építészet : környezet : innováció

Népi építészet 2.0

Volt egyszer egy ember, ki előtte legény volt, az előtt meg gyermek. Mikor aztán apa lett, házat épített a családjának... Szöveg és építészet: Őrfi József. A "népmesét" Bujnovszky Tamás fotóival illusztráljuk.

Volt egyszer egy ember, ki előtte legény volt, az előtt meg gyermek. Kicsinek ugyan kicsinyke volt, mint más, de a növekedést végül túlzásba vitte, mint egy bizonyos paszuly. Az is lett a neve: Égigérő. Égigérő a magasból messzire, és sokat látott. Látta az embereket is, akik, ha a kezét nyújtotta feléjük, megijedtek tőle, vagy épp észre se vették. Ezt egy idő után megunta, elment inkább hetedhét országra, építészetet tanulni. Hosszú vándorútján találkozott kicsikkel is, nagyokkal is, de még az óriással is, tőlük rendre megkérdezte, hogyan kell házat építeni?

Mikor hazakeveredett, Égigérő már nemcsak az embereket látta, de a házaikat is, amikben laknak. Látta, mikor olyat építenek, amire nincsen szükségük, és nem építik meg azt, amire van. Ekkor elmondta nekik, hogy ő miket tud, de nem igazán figyeltek rá. Épp azon gondolkozott, hogy akkor mi legyen, mikor egy kedves, szép leánynak szemet szúrt, s hirtelen úgy egymásra találtak, hogy nemsokára kisfiuk született. Égigérő figyelmét erősen lekötötte ez a dolog. Egyre csak azon töprengett, milyen házat építsen a családjának.


családi ház Piliscsabán - építész: Őrfi József - fotó: Bujnovszky Tamás


A hely, ahol akkoriban laktak, idilli volt, csak kicsinyke. Zsákutca végében, egy Pilis lábát néző telkecskén álló házikóban éldegéltek, négyen. A házikóban két egyforma lakáska volt: egyikben Égigérő anyja lakott, a másikban meg ő maga, újdonsült családjával. A lakások egyforma felosztása kevésbé volt testvéries, mint igazságos: mikor még legényként meglátta az anyja által rajzolt, megfelezett alaprajzot, Égigérőnek a kolbász jutott eszébe, amit gyerekkorában ugyanígy osztottak el ők ketten. Hiába érvelt mindig, hogy ő növésben van, ráadásul most már nagyobb is, választhatott: felez, vagy választ. Ő mindig a választást választotta, reménykedve, hogy anyja mellényúl. De ilyen fegyelmezett asszonyt nem igen látott még a világ, a két mérnökien egyforma kolbászdarab közül éppen mindegy volt, melyik lesz az övé. A megrajzolt lakáskák közül azonban azt választhatta, amelyik mellett nagyobb darab maradt a kertből. – Ha egyszer sor kerül rá, és akarsz, ide építhetsz majd még magadnak – mondta neki az anyja. Gyermeke születése után ezen nemigen volt mit gondolkozni. – Ha már úgyis annyit tanulta az építést, majd jól felépíti ő ezt – gondolta.

Igen ám, de a kitalálás nem ment könnyen. Égigérő emlékezett arra a sok mindenre, amiket tanult, és arra, hogy a sok nézet, iskola, mester és vándorlás után már csak az érdekelte igazán, aminek valóban úgy is kell lennie. Teóriát gyártott a végtelen sok koncentrikus kör közepén lévő, távoli pontról, amit mindenki keres. Égigérő párszor már próbálkozott ezzel, és tudta, semmivel sem könnyebb, mint a tevének átbújni a tűnek a fokán.

A kis házikót is, amiben laktak, akárhogy nézegette, csak nem tudott rájönni, mit tegyen vele. – Hogy néz ez ki? Miért pont így áll? – fogta a fejét. Ha legalább az utcára merőleges lenne az a tető, mindjárt könnyebben akasztana rá egy kisebb részt. – És miért pont itt áll? Mellette ott az a pár fenyőfa. Annak se volt sok esze, aki ezeket az építési helyre ültette – mondogatta. Sok sík hely se maradt a ház mellett ezen a furcsa, rombuszforma telken, melyet átlós rézsű szelt ketté. Égigérő sokat próbálkozott, ilyen-olyan módokon, de csak nem találta a kaput a megoldástól elválasztó legkülső körön sem. Mivel nem volt pénze, mindenképpen azt hitte, kicsi dolgot kell majd építenie, legfeljebb egy félszobát, vagy kettőt. De bármit talált ki erre, sehogyan se volt jó.


családi ház Piliscsabán - építész: Őrfi József - fotó: Bujnovszky Tamás


A hetvenhetedik variáció után aztán dühösen nézett fel: – majd jól megnyújtalak, te házikó! De akkorára, ami csak idefér! Mit bánom én, hogy nincsen pénzem, előbb-utóbb itt akkor is rendes ház lesz! Miközben az új ötletet rajzolgatta, nyugalmat érzett. A régi részben lévő helyiségeket érintetlenül hagyta, és felvázolta azt a nagy szobát, amiben együtt majd mindenki elfér. – Konyha, asztal, heverő legyen benne, de ne legyen túl nagy, mert ki is kell fűteni. Ide a fák mellé még épp elfér egy kis előtér, meg egy kamra, a hegy felé pedig a terasz. Marad még három méternyi hely, ezzel mi legyen? – Építsd csak fel azt is, erre-arra jó lesz az magadnak! – mondta neki a felesége.

A rajzokon így jelent meg még az autóbeálló és egy kis műhely Égigérő számára. A ház ekkor már olyan hosszú volt, hogy a vége leért egészen az alsó kertig. A letámasztás helyén keletkezett egy kis pince. A hosszú épületen a régi ház arányai mintha a helyükre kerültek volna. – A legolcsóbb anyagokból építünk, ahogy régen tették! Ha egyszerű is lesz, nem fogunk miatta szégyenkezni! – lett a jelszó.

Égigérőék elkezdték félretenni a pénzt, ő pedig elment addig is a Hivatalba. Ott mondták neki, hogy azt úgy nem lehet, de a másik helyen talán meg tudják mondani, hogy kit kell kérdezni, aki látott már olyat, aki látott már ilyet. Égigérő csak nézett, mint akinek hiába van bérlete, jegy nélkül nem engedik felszállni, és úgy érezte, a nagy segítő szándékkal éppen azt nem engedik neki, amire szüksége lenne. – Hát miért tanultam én annyit az iskolában, ha nem hiszitek el nekem, hogy tudom, hogyan kell? Égigérő ugyanis fából akart építeni, mert csak ahhoz értett, meg a kőhöz. Utóbbi túl nehéz lett volna, drága, meg hát hideg is. Kis házukban már bevált a faváz közé tett széles hőszigetelőréteg, ami miatt árammal is olcsón tudtak fűteni. Így akarták az új térben is. A faszerkezet előnye volt a kis súly is, elég alá a kevés alapozás, így megmaradhattak a fák. Égigérő nem akarta a saját fáit kivágni, és úgy egyáltalán a házzal a telket felbolygatni. Inkább megpróbált igazodni hozzá.

Először arra várt hosszú heteket, hogy megtudja, háztervük tájba illő. Utána arra, hogy találjanak neki megoldást, hogyan építhet szabályosan faváz közé tett hőszigetelésből, ilyen-olyan fóliákból, forgácslapokból egyszerű házat. Egyedi engedélyt kapott végül, szigorúan egyszeri felhasználásra. A sok lótás-futás, várakozás miatt Égigérő ereje megfogyatkozott, de szerencsére beköszöntött a tél.


családi ház Piliscsabán - építész: Őrfi József - fotó: Bujnovszky Tamás


Volt ideje gondolkozni a jövőre csúszott építkezésen. Cégével addig is kiváltott minden papírt, építőembereket keresett. Tavaszra aztán előkészített mindent, de annyira és úgy, hogy az alapozás, a szerkezet és a tető összesen négy hétig tartott. Ez idő alatt betont kevert, talicskát tolt, borított. Fát rakodott, adogatott, szabott meg csavarozott, majd megtanult zsindelyezni. A pár izmos hét alatt pénzük mellett a lendület is elfogyott. Égigérő lihegett, mint hegytetőn a ló, kinek a szekerét elfelejtették elkötni az istállótól, hát felhúzta azt is. De eddigre volt is mit nézni! Ekkora, panorámás tetőt nem akárki láthat! Hogy a ház váza nyáron se legyen magányos, összejártak benne a szomszédsággal. Utcabált rendeztek, labdarúgóversenyt néztek. Őszre összegyűlt a kis pénzmag, hogy a középső tér falaihoz jusson belőle fóliára, hőszigetelésre, forgácslapokra és csavarra. Az új konyha-nappaliba kellett még egy padló is, ez a talajtól elemelve, hőszigetelt fafödémként készült el. Télre végre kiáramlott a család az új térbe: faillat, és egy konnektorra kötött elektromos fűtőpanel fogadta őket. A fapadló deszkáit hónapokig hagyták hézagolt rakásban száradni a fal mellett, hogy később ne vetemedjen. Szép volt már az a karácsony.

Tél vége felé megszületett kislányuk is, további motivációként. Elkészült alattuk a fapadló. Használhatóra állt össze a konyhabútor, lett maradék deszkákból egy ideiglenes asztal. Mikor eljött a tavasz, figyelmük kifelé fordult, mert mindenkinek hiányzott a terasz. Égigérőnek eszébe jutott, hogyan lehetne olcsón, gyorsan úgy elkészíteni, hogy jó nagy legyen. A fatelepen vásárolt 70 darab, négyméteres fagerendát. Ezeket élükre állítva, a házra merőlegesen egymás mellé csavarozta úgy, hogy köztük centis hézag maradjon. Előttük elvezetett keresztben egy másikat, amivel összefogta őket. A sok gerenda együtt épp akkora lett, mint a konyha-nappali tér. Jól látszott róla a Pilis, és az alsó kert is. Aztán ideiglenesen alacsony fakorlátot tett rá, nehogy a kicsik leessenek. A korláttól így már nem látszott az alsó kert, ami nagyon zavarta. De még jobban zavarták a panorámába nyúló, tetőt tartó oszlopok.


családi ház Piliscsabán - építész: Őrfi József - fotó: Bujnovszky Tamás


Mikor a statikusmérnök által kiszámolt, hárommázsás vasgerendával megérkezett a hosszított teherautó a zsákutcába, a szállítók lehúzták a fűbe a hétméteres szerkezetet, majd elmentek. A kihívott daruskocsi aztán próba nélkül otthagyta a feladatot mondván, hogy nem akar a lejtős terepen felborulni. De Égigérőnek aznap ott volt segíteni az apja és a legjobb barátja. Először dolgoztak együtt ők ketten és ők így hárman. A többöles gerendát végül egy egyszerű csörlővel még délelőtt betolták a nyitott oromfalon keresztül, a kerttől öt méteres magasságban, a terasz fölé. Égigérő hamar kivette alóla az oszlopokat. Funkciójában, méretében ekkor összeállt a ház, mely azért még igen illetlennek mutatta magát, hiszen hiányzott róla mindenhol a kabát.

Ezen a ruhán megint volt idő gondolkozni, milyen is legyen. Se cifra, se hanyag, mert mindkettőből kinézik. Abban maradtak végül, hogy legyen egyszerű, de jó szabású az öltözék, az a fajta, amiben mindenhol meg lehet jelenni. Először az autóbeállót, műhelyt és pincét magába foglaló épületrészt akarta felöltöztetni, mert itt mutatkozott legnagyobbnak a hiány. A száz négyzetméternyi homlokzat legalacsonyabb és legfelsőbb pontja között nyolc méter volt a különbség. Őszre aztán kigondolta, hogyan is legyen ez a lécekkel. Mivel ez a házrész kimondottan neki készült, olyan megoldáson gondolkozott, amit nemcsak állvány nélkül, egyedül el tud készíteni, ráadásul nem kerül sokba, de még személyes üzenete is van. A hosszában kettévágott cseréplécek ötlete váratlanul érkezett, és aztán csak nem akart kimenni a fejéből. Bármekkora marhaságnak tűnt másfél kilométer lécet kettévágni, egyre inkább kedvet kapott hozzá. – A cseréplécnél olcsóbb anyag nincs. Ha kettévágom, még kevesebb is kell belőle a több hézag miatt. A vágott felület megy majd kifelé. A kézi körfűrészre nem teszek távtartót, szemre fogok vágni, így a kész falon látszanak majd a mozdulataim!

Lécezés előtt a földszinti szakaszon öt centi kőzetgyapotot helyezett a falra, majd speciális, homlokzati páraáteresztő fóliát tett rá. A pince zsalukő falát bekente bitumennel, hogy a fóliához hasonló, sötét hátteret képezzen, egyúttal a falnak némi védelmet adjon az esőtől. Az első tíz lécet többször felcsavarozta, majd visszaszedte. Végül úgy döntött, a legjobb lesz, ha a köztük lévő hézagot négyzet metszetűre hagyja. Égigérő egy idő után úgy gondolta, a jó ötleteket mindig legalább kétféle indokkal lehet alátámasztani. – Ha elvezetem az ablak és az oromfal előtt is a léceket, megjelenik a házrészem egységes tömege. A lécek között a szomszédok felé kilátok, de ők nem látnak be. A három kilométernyi lécet aprólékos gondossággal csavarozta a helyére, amíg újra eljött a tél. Télen a nagyszobában gipszkartonozott és próbált kifesteni. Az eredményt látva megtanulta tisztelni a szobafestőket.


családi ház Piliscsabán - építész: Őrfi József - fotó: Bujnovszky Tamás


Elmúlt a tavasz, nyáron készült a konyha-nappali külső hőszigetelése. A habtáblák leszabása, ragasztása, csavarozása, síkba csiszolása, majd ragasztóval, üvegszövettel, vakolattal fedése megviselte Égigérőt, ezt nem szerette csinálni. Begyulladt a könyöke, de ősszel legjobb barátja újra eljött és segített neki a szigetelést befejezni. Még tél előtt nyílt meg aztán a műhely rejtekajtaja, a lécekre belülről utólag szerelt táblával és zsanérral. Mikor ezek feltette, Égigérő egyszerűen elvágta a falon a léceket és kinyílt az ajtó.

Ez év tavaszára minden kedvezően alakult és új lendülethez jutott. – Még egyszer utoljára nekifogok, most már hamar készen lesz! – mondta. Vett szép faanyagot, amivel alulról egybeburkolta a hosszú ereszt. A terasz mennyezetére olcsó cementlapokat tett, ne legyen mindenhol csak fa. Feleségének is tetszett az ötlet. A lapokat akkorára vágta, hogy a feje fölött tartva meg tudja szerelni. A terasz feletti födémgerendák látványát megszokta már, ezért a lapokat hézagoltan rakta, hogy kilátszanak. Aztán az előkertet átívelő hidat ácsolta, hogy kiérjen a ház a vendég elé, az utcáig. A leendő kiskapuhoz betonlécsőt emelt, három fokút. Mivel ezúttal volt rá lehetősége, és a hegesztés se ment neki, megrendelte a kerítéshez a vaskapukat, egyúttal a terasz üvegkorlátjához az acéltartókat. Az üvegesnek is megadta a méreteket, majd várakozott. Mikor minden megjött, hosszan csiszolta a terasz első keresztgerendáját, hogy az függőlegesen tartsa a korlát oszlopait. A tartókra síneket szerelt, lefestette őket. Végül minden a helyére került. Izgatottan emelte be az első üvegtáblát, ami rögtön széttört. Két hét múlva jött az üveges betenni a maradékot. Az új korlátból erőt merített, végre látta a kertet a gyerekekkel. Elkészítette a műhelyre a terasz felé nyíló rejtekajtót is, amihez a faléceket még a télen megérlelte. Ekkor, kezdéstől számított három év után lett készen – legalábbis hunyorítva, messziről, elsőre – a ház és rajta a ruha is.

Az építés persze nem ér véget. Hol leszakad a ruháról egy gomb, kilazul egy öltés, vagy kellene épp egy szép táska. Készül a kerítés, hiányzik még a titkos kapu az autóbeállóra. Az ereszek frontjáról a borítás. A pinceajtó. A rézsű vonalát be kellene faragni a terasz elől a terasz alá, hogy ott is legyen egy kis szabad helyiség. A ház körüli kaviccsal összegyűjteni a vizet a kerthez. Feladat az van bőven. Öröm is sok. Talán tanulság is.

Őrfi József

 

vélemény írásához jelentkezzen be »