építészet : környezet : innováció

Pre-, neo-, poszt-

Amikor arra emlékezünk, hogy éppen száz éve nyílt meg a pesti Parisiana mulató, valójában nem arra az intézményre gondolunk már, melyet az említett néven Schwarz Amália úrnő hozott létre, s melyhez az építészeti terveket Lajta Béla készítette.Haba Péter írása a Paulay Ede utcai Új Színház épületének múltjáról.

Amikor arra emlékezünk, hogy éppen száz éve, 1909. február 13-án nyílt meg a pesti Parisiana mulató, valójában nem arra az intézményre gondolunk már, melyet az említett néven Schwarz Amália úrnő hozott létre, s melyhez az építészeti terveket Lajta Béla készítette. A ház ugyanis a magyar építészet egyik legizgalmasabb transzformáció-sorozata: abban a formájában, ahogy Lajta elképzelte, alig néhány évig létezett csupán, mulatóként is hamar megszűnt létezni. A ház a 20. század során figyelemre méltó színeváltozásokon éppúgy átesett, mint bizarr átfazonírozásokon vagy éppen durva lecsupaszításokon – a város kultúrája számára egy sokarcú és mégis arctalan hellyé vált. A legutóbbi felújítás is lassan kerek évfordulóhoz közeledik: majdnem 20 éve fejezte be a munkát Kőnig Tamás és Wagner Péter – művük a ház történetéhez egy egészen sajátos építészettörténeti kísérlettel járult hozzá. 

 

A helyreállított eredeti, Lajta Béla féle homlokzat (fotó: vm)
A helyreállított eredeti, Lajta Béla féle homlokzat (fotó: vm)
A helyreállított eredeti, Lajta Béla féle homlokzat (fotó: vm)

 

Érdemes felvillantani, hogyan foszlott szét lépésről lépésre az eredeti épület titokzatos hangulata, hogyan tűnt el szinte nyomtalanul a homlokzati pártázat angyalsorának misztikus-szimbolikus világa, a keleties részletekkel teli kőfalak monumentalitása, a finom szobrászati részletek, a kristálytiszta mű- és térformák premodern eleganciája. Az 1960-as évekig három fő „stációban” történt ez meg, de köztük számos kisebb-nagyobb renoválásra is sor került.

 

A Parisiana, a mai Új Színház - Vágó László terve, 1921 - bejárat előtetővel
Vágó László terve, 1921 - előcsarnok

 

Az első nagyobb átalakítás még egy kiemelkedő tehetségű építész, Vágó László tervei szerint készült 1921-ben – a munkálatok során egy, a Lajta-féle tervektől lényegesen eltérő új, jó színvonalú, de immár a színházi igényeknek megfelelő térrendszer alakult ki, a falakra-mennyezetekre színekben bővelkedő neoempire-neobarokk díszítést került (a homlokzat többé-kevésbé érintetlen maradt).

Az 1952-es átépítés durván átszabta a kompozíciót, a homlokzatot nagy ablakokkal lyuggatták át, az eredeti burkolatot és a díszítmények jó részét leverték, kerámiafrízt tettek rá, a földszinten féloszlopok jelentek meg. A 60-as évek elején függönyfalat húztak a homlokzat elé, az angyalos pártázatot lebontották (tervező: P. Müller Éva). Bár akkoriban az alkalmazott függönyfalrendszer technikailag újszerűnek, építészeti-formálási értelemben nagyon frissnek számított idehaza, a gyenge kivitelnek köszönhetően gyorsan tönkrement.

 


archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház
archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház
archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház
archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház
archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház
archív kép az 1980-as évekből: Budapesti Gyermekszínház

 

Mindezek ellenére a nagyszerű eredeti mű emléke egészen a ’80-as évekig, a legutóbbi rekonstrukció időszakáig tovább élt, hatása átsugárzott minden viszontagságon. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy a Kőnig Tamás és Wagner Péter tervei szerint elvégzett felújítás (tervezés: 1987-88, kivitelezés: 1989-90) „kegyelmi pillanatban” történt: az illetékes szervek (Budapest Főváros Tanácsa Művelődési és Sportfőosztály) éppen ebben abban az időszakban döntöttek az épület átfogó, egységes koncepció szerinti rekonstrukciójáról, amikor a 19-20. század fordulójának magyarországi kultúrája iránt látványosan megnőtt az érdeklődés, amikor művészettörténeti kutatások, kiállítások és könyvek sorai tettek kísérletet a korszak újrafelfedezésére, amikor a Parisiana „századelei arca” egyébként is a fókuszba került.

Persze a Lajta elgondolásához méltó koncepció elképzelhetetlen lett volna a tervezők és a velük együtt dolgozó kutató, Dávid Ferenc érzékenysége nélkül: felismerték, hogy a színház valahai formája olyan érték, amely a lehetőségekhez mérten újraépítendő, ugyanakkor az is nyilvánvaló volt számukra, hogy a Lajta-féle épület egészének (teljes belső térrendszerének) helyreállítása az adottságok miatt nem lehetséges, hiszen a Vágó-féle színházterem – ha rossz, lecsupaszított állapotában is, de – az 1920-as évek fontos, pontosan rekonstruálható emléke. Mivel a tönkrement függönyfal mögött a korábbi építési fázisok egyetlen értékesnek tekinthető részlete sem maradt fenn, adódott a Lajta-féle homlokzat visszaépítése. A tervek elkészítése során igyekeztek az eredeti állapotot annyira megközelíteni, amennyire azt a régi fotók és a rendelkezésre álló kevés maradvány lehetővé tették (beleértve a szobrászati díszt is). Az idők során az ún. közönségforgalmi tereket (előtér, ruhatár, foyer, lépcsőterek, büfé) is nagyrészt megfosztották értékeiktől – az építészek számára itt nyílt lehetőség a relatíve szabad formálásra.

„Az egész intézménynek olyan építészeti kialakítást kellett adni, mely összekapcsolja a különböző időben készült, eltérő stílusú épületrészeket, és a szintézis minőségével többet nyújt az egyes részek egymásmellettiségénél. (…) Az előcsarnokot úgy alakítottuk át, hogy a (…) terek hálózata (…) jól átlátható sort alkosson (…). A horizontális irányt a teátrális lépcsővel (…), az egész térháló vertikalitását pedig a középtengelyben elhelyezett »életfamotívumokkal«, a (…) világítás »fényzuhatagjával« és az egész térsort megkoronázó fríz[zel] (…) kívántuk kijelölni. Törekedtünk arra, hogy a formarendszer illeszkedjen a meghagyott és visszaépített elemekhez is (…). Ennek (…) alapelemét a zikkurat-motívumban véltük felfedezni, amely már Lajtánál is szerepelt.” – írják az építészek. (1) Dávid Ferenc szerint „megnyílt a lehetőség a középső láncszem újjáalkotására, egy sohasem volt stílus megvalósítására, arra az álarcoskodásra, amely korunk új lehetősége.” (2)

E sorok is arra utalnak, hogy a felújítás új – vagyis „eredeti” – részei (a közönségforgalmi terek) jellegzetesen posztmodern gondolatokat hordoznak: átértelmezik, egyfajta építészettörténeti fantáziavilágba emelik a visszaépített-rekonstruált régi-új elemeket – a mű kétirányú „visszaverődés”, interferencia.

 

Az Új Színház a Paulay Ede utcában, 2009 (fotó: vm)
Az Új Színház a Paulay Ede utcában, 2009 (fotó: vm)
Az Új Színház a Paulay Ede utcában, 2009 (fotó: vm)
Az Új Színház a Paulay Ede utcában, 2009 (fotó: vm)

 

Bár ott van benne a korszakra jellemző stilizáló formaképzés (a klasszikus építészeti elemek, tagozatok, ornamentika geometrizálása), dekoratív anyag-és színhasználat (rézapplikációk, hajlíitott fémkorlátok, falikarok, élénk színezés), csak annyira divatos, amennyire a legkonzekvensebb, legönállóbb alkotói elvekkel rendelkező tervezőre is szükségszerűen hatnak a kurrens formálási trendek. Az előtér kialakítását a többsíkú gondolatiság és az ahhoz ezer szállal kötődő egységes formavilág teszi a 80-as évek építészetének fontos emlékévé. A rekonstrukció egésze is értelmezhető posztmodern gesztusként: Kőnig és Wagner munkája révén az épület úgy maradt meg olyannak, amilyennek a néhány korai év kivételével mindig is ismertük – sokarcúnak, sőt, ellentmondásosnak, feszültségekkel terhesnek –, hogy közben egy magasabb szinten koherenciát, identitást nyert. Azt, ami a néhány korai év kivételével talán mindig is hiányzott belőle. Erre a bonyolult, titokzatos, bizarr, „sosem volt” épületre gondolunk, amikor a megnyitó századik évfordulójára emlékezünk.

Haba Péter

(1) K.T. - W.P.: Arany János Színház, Budapest - Felújítás, Magyar Építőművészet, 1991/3, 2-3.

(2) Dávid Ferenc: Tisztelgés Lajta Béla emlékének - A Parisiana újjáépítése, Az Országos Műemléki Felügyelőség Magyar Építészeti Múzeuma, 1991, 6-7.

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »