építészet : környezet : innováció

Rimanóczy Gyula kiállításához

"Van tehát mit fölfedezni, vagy újra értelmezni Rimanóczy építészetében. Bízom benne, hogy ez a kiállítás újra felkelti az érdeklődést művészete iránt, és hamarosan megszületik a munkásságát feldolgozó monográfia, amely építészettörténet-írásunk régi adóssága."
Ferkai András megnyitó beszéde az augusztus 31-én - a HAP Galériában megnyílt - Rimanóczy Gyula emlékkiállításhoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Nézzék el nekem, ha ma egy kissé szokatlan megnyitót tartok. Komoly nehézséget okozott, hogy ráhangolódjak Rimanóczy Gyulára, akivel régebben sokat és szeretettel foglalkoztam, mesteriskolás koromban még kiállítást is rendeztem róla a Kós Károly teremben. Ezt a nyarat ugyanis egy Molnár Farkasról szóló monográfia írásával töltöttem, s így bukkantam rá többek között arra a levélre, amit Molnár 1935-ben az éppen Londonban tartózkodó Breuer Marcellnek írt. Ebből a levélből való a következő idézet: „Londoni köd borította el jövőnket. A kisrablók megnövekedett hada átkaroló mozdulattal elvágja utunkat a közfeladat elől. Csúfos vereség a postapályázatnál! Még az összes dicséreteket is kisrablók kapták, a posta nem tudta behozni a saját embereit! És ráadásul cinikus gúnyolódások a bírálati jegyzőkönyvben!” A Posta nyugdíjas otthonáról van szó, melynek pályázatán Molnár Fischer Józseffel közösen indult, s amelyet Rimanóczy nyert meg Hönsch Lászlóval. Az akkori szokás szerint megkapták a megbízást, és két éven belül terveik szerint épült fel a szép modern épület a zuglói Cházár András utcában.

 

Postás Nyugdíjas Otthon, kerti homlokzat, 1937
 

 

Rimanóczy tagja volt a Kisrablók informális társaságának (törzshelyükről, a Zenta utcai Kisrabló étteremről kapták a nevüket), melynek fő célja az volt, hogy zsűritagok küldésével saját tagjait juttassa a tervpályázatokon munkához. Ellenfeleik részben a Nagyrablók – a pozícióval és jó kapcsolatokkal rendelkező professzorok, államtitkárok, méltóságos urak – voltak, részben pedig a radikális, baloldali kötődésű modern építészek, mint Molnár vagy Fischer. Mai szemmel nézve, nem látunk fényévnyi távolságot egy kisrablós modern épület és a CIAM-tagok puritán modernsége között, annak idején világok választották el őket egymástól. Másként gondolkodtak az építész szakma szerepéről, világnézeti különbségek és eltérő politikai vonzódások emeltek falat közöttük. A világgazdasági válság után pedig a kenyérért folytatott küzdelem tette őket engesztelhetetlen vetélytársakká. Tudjuk, hogy a pasaréti templom engedélyezését a „bolsevik stílus” vádjával akasztotta meg egy elvakultan konzervatív közéleti ember. Rimanóczynak azonban komoly baja nem lett ebből, sőt, a kibontakozó vita még reklámot is jelentett a fiatal építésznek. A CIAM-tagokat viszont vádlottak padjára ültették, és el is ítélték társadalomellenes izgatás miatt. Molnárnak nem bocsátotta meg a Horthy-korszak, hogy egyetemistaként – meggondolatlanul – vöröskatonának állt, s a húszas években is tartotta a kapcsolatot baloldali politikai körökkel és avantgárd művészekkel. 1935 után, amikor az ellenforradalmi mérnök-ifjúság egyik vezetője, Bornemisza Géza lett kereskedelmügyi-, majd iparügyi miniszter, mindent megtettek, hogy az ilyen „hazafiatlan” elemek ne juthassanak pályázati díjhoz és közületi megbízáshoz. A „kisrablók” – többnyire igen tehetséges építészek, mint Rimanóczy, Janáky, Lauber, Wanner János, Dávid Károly, Hidasi Lajos – viszont éppen 1935 után nyerik el a jelentős középületekre kiírt pályázatok díjait és kapnak megbízást építésükre. Így valósítja meg Rimanóczy az említett postásotthon mellett a Dob utcai Postaigazgatóság, a Mester-utcai OTI-rendelő, a Nemzeti Sportcsarnok, a Bosnyák-téri templom épületét, és a Szőlő utcai fővárosi kislakásos háztömböt. A maga nemében valamennyi kiváló alkotás. A megbízások körülményeit nem azért elevenítettem fel, mert bármi kifogást lehetne találni a tervekben, csak a korszak levegőjét akartam érzékeltetni, s a szakma megosztottságára felhívni a figyelmet.        

 

 
Dob utcai posta, 1939
Pasaréti templom, 1934
Debreceni villa, 1933

 

Rimanóczy életművére térve, a lecke felmondása helyett két kérdést szeretnék föltenni: mennyiben modern építész ő és értékelhető-e munkássága pusztán megvalósult munkái alapján? Ha végignézzük kiállított terveit, első pillantásra megállapíthatjuk, hogy stílusegységről szó sem lehet. Legalább tucatnyi különböző hangot, ízlést, modort fedezhetünk fel az 1924 és 1958 között készült munkáin. A Cziegler-pályázatot nyert könyvtárszoba klasszicizáló, a Jungfer-ház terve neobarokk, a Somlói úti Bründl-ház németes neoreneszánsz, 1928-29 körüli tervein Art Déco hatásokat fedezhetünk fel, a Dandár utcai Népfürdő és a Maglódi úti kórház pavilonja a korabeli észak-német törekvéseket (Fritz Höger) és az Amsterdami Iskola téglaépítészetét idézi. Templomai az olasz Novecento mellett Dominikus Böhm, Emil Fahrenkamp, Clemenz Holzmeister egyházi épületeivel is rokoníthatók. Villái és profán középületei a modern latinos változatát képviselik, olykor Le Corbusier, máskor Sartoris, Terragni vagy Piacentini példájából tanulva. Vannak népies, vagy Heimatstil hatásokat tükröző tervei (Standard Rt. sporttelep  öltöző épülete, balatonfenyvesi nyaraló) és az északi klasszicizmushoz mérhető szocreál munkái. 1956 után Corbusier és a brazil építészet plasztikusabb formálása tűnik fel rajzain.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a pályakezdés és a Rákosi-korszak historizáló próbálkozásait, akkor sem beszélhetünk egységes modern stílusról. De volt-e ilyen egyáltalán? Nem csak egy bűnösen egyszerűsítő szemlélet beszél „a” modernről, hogy azután szembe állíthassa a posztmodern ugyanilyen sematikus fogalmával? Lássuk be, hogy a huszadik század építészetében nem általános, inkább a kivételek közé tartozik az olyan következetes építész, mint amilyen Mies van der Rohe vagy Gropius volt. Le Corbusier ötévenként teljesen megújította stílusát, éppen úgy, mint Picasso a festészetben. Mások legalább két-három fejlődési szakaszon mentek keresztül életükben, sőt, vannak, akik párhuzamosan különböző modorban dolgoztak, például a feladatok természetének, műfajának megfelelően. A régi művészetre használt modus fogalom, úgy látszik, a modern korra is alkalmazható. Ifjabb Janáky István ízlésről beszél hasonló értelemben. A korszellem már a huszadik század elején sem tett lehetővé egyetlen uralkodó stílust. Annak látszatát a szelektív történetírás teremtette meg, amely egyszerűen nem vett tudomást arról, ami nem illett bele a mainstream-be. Az általános az egyéni kifejezésmódok keresése, melyek legfeljebb helyi iskolákká, regionális „tájszólásokká” álltak össze, vagy ha a sajtó révén szélesebb körben ismertté váltak, időben lehatárolt, rövid életű divat lehetett belőlük. Ebben a kontextusban Rimanóczy próbálkozása a különböző modorok alkalmazására a lehető legtermészetesebb jelenség.  

 

 
Nemzeti Sportcsarnok, 1941
Észt Művészeti Múzeum pályaterve 1937
Rózsadombi múzeum és rendház 1935

 

A másik kérdés – értékelhető-e Rimanóczy életműve a megvalósult munkái alapján – akkor válaszolható meg, ha áttekintjük papíron maradt terveit. Van közöttük néhány nagyon erőteljes és szokatlan munka, amelyik – ha megvalósul – komolyan befolyásolta volna a magyar építészet összképét. Ilyen a Nemzeti Sportcsarnok nagy csarnoképülete (1938-41), a Bosnyák-téri templom első változata (1941) és a gödöllői Agrártudományi Egyetem központi épülete (1953). A megvalósult Nemzeti Sportcsarnok és edzőépület mellé, az Istvánmezei út és Dózsa György út sarkára szánt hatalmas ellipszis alaprajzú csarnok fejezte volna be a nagyvonalú együttest, ami most, a központi elem nélkül, torzó maradt, sőt a Népstadion megépültével a „hátsó udvarba” került. A sors iróniája, hogy az építész fia, Rimanóczy Jenő a hatvanas években ugyanarra a helyre tervezhette Gulyás Zoltánnal a Sportcsarnok újabb nagyszerű változatát, amely ugyancsak papíron maradt. A zuglói Páduai Szent Antal templom pályázatára Rimanóczy Gyula egy merész, kupolás változatot is beadott. A katolikus egyház úgy látszik nem vevő a kupolás templomokra, mert fél évszázaddal korábban ugyanígy lökték vissza Lechner Ödön zseniális köbányai templomtervét. A parabolikus vasbeton héjkupola a hengeres campanile-vel és a bejárat fölé emelt szakrális „kijelzővel”, hatalmas reliefekkel díszített hasábbal valóban szokatlan látványt nyújtott volna. A gödöllői Agrártudományi Egyetem főépületét Rimanóczy négy sarokbástyás kastély vagy fellegvár formájában tervezte meg, de a magyar történelmi asszociációk a tömegek és a homlokzatok megformálásában már nem folytatódtak: a felületeket a tervezők a skandináv klasszicizmus kifinomult eszköztárából vett elemekkel munkálták meg, hallatlan műgonddal.   

Azután vannak kisebb munkák, amelyek sajátos színt képviselnek a művek sorában. Sajnálom, hogy az 1928-29-ben készített Art Déco stílusú lakóház tervekből egy sem valósult meg. Klinkertéglás, színes mázas kerámiás megoldásukkal a modern építészetbe való átmenet érdekes példái lennének. Az 1935-ből való Szent Föld Múzeum és Ferences rendház a Bolyai és Veronika utca sarkán tulajdonképpen a Molnár Farkas által tervezett Szentföld templom közvetlen előzményének tekinthető. Míg Molnár szenvedett a történelmi kópiák és utalások beillesztésével, addig Rimanóczy magától értetődő természetességgel tervezte meg a modern és archaizáló elemeket vegyítő, mediterrán hangulatú kolostort. Az Észt Művészeti Múzeum nemzetközi tervpályázatára (1937) Rimanóczy a legolaszosabb modern tervét készítette el.  A Galyatetői nagyszálló pályaterve (1936) viszont a modern regionális változatát képviseli, terméskő falakkal, félnyereg tetővel és üvegezett, körpanorámás toronyétteremmel. Puskás és Uray megvalósult épületénél összefogottabb, karakteresebb megoldás.  Végül a budapesti Központi Városháza bővítését említem a feladat aktualitása miatt. Az 1939-40-es pályázatra Rimanóczy egy monumentális, háromudvaros palotatervet készített a barokk Invalidus-ház részleges visszabontásával, s szögletes toronnyal a Bárczy István utca felé. A terv a korszakhoz képest megdöbbentően előre mutató: nem az akkor szokásos homlokzatképző eszközökkel él, hanem a négyzetes ablakok hivatali működést pontosan kifejező gépies raszterével, amely olyan, mintha Lego-kockákból építették volna, vagy Aldo Rossi műhelyéből került volna ki. A bírálók által „magyaros szándékúnak” vélt toronysisak formája és aránya szintén Rossi fanyar racionális építészetét, vagy közelmúltbéli felhőkarcolók megoldásait idézheti emlékezetünkbe.

Rimanóczy Gyula
Van tehát mit fölfedezni, vagy újra értelmezni Rimanóczy építészetében. Bízom benne, hogy ez a kiállítás újra felkelti az érdeklődést művészete iránt, és hamarosan megszületik a munkásságát feldolgozó monográfia, amely építészettörténet-írásunk régi adóssága. Akit érdekel, az Opeion folyóirat hajdani számában, a MÉM kiállítási katalógusában és a Wikipédián gazdag szöveges és képanyagot talál róla. Hadd jegyezzem meg, hátha nem mindenki tudja, hogy az utóbbi forrás anyaga – számos más építészről, építészeti témáról szóló szócikkel együtt – Rimanóczy Jenőnek köszönhető, aki fáradságot, utánajárást nem kímélve, módszeresen tölti föl az anyagot a közösségi honlapra. Sok erőt és egészséget kívánok neki ehhez, önöknek pedig élvezetes böngészést a kiállítás anyagában.

Ferkai András

a képek forrása Wikipédia

vélemény írásához jelentkezzen be »