek olyan feltûnõek, mint a párizsi Pompidou központ vagy a bilbaói Guggenheim múzeum. Professzionalizmus és presztízs - a kiállított tervek és modellek minõsége igen magas. Rengeteg az állami megrendelés: parlamentek, minisztériumok, konferencia-központok, kultúrpaloták vagy repülõterek. Hiába volt az elõzõ Biennále mottója az, hogy Kevesebb esztétikát, több etikát, mégis egyértelmû a tendencia, hogy háttérbe szorulnak az építészet társadalom-formáló lehetõségei. Az építészek nem foglalkoznak utópiákkal és nincsenek izmusok. Nagyobb hangsúlyt kapnak az új üveg-, fém- és mûanyagtechnológiák, a kizárólag számítógépes programokkal elõállítható térszerkezetek. Ezek további új lehetõségeket adnak nagy egyéniségek kezébe. Többet számít egy sztárépítész személyes formavilága, mint az adott hely kulturális közege. Arab olajállamokban együtt épít menõ japán építész és menõ olasz bútortervezõ.
Az olasz média a kiállítási parkban található nemzeti pavilonokra lényegesen kevesebb figyelmet fordít. A közönség viszont ezeket a kiállításokat láthatóan ugyanannyira szereti. Változatosabb a mûsor, érezhetõek a helyi ízek. Sose lehet tudni, a következõ pavilonban üres térrel, csillogó high-techkel vagy egyszerû barkács-hangulattal találod-e szembe magad. Ezeken a kiállításokon országok válaszolnak ugyanarra a kérdésre: mi építészetük legfontosabb következõ feladata.
Az izraeliek például megnyitójukon kijelentették: ilyen háborús idõkben õk nem építenek és nem állítanak ki semmit. Installációt helyeztek el felújításra váró pavilonjuk elõtt - egy több méter magas, terepszínû redõny-falat. A reluxákon át kémlelve panorámafotók láthatóak izraeli tájakról. Komputeranimációkon izraeli városok határainak változását, alakulását követhetjük nyomon. Határvonalrendellenesség - ez a kiállítás címe, amely hatásosan mutat rá országuk alapvetõ problémájára.
Az Egyesült Államok számára a legfontosabb építészeti kérdés láthatóan az, hogy mi legyen a lerombolt Világkereskedelmi Központ helyén. Kiállításuk az ikertornyok múltjával, jelenével és jövõjével foglalkozik. A múlt az impozáns épület kétméteres makettje és fényképei. A jelen egy New York-i fényképész, Joel Meyerowitz fotókiállítása, aki a romok eltakarítását dokumentálta. A kiállítás harmadik termébe neves építészeteket hívtak meg, tegyenek javaslatot Manhattan déli részének rendezésére. A felkért tervezõk úgy tûnik, a tragédia mértékével arányosan az eredeti tornyoknál is nagyobb szobrokat, emlékmûvet, diadalívet, kulturális központot terveztek. Ettõl a gyakorlattól legmarkánsabban a nyolcvanöt éves német építész, Otto Frei tért el. Rajzos levelet küldött, amelyben ezt írja: "Újabb Bábel-toronyra nincs szükség. De meg kell maradjon az emlékezet helyszíne. A megtisztított, rendbe rakott helyszínen legyen békés városi park tavakkal, fákkal."
A németek nagyon hisznek oktatásukban: építészhallgatóik által képviselik magukat. Kiállításukon egy olyan kreatív kísérletsorozat eredménye látható, amelyet 11 különbözõ német építészegyetemen rendeztek. Kézenfekvõ címû kiállításuk a téralakítás közvetlenségének lehetõségeit keresi, az architektónikus koncepciók azonnali rögzítését. Hogy mit jelent mindez? A diákok professzoraik irányításával egy nagyjából kocka alakú tér félméteres makettjét készítettek el tetszõleges anyagból, amolyan egyszemélyes babaházat. A játékszabályok értelmében mindig egy építészeti alapfogalom alapján kell megalkotni és megvalósítani a makettet, s ezt címmel és emblémával is egyértelmûsíteni kellett. Az eredmény egy változatos, költõi és játékos kiállítás, melyben Németország következõ építészgenerációját ismerheti meg a világ. A megnyitó is inkább egy egyetemi vizsganapra hasonlított falaknak dõlõ, cigarettázó, beszélgetõ diákokkal.
Hollandia is azt mutatta be, hogy országuk a fiatal építészek paradicsoma. Külön a Biennáléra létrehozták a NAi-díjat - az elismerés feltétele, hogy a díjazott nem lehet több negyvenévesnél. Öt progresszív és szellemes terv látható, legtöbbje jellemzõen holland problémákkal foglalkozik. Ilyen például Amsterdam fõpályaudvara mellett a VMX Architects 2500 férõhelyes, nyers funkcionalitású bicikli-parkolója, ami tulajdonképpen egy merõleges fordulókkal ellátott hosszú vörös rámpa. Egy másik fiatal iroda, a Korteknie & Stuhlmacher munkájának címe Las Palmas-i paraziták, ezek színes faelemekbõl épült szállítható és bárhol, akár meglévõ épületek tetejére is felépíthetõ kétszemélyes típusházak.
A pavilonokat járva hamar kiderül, hogy a legtöbb ország egyáltalán nem üdvözli a kortárs építészet globalizációs hatásait, és a városképet imidzsnek tekintõ formalizmust. Az egyiptomi kiállítás például inkább volt képzõmûvészeti tárlat, amely az ország helyi kultúráját a globalizált információs társadalom fölé helyezi. A spanyol pavilon szelíden tüntetett - a padlóra helyezett kivetítõkön megjelenített építészeti munkák különleges "odafordulást" igényeltek, miközben a látogató Hieronymus Bosch-reprodukciókon lépkedett. Saját irányt követnek a brazilok is, akik építészetük legfontosabb feladatának a favelák, a nagyvárosok körüli nyomornegyedek felszámolását tartják. A pavilon elõtt megépített viskókkal szembesülünk, bent raklapokon lépkedünk, miközben a falakon a városrendezési munkák eredményeit láthatjuk. De a látványos kiállításon számomra nem derült ki, mennyire jellemzõ állapot ez, hány utcagyerek kosarazik már újonnan kikövezett, rendbe rakott külvárosi tereken.
Az angol pavilonban diavetítéssel mutatták be a Foreign Office iroda által elnyert és idén megépült Yokohomai Kikötõ grandiózus tervét. Az angolok büszkék, hogy 600 résztvevõ közül az õ két, Londonban dolgozó építészük, az iráni Farshid Moussawi és a spanyol Alejandro Zaera-Polo nyerte el a pályázatot. Az épületet, mely az idei labdarúgó világbajnokságra készült el, az építészeti média is felkapta. Egy új generáció áttörését látják benne, amely ikonikus, képeslapra kívánkozó, Yokohomát meghatározó épületet tervezett, valami olyat, mint a Sydney-operaház. Valóban újdonságnak tekinthetõ kikötõi terminál és városi park ilyen kombinációja. Nincsenek falai, az óriási váróterem oldala a járda folytatásaként emelkedik ki a földbõl. Az épület íves, hullámzó fával borított teteje egyben sétálóutca is. Mintha az egész tájat leparkettáztak volna.
Finnországé a legkisebb pavilon, ám itt található a Biennále egyik legszebb, egyben leginvenciózusabb kiállítása. Belépsz a finn terembe - és máris Afrikában vagy. Homok a padlón, egy falú mindennapjainak hangjai a hangszóróból, tökbõl készült edények, mosolygó fekete gyerekek fotói. A következõ elõtt - tanuljunk a gyökerektõl elnevezésû kiállítás témája finn építészek Afrikában épült épületei. A központban a szenegáli Rufisque-ben épült nõi közösségi ház áll, amit három finn nõi építész, Saija Hollmén, Jenni Reuter és Helena Sandmann tervezett. A vörösre festett, kétemeletes, árkádos épület remekül ötvözi a nyugati modernizmus szakértelmét az afrikai udvarok hagyományával. Arrafelé nagy érték a fa, ezért a munkálatok során lehetõleg keveset használták, és a közelben kitermelt cementbõl építkeztek. A tervezõk helyi asszonyokkal konzultálva alakítottak ki összejövetelekre alkalmas teret. Így keresik az építészet igazi értelmét - tiszta és egyszerû megoldásokat közösségi életterek létrehozásához. Nem az elkülönülés, hanem az összetartozás építészete ez. A finnek mintha egyedül vették volna komolyan azokat a feladatokat, amit a johannesburgi földmentõ konferenciákon mindenki aláírt. A globalizáció lehetséges értelme, hogy a fejlett nyugati társadalmak segítsék a harmadik világot. És a finn rendezõk állítása szerint közben rengeteg tanulság adódik mindkét fél számára. "Afrika arra tanít minket, hogy a valóság mindannyiunkat mélyen érint. Hogy a korlátozottság erõt ad. Hogy szép, ami szerény. Hogy a lényegre kell koncentrálni."
És a magyar pavilon? A hazai sajtóban akadt néhány bánatos hang, hogy magyar építész nem szerepel a központi kiállításon. Nem baj, ott úgy is mindig ugyanaz a huszonkét világklasszis szerepel. A nemzeti pavilonban résztevõk közt pont azok a legérdekesebbek, akik ehhez az elithez képest gyökeresen ellentétes nézeteket képviselnek, frissek, meghökkentõk. És a magyar pavilon helyi alternatívát képvisel. A kiállításrendezés tiszta, átlátható, szerényen hagyománytisztelõ. Így aztán nem is nagyon kommunikatív. Semmi etetés - nincs blikkfangos cím, jópofa szórólap, kiegészítõ magyarázat vagy egy érdekes, átgondolt megnyitó, amellyel nagyobb figyelmet lehetne kelteni. Ez persze nem von le semmit a kiállított építészek értékébõl. A kiállítás szervezõi számára éppen ez volna a cél: hogy a világ (és persze a magyar közélet is) megismerje Nagy Tamást, Turányi Gábort és Ferencz Istvánt, ezeket a minõséget létrehozó, a közélettõl visszahúzódó, nagytudású mesterembereket. A magyar építészetrõl ezentúl ne mindenkinek csak a két úgynevezett sztárépítész, Finta és Makovecz jusson az eszébe.
Nemes András
Vélemények (0)