Pavilon építészet a 19–20. században

a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből – PAVILON periodika különszám

Kiállítási katalógus

a kiállításról:
Pavilon építészet – Kiállítás a Magyar Építészeti Múzeum anyagából
2001. május 7-től
OMvH Aula, Budapest, I., Táncsics M. utca 1.
Megnyitó 2001. május 7-én 15 órakor
Megnyitja Ferencz István építész

 

"A kiállítás mindig formaképzés,
az új eszmék formai megjelenésének
laboratóriuma, kísérleti terepe volt
és az is marad; az kell, hogy maradjon!"
Szabó István (1956)

A nagyszabású kiállításhoz különlegesen gazdag katalógust, valójában egy keményfedeles, valódi könyvet szerkesztettek az Építészeti Múzeum munkatársai. A kötethez Prakfalvi Endre írt bevezetőt, ebből állítottuk össze az alábbi "ízelítőt":

A Magyar Építészeti Múzeum e kiállításában felsorakoztatja mindazon válogatott dokumentumait, amelyek a pavilon, a kiállítási pavilon és reklámépítészet szélesen vett tárgykörébe tartoznak. Annál is inkább, mert néhány kivételtől eltekintve a művek mára csak ezen dokumentumok szintjén léteznek. A kiállítás létrehozóinak alapvető célja az volt, hogy áttekintsék, feldolgozzák saját gyűjteményeik anyagát, s így nyerjék vissza azokat a művészet- és építészettörténet számára. Ezért vállalták a nyilvánvaló hiátusokat és egyenetlenségeket. Természetesen a dolgozatok szintjén a kötet szerzői, akik elfogadták a felkérést, témaválasztásukban tovább szélesítik a képet. Többek között Lővei Pál a világkiállításokról, Ács Piroska Maróti eddig kevéssé ismert pavilonjairól, Horváth Csilla a Pécsi Országos Vásárról, Sümegi György a Velencei magyar házról, Róka Enikő a Brüsszeli magyar pavilonról, Bugár-Mészáros Károly a "pavilon sok arcáról" ír stb.

 

 

Az anyag döntő számban az ideiglenes építészet (temporary architecture, Gelegenheitsbauten) dokumentumait tartalmazza: funkciójukat tekintve kiállítási pavilonok. A látogatók azonban találkozhatnak olyan állandó építményekkel, leginkább a 19. századból, melyek a szabadidő kellemes eltöltésének színhelyei: a kioszk-pavilon, mulatóház stb. (Palóczi Platzer Antal, Foerk Ernő, Györgyi Géza, Pákei Lajos, Hauszmann Alajos munkái), s szerepel a kiállításon a kútház, a zenepavilon, a buszváró- és újságos pavilon is. A kórházi pavilonépítészet nem esett bele a jelen vizsgálódási körbe.

A klasszikus világi, kastélyépítészetben a központi épülettömeg oldal vagy mellék szárnyait nevezték pavilonnak (francia eredetű fogalom, sátor), melyek mintegy lefűződtek az épületről és speciális funkciókat nyertek. Az orientális gyökerekkel rendelkező kioszk kisebb centrális jellegű, áttört szerkezetű, sátortetős (kerti) épületet jelentett.

A kiállítási építészetben a kezdet a Paxton-féle vas-üveg szerkezetű Crystal Palace (London, 1850–1851.), mely az egész kiállítást magába foglaló csarnoképület volt. A konzisztens pavilon-használatra az első példa az 1876-os centenáris Philadelphiai (USA) kiállítás, ahol vannak ugyan nagy üvegfelületek, de még a történelmi stílusokat idéző "keretben".

A hazai kereskedelmi pavilonok őse lehet a 19. század elejéről a Szépítő Bizottmány anyagában fennmaradt klasszicista "városligeti dohányárus házikó" terve.

 

 

Az 1885. évi első Országos Kiállításra épült meg az Iparcsarnok (tervezte Urlich Keresztély) – ebbe és e köré szerveződtek a terület 1944–1945-ös elpusztulásáig a hazai általános és tematikus bemutatók. Az 1885-ös kiállítás azokat az erőfeszítéseket demonstrálta a társadalmi élet, a közművelődés, a gazdaság, az ipar, a kereskedelem és a művészet minden ágazatában, melyek az alkotmányos rend visszaállítása (1867) nyomán megindult évszázados mulasztásokat voltak hivatva felszámolni, hogy "ez által magunknak az európai civilizált államok sorában helyet biztosítsunk". A 14 ezer m² alapterületű Iparcsarnok a kiállításnak "méltó emléke"-ként maradt meg. "Épszögény" (téglány) alaprajzú, 4 sarkán egy-egy pavilon, a pavilonok között egy-egy, összesen 4 római császár-kori motívumokkal díszített diadalkapu emelkedett. A 22 m magasságú kapuk és sarokpavilonok tégla és kőanyagból, az összekötő szárnyak vas-üveg szerkezetekből készültek. A két középső, egymást keresztező csarnok metszéspontjában a nyolcszögű tambur fölött 48 és fél méter magas a kupola, az épületnek "tiszta, új-reneszánsz styl" jelleget adva.

Az 1896-os Millenniumi Ezredéves kiállítás még inkább a nemzeti múlt és dicsőség jegyében készült. Egy historizáló "tündér-város" létesült a Városligetben, mely által (a Gesamtkunstwerknek megfelelő módon) a nemzet ezeréves létének képe nyert foglalatot – a művelt világ figyelmétől kevéssé kísérve.

1900-ban Párizsban a Világkiállításon végre mint "önálló állam és egységes nemzet" jelentünk meg a Szajna bal partján a nemzetek utcájában, Bosznia-Hercegovina és Nagy-Britannia pavilonjai között helyet kapva. Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezték meg a magyar pavilont, melynek tornya a körmöcbányai vártemplom tornyához volt hasonlatos. Munkájuk szellemében az Alpár Ignác féle Millenniumi történelmi főcsoport épületeit idézte, részben fel is használva az általa alkalmazott motívumokat.
A kiállítás sajnos nem súlyának megfelelő terjedelemben tudja bemutatni a századfordulót követő magyar építészet és iparművészet számára nagy jelentőségű itáliai nemzetközi kiállítások többször méltatott magyar pavilonjait: Milánó 1906 (Fischer József, Maróti Géza), Velence 1907-08 (Maróti Géza), Torino 1911 (Tőry Emil és Pogány Móric).

10 évvel Trianon után a világkiállításokon is megjelentünk: Barcelona, 1929 (Györgyi Dénes - Menyhért Miklós), Brüsszel 1935 és Párizs 1937 (Györgyi Dénes) és New York 1939 (Weichinger Károly - Olgyay Aladár).

 

 

A modern építészet szemléletmódja az 1920-as évek végén nyert teret a hazai kiállítási gyakorlatban, és vált annak inspirálójává, mint azt a szakfolyóiratbeli publikációk és elméleti fejtegetések is tanúsítják. Sajátos átmenetet képviselnek Erdély István Dohányjövedék pavilonjai az 1920-30-as évek fordulóján. A kiállítás gerincét a két világháború közötti Budapesti Nemzetközi Vásárok dokumentumai képezik, részben az építész hagyatékokban fennmaradt tervek és archív felvételek, részben Seidner Zoltán és Kozelka Tivadar eredeti negatívjairól készült nagyítások segítségével. Számos esetben a terv és a kész mű együttes bemutatására is mód adódott. A tervezési feladatok megoldásában csaknem minden jelentős építész a fiatal és középnemzedékből képviseltette magát. Az anyag zömét Kaesz Gyula és Kozma Lajos munkái fémjelzik. Ezenkívül láthatók Szabó István, Benkhardt Ágost, Borbíró Virgil, Erdély István és mások művei. A Kiállításhoz kapcsolódik a Pincegalériában a Hadik András rendezte Hadikiállítások Lembergben és Budapesten 1916–1918 című bemutató, mely a Medgyaszay gyűjtemény anyagából válogat. A katalógusban ezek mellett publikálták az elmaradt 1996-os budapesti EXPO nem teljes tervpályázati anyagát is (az MÉ meghiúsult lapszámának eredeti oldalai alapján, szerkesztői: Bolgár Judit, Deák Zoltán és Vargha Mihály).

Az 1920-as évektől "ácsmunkával feldíszített fabódék" látványán való túllépés és az állandó kiállítási terület problematikája (eltekintve az Albertirsai úti mezőgazdasági kiállítástól) a szakma számára a két világháború között is napirenden volt. A vásár vezetősége nyilvános országos tervpályázatot irt ki 1935-ben a városligeti vásárterület rendezésére és az épületek megtervezésére; szórványos anyagot ebből is bemutatnak. A szaksajtó szerint a '30-as évek közepétől szorult mindinkább háttérbe a vásári összevisszaság.

 

 

Az elcsatolt területek visszatérése stiláris változásokat is magával hozott. A legjelentősebb épületek (Dohányjövedék, Tungsram, Goldberger, Orion, Weiss Manfréd, Rimamurány stb.) általános internacionális modern karaktere mellett egyes pavilonokra rányomta a bélyegét az 1939. évi BNV architektúrájának egyik jellemző vonása, az egykorú beszámoló szerint – az a törekvés, hogy a "Felvidék régi építési formái alkalmaztassanak". Az 1940-es vásár a háborús blokád és Horthy országlásának 20. évfordulójának jegyében zajlott, az 1942. évi pedig már nevében is háborús vásár volt: Egység-Fegyelem-Munka-Győzelem logó alatt. Olgyay Aladár 1942-ben Kossuth első magyar iparműkiállításának 100. évfordulója tiszteletére felvázolta a "tér- és időnélküli kiállítás csarnok"-át – a sokat mondó címmel.

A háború utáni koalíciós idők kiállítási gyakorlatából kevés eredeti dokumentummal rendelkezik a Múzeum, a szocreál időszak jobban megfogható. Az 1958. évi Brüsszeli kiállítás a kádári konszolidációt megjelenítő magyar pavilonjának (Gádoros Lajos és munkatársai) terv és fotódokumentációja szinte hiánytalanul megtalálható a gyűjteményben. Ennek ellenére az 1956 után az újra éledő kiállítási építészetünkről napjainkig bezárólag tragikusan hiányos a múzeumi leltár. Holott a jelek arra utalnak, hogy az ideiglenes építészet művei, a kiállítási architektúra továbbra is egyik motorja volt a kortárs építészeti gondolkodásnak (a BNV az 1960-as években; Sevilla, 1992, tervező: Makovecz Imre; Budapest, EXPO tervek 1996, Hannover, 2000, tervező: Vadász György, Basa Péter és Fernezely Gergely).

A kiállítás rendezői: Prakfalvi Endre, Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Pusztai László, Ritoók Pál.