Örökre álom marad a parazita szuperváros

Igaz, annak is indult. A 77 évesen elhunyt Cristiano Toraldo di Francia gondolatai ugyanakkor a radikális Superstudio közvetítésével olyanok pályafutására voltak hatással, mint Rem Koolhas vagy Zaha Hadid.

Az utóbbi években egy vidéki egyetem építészkarának mosolygós professzoraként tevékenykedett, a nagyvilág azonban forradalmárként ismerte meg Cristiano Toraldo di Franciát. A 2019. július 30-án, 78. évében elhunyt olasz építész huszonöt évesen, 1966 decemberében alapította meg saját irodáját Adolfo Natalinivel közösen, nagyratörő álmokkal és annak megfelelő elnevezéssel. A Superstudio a két alapító, valamint a később csatlakozó Gian Piero Frassinelli, Alessandro Poli, illetve Alessandro és Roberto Magris munkájával Olaszország egyik legnagyobb hatású stúdiójává lett, kevés megvalósult munkával, de annál inspirálóbb felvetésekkel. Ez az ellentmondás Toraldo di Francia későbbi pályafutására is igaz maradt; legismertebb megépült munkáját például néhány éve elbontották.

A Superstudio már első, Superarchitettura című installációjával letette névjegyét 1966-ban – a tárlat az olasz földön „radikális design" néven ismert korszak manifesztumává vált. Az építészek nem csak a bevett tervezési metódusokkal, a modern esztétikájával, de a hagyományos léptékkel is szakítani kívántak. A Superstudio az első irodák egyike volt, amely a kutatást a tényleges tervezéssel, a víziót pedig a megvalósult épülettel egyenértékűnek tekintette. Azaz, ahogyan maga az építész fogalmazta meg: a probléma megoldásáról a probléma felfedezésére helyezte a hangsúlyt – ennek megfelelően alapjaiban járult hozzá az építészetről kialakított klasszikus kép megváltozásához.

A fiatal firenzei építészhallgatók, Cristiano Toraldo di Francia és Adolfo Natalini számára az Arno 1966. novemberi áradása jelentette a fordulópontot. Ekkor szembesültek azzal, hogy a kincsként óvott és tisztelt építészeti emlékek milyen sérülékenyek és esetlenek a természet erőivel szemben; hogy a nagyszabású mérnöki struktúrák miként képesek megadni magukat az organikus káosznak. Erre az élményre alapozta Toraldo di Francia későbbi diplomamunkáját, amely a „technomorphikus építészet" jelszava alatt az épített és a természetes egymásba olvadásából indult ki. „A káosz állandó, és nem időszakos valóság" – figyelmeztetett később.

A korszakban persze sokakat foglalkoztatott az építészet hagyományos határainak kitágítása – a brit Archigram, az osztrák Hans Hollein mellett akár Makovecz Imre mozgástanulmányaira is utalhatunk itt. A Superstudiót nem csupán az alapítók markáns politikai elkötelezettsége különböztette meg, hanem az is, hogy következetes munkával azon kevés irodák közé emelkedett, amelyek koncept-alapú munkáit néhány éven belül a legfontosabb intézmények is komolyan vették. Radikális, utópikus és disztópikus elemeket egyaránt felmutató munkáikat bemutatták a milánói Triennálét, a velencei Biennálén, valamint a New York-i Museum of Modern Art és a Metropolitan Museum kiállítótermeiben. A legismertebb, az 1969-1970-ben kifejlesztett, a világot behálózó parazitavárosként elképzelt „Monumento Continuo", azaz Folyamatos Emlékmű lapjai ma is a MOMA gyűjteményében vannak, míg az iroda hagyatékának más részét a párizsi Centre Pompidou, illetve a római MAXXI szerezte meg.

A Superstudio kevés megépült munkával büszkélkedhetett, viszont sok installációs, belsőépítészeti, illetve design-tárgyú megbízást kapott. Ez óhatatlanul a posztmodern tárgykultúra irányába tolta el a működést, és az 1980-as évekre az iroda elhalásához vezetett. Ez nem azt jelenti, hogy inspiráló hatása megszűnt volna. A 20. század végének több sztárépítésze, így Zaha Hadid és Rem Koolhaas számára is inspirációt jelentett a Superstudio működése; Koolhaas az Architectural Association hallgatójaként készített diplomamunkájában kifejezetten a firenzeiek tevékenységével foglalkozott.

A Superstudio máig tartó popkulturális hatása szintén letagadhatatlan. A „Monumento Continuo" végtelen városának disztópiája olyan 20. századi vizuális ikonná vált, amelyet többek közt a filmművészetben vagy a zenében is vissza-visszatér – gondoljunk csak Christopher Nolan 2010-es Eredet (Inception) című filmjének egymásba érő városrétegeire. A látványosabb zenei klipek közül Ariana Grande „No Tears Left To Cry" című videója (2018, rendező: Dave Meyers) merít a folyamatos város víziójából, a Daft Punk „Veridis Quo" című 2006-os videója pedig mintha csak a superstudiós Frassellini 1971-ben publikált, tréfás-disztópikus városi fantáziákat bemutató írását parafrazeálná.

Az iroda felbomlását követően Toraldo di Francia folytatta a szakmai munkát, először Firenzében Andrea Noferi partnereként, majd Filottranóban Lorena Lussionival. 1998-ban fejezte be a Tropea városának készített komplett városrendezési tervét, emellett köztereket tervezett Rómába, Firenzébe, Anconába, Pesaróba és számos további városba. Több vasútállomást is tervezett, de legismertebb önálló munkájává az 1990-es La Pensilina di Santa Maria Novella volt, egy intermodális csomópont Firenzében. A közeli reneszánsz templom Leon Battista Alberti tervezte homlokzatának ihletésében tervezett épület elegáns struktúrája, válogatott anyaghasználata hamar fenntarthatatlannak bizonyult; többéves hányattatás után végül 2010-ben elbontották. 

Toraldo di Francia az építészeti tervezés mellett folytatta a bútortervezést is, többek közt a Castellivel, a Zanottával, a Poltronovával és a Flos-szal működött együtt. 2003-ban pedig részt vett a Camerinói Egyetem Építészeti és Formatervezési Iskolájának megalapításában, amelynek docenseként haláláig tanított.