Peñalosa Bogotája

A Gödörben a bogotai sikersztori, a budapesti állapotok, a két város közti különbségek és párhuzamok volt a téma. Civilizációs ugrást hajtott-e végre Bogotá? Mi teszi a várost várossá? A beléöntött beton mennyisége, vagy az élettér? Hová csoportosítsuk szűkös forrásainkat? Lehet-e diktátorság nélkül eredményre jutni? A Gödörben ezek csak részben válaszoltattak meg.Bardóczi Sándor a hétfői Építész Embe®-ről, a blog-vitát is felhasználva

Bardóczi Sándor a hétfői Építész Embe^®-ről, a beszélgetést követő blog-vitát is felhasználva

---

Enrique Peñalosa. Diktátor, keresztapa vagy demokrata ez az ember? A bogotai ex-polgármester a „Bogotá, mint példa" tematika kapcsán megosztja budapesti elemzőit. Mint ismeretes, a polgármester 1998 és 2001 között robbanásszerű változásokat ért el a kolumbiai fővárosban. Hároméves ciklusát olyan beruházások fémjelzik, mint például:

• 200 kilométer új kerékpárút;
• az Alameda El Porvenir nevű 17 km hosszú gyalogos és kerékpáros sétány megépítése Bogotá legrosszabb hírű környékén;
• 1123 új vagy újjáépített park;
• a 20 hektáros Parque Tercer Milenio kialakítása egy 600 épületből álló nyomornegyed bontásával;
• védett gyalogos zónák és járdák, a bolardos, azaz a gépjárművek járdára való felhajtását gátló pollerek bevezetése;
• a teljes városi buszhálózat (fapados metró) elkülönített buszsávon történő megszervezése – TransMillenio;
• 120 km útlezárás hétvégén, a kerékpáros és gyalogos népesség részére (Ciclovia);
• a világ legnagyobb autómentes napjának megszervezése;
• kísérlet a bogotái Country Club felvásárlására (közparkot akart belőle fejleszteni);
• több mint 100 óvoda megépítése;
• 50 új iskola.

Ennek következtében a hatalmas bűnözési ráta annyira lecsökkent, hogy ma kedvezőbb a washingtoninál. Peñalosa előtt több ember halt meg gázolásban, mint a polgárháború következtében. Ma már nem igaz ez a statisztika. Persze a legrosszabb statisztikákat adó várost relatíve könnyebb egy szalonképesebb irányba lökdösni, de a fenti fejlesztéseket megvalósítani nem lehetett sétagalopp. Az eredményeket úgy érte el, hogy közben kíméletlenül következetes, néha könyörtelen avagy alkukat kötő tudott lenni. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Nem mindig a demokratikus mércét tekintve alapnak. Inkább a hitet. A buszos maffia felszámolása érdekében például leült a tulajdonosokkal tárgyalni, és a rendszer integrált részévé tette őket. „A little stick and a little carrot" – azaz kenyér és korbács, ahogy ő fogalmaz.

 

 

Mindezt belehelyezve a magyar (budapesti) koordinátarendszerbe, ahol a vicc erről úgy szól, hogy két magyar az minimum három pártra szokott bomlani, nem egyszerű. WérGidá-val anno meg is állapodtunk abban, hogy akkor lesz itt jó világ, ha megint lesz jó magyar foci. Azaz csapatjátékból egyesre vagyunk vizsgáztatva alkatilag (kivéve a vízilabdát). Egyéniben viszont marha jók vagyunk. Akárcsak Bogotában. Mindez egyébként számomra azt a kérdést is felveti, amit Bibó köteteken keresztül boncolgat, miszerint nálunk ilyen attitűd mellett lehetséges-e a demokratikus fejlődés. Azt látjuk egyébként, hogy Bogotá ilyen tekintetben nagyon hasonló, ha leszámítjuk azt, hogy ott a politikai kampányok során nem csak karaktergyilkolászás, hanem tényleges gyilkolászás is megesik, a 2007-es választások alkalmával például 30 képviselőjelöltet tettek hidegre.

2009. február 16-én volt a „földalatti beszélgetés" a Gödörben az Építészfórum szervezésében. A beszélgetésnek volt egy meghívott politikus vendége is Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes személyében. A téma a Bogotá és Budapest párhuzam volt és az, „kövessük-e Bogotát?". Szegény főpolgármester-helyettesről a hallgatók leszedték a keresztvizet, szembeállítva Peñalosa hitét a budapesti városvezetés hiteltelenségével. Arra lettem figyelmes, hogy Demszky Gábor 18 éve tartó óvatos lavírozgatásai után (merthogy az első ciklusának első két évében, amikor megszületett például a "járdáról le a kocsikkal" várospolitikai irányelv, ő is a korbácsos verziót vitte), szóval ezután a periódus után sok ember itt Budapesten is egy kemény kezű „barbárra" vágyik. Csak a szerencsénkben bízhatunk, hogy egy ilyen barbárnak azért esze és szíve is van, mert adott esetben Peñalosa is tudott volna még rontani a helyzeten. Bogotát tehát érdemes ilyen szemmel is nézni.

 

 

Bizonyos szempontból, a „beszélgetés" tekintetében csalódott vagyok, de aki tényleg ebben a koordináta rendszerben él, annak számítani kell arra, hogy a nagyon kevés ilyen jellegű fórum miatt egy-egy felbukkanó politikust úgy szétkapnak a hallgatók, hogy (nem) öröm nézni. Az erre rendszeresített sátoros ünnepeink ugyanis nem a párbeszédet, csak az egyoldalú kinyilatkoztatást szolgálják. Hogy ne így legyen, ahhoz az kellene, hogy még 100 ilyen fórumot szervezzünk, és előbb-utóbb csak megunják a résztvevők az "az a baj" tematikát. Az kellene, hogy a politikusok részéről (és nem csak a vezetők, de a képviselők) részéről is késztetés legyen rá, hogy beszélgessenek tervezőkkel (nem csak ügyosztályi szűrőkön keresztül), és beszélgessenek városlakókkal nyílt vitafórumokon. Ez egy komoly "játék" volt tehát a Budapest nevű homokozóban, ahol a mikrofon nevű játéklapát azt a célt is szolgálhatta volna, hogy hogyan tovább. Részben egyébként szolgálta is, de az arány nem volt megfelelő. Ahhoz, hogy megfelelőbb legyen, nem csak beszóló emberek, hanem javasló emberek kellettek volna többen. Mert ez egy sokszemélyes játék volt, amit kevesen vettek észre.

Jómagam a beszélgetéstől azt vártam, hogy felmerül az az eshetőség, hogy a város nem a területébe öntött beton mennyiségétől lesz jobb, hanem attól, ha a szűkös anyagi forrásokat a "kreatív tér"-re költik, ahol a városlakók regenerálódhatnak, feltöltődhetnek, inspirálódnak. Azt is gondoltam, hogy esetleg felmerül, a város gazdálkodási rendszerén változtatni kell, és 20 év után én se veszem szívesen, ha azzal tárja szét bárki a kezét, hogy hát sajnos a kétszintű önkormányzat, és sajnos az önkormányzati törvény. A fővárosi képviselők jó része országgyűlési képviselő is, és ha tényleg „képviseleti" demokrácia lenne, mint ahogy nincs (sőt ha valóban csak listás helyekről lehet majd bekerülni, akkor ez még annyira sem lesz igaz), akkor ezt a kétharmados törvényt a pártakaratok ellenére is módosíthatta volna már a t. ház. Rövid emlékezetem szerint erre még kísérlet sem történt soha. Qui prodest?

Bogotá, és minden hasonló kezdeményezés (London, Párizs, Barcelona, Amszterdam, Szöul, San Francisco, Szingapúr, Stockholm, Lyon, Greve in Chianti, stb.) nagyszerű példák a maguk nemében, amiket természetesen értékükön kell kezelni nem elfeledve, hogy Budapest ezektől kulturálisan, klimatikusan, társadalmában, geopolitikai helyzetében, gyökereiben különbözik. Vannak másolható, vannak adoptálható és vannak módosítandó példák. Odáig nem jutott el a beszélgetés, hogy Bogotát akkor most példának tekintsük, vagy sem.

 

 

A TransMillenio, Peñalosa egyik nagy dobása például nem feltétlenül másolható Budapesten, de azért ennek a történetnek koránt sem ez az egyetlen rétege. Számomra például a buszhálózatnál lényegesebb kérdés volt a polgármesteri értékválasztás kérdése,

• miszerint autódominancia helyett legyen gyalogos dominancia,
• miszerint 7 emelt szintű autópálya helyett legyenek promenádok és közparkok (több mint ezer darab 3 év alatt!!!) és könyvtárak,
• miszerint a belváros fejlesztése (Budapest szíve?) helyett legyen a legdurvább nyomornegyedek közterületi rendezése (budapesti rozsdazónák? Hős utca? Havanna?),
• miszerint befektetői érdekcsoportok kiszolgálása helyett legyen a város legelesettebb rétegeinek esélye,
• miszerint monstre presztízsberuházások (7 emelt szintű autópálya) helyett legyen józan, kis költségvetésű, de sok helyszínre kiterjedő beruházás.

Ilyen értelemben pedig Bogotá eszméletlenül követendő példa. Szerintem. De a tömegközlekedés trendivé tétele felé sem biztos, hogy a Combinón keresztül vezet az út. Villamosból (vagy metróból) nem elsősorban szép, meg tiszta kell (a gyárban még minden villamos- és metrószerelvény tiszta), hanem a hatékony. Az, hogy a Nagykörúton hadrendbe állítunk egy high-tech villamost, az a Budaörsről, Budakesziről, Solymárról, Fótról, Vecsésről ingázót a legkevésbé hatja meg, nota bene ugyanúgy kocsival fog bebumlizni a városba. Trendivé a tömegközlekedés elsősorban úgy tehető, ha olcsó, ha elérhető az alvóvárosokból, és ha ehhez képest a gépjármű használata drága (dugódíj). Ha nem belvárosi metrót, hanem sok elővárosi vasutat, nem belvárosi villamost, hanem külvárosit fejlesztünk, illetőleg nem az a legnagyobb buszos projektünk, hogy átszámozzuk a 7-es gyorsat, hanem az, hogy a külvárosi/agglomerációs buszhálózatba és elválasztott (tényleg elválasztott) buszsávokra költünk. A tömegközlekedést ez teszi trendivé. Nem egy "közbeszerzéses" járművásár. Cserébe például a párizsi, montreáli, londoni metróba csak kapun keresztül juthatunk be, érvényes jeggyel. Londonban buszra is csak érvényes, sofőr előtt lehúzott plasztik kártyával léphetünk fel. A dugódíjból tömegközlekedést és P+R-t fejlesztünk (a külvárosokban). És ilyeténképpen akár még egy bogotai buszos történet is bőven lehet "példa". Már csak azért is, mert a bogotai TransMillenio-nak nem csak a neve trendi, hanem van a sikerének egy apró titka: a párizsi metróhoz hasonlóan ott is 1 utazás=1 jegy (bármennyi átszállás).

 

 

Peñalosa módszerei kétségesek, értékrendje tiszta. Megteszi testvérét, Guillermo-t (Gilt) a bogotai fejlesztések intendánsának. Más kérdés, hogy a testvér nem csak rokon, hanem ért is hozzá. A város legelesettebb rétegeit akarja „felhozni", hogy az egész városnak legyen ezáltal jobb. Hatalomra kerülésének időpontjában volt egy (az előző polgármester, Antanus Mockus) által generált kegyelmi állapot: a város gazdálkodása nagyjából rendbe lett téve. Előállt egy bizonyos összeg, amire az előző képviselő testület azt mondta: építsünk meg belőle 7 emelt szintű autópályát a város közlekedési gondjainak orvoslására. Erre Peñalosa azt mondta: nem! A kemény infrastruktúrát hagyjuk. A gazdaság sem számít, hiszen az a szektor az első, ami így-vagy úgy, de kitapossa magának az utat. Fókuszáljunk az emberre. „A gyerekek egyfajta indikátor népesség. Ha egy sikeres várost építesz a gyereknek, akkor sikeres várost építettél minden ember számára" – mondja. „Az összes bogotai gyalogos infrastruktúra tiszteletadás az emberi méltóságnak. Azt mondjuk vele az embereknek: te vagy a fontos."

Nem Peñalosa az első városvezető, aki így gondolkodik. A távol-keleten Szöul városában nemrégiben bontottak le egy kétszintes autópályát, hogy kiássanak alóla egy rég elfeledett, szennycsatornává züllesztett folyót, és azt rehabilitálják. Szingapúr azzal csábít tudásalapú gazdaságot a térségébe, hogy bezöldíti tengerpartjait. A K+F ágazat magasan kvalifikált szakembergárdája (és családjaik) ugyanis élhető életteret keresnek, ami nem betonból készül. Mőcsényi Mihály professzor 20 éve írta le először: „a XXI. század gazdasági versenyét azok a térségek fogják megnyerni, ahol szerethető, kreativitásra ösztönző tájak vannak." Peñalosa egyébként az összes intézkedését egy korábbi európai körútra alapozta: az ott megtanult példák másolásával, adaptálásával, módosításával állt össze a bogotai csomag. Ezek után az olvasóra bízom az értékítéletet: az egyébként liberális színekben induló politikus diktátor, keresztapa vagy demokrata? Mindenesetre a világ minden táján a csodájára járnak. Vancouvertől Jakartáig.

Bardóczi Sándor