építészet : környezet : innováció

Romok és receptek a KÉK-ben

A sevillai piroslámpás negyed egyik bordélyházának alagsorában tevékenykedő fiatal építészekről és a romkocsmák definiálásáról bővebben haladóknak!
Az idei Alkotóhét keretében Somlyódy Nóra, Polyák Levente és Kukucska Gergely tartott előadást a KÉK-ben.

balról Kukucska Gergely, Somlyódy Nóra és Polyák Levente
Az idei Alkotóhét keretében Somlyódy Nóra, lapunk egykori munkatársa, és Polyák Levente a budapesti romkocsmákról, Kukucska Gergely sevilla-i élményeiről tartott előadást a KÉK-ben.

Már a definiálás is nehéz: mi a romkocsma? Az archetípusnak számító Szimpla tulajdonosai például, kifejezetten nem szeretik a romkocsma elnevezést. A másik kérdés, hogy vége van-e a romkocsma-boomnak vagy csak megakadt. Nem beszélve arról, hogy kik látogatják ezeket a helyeket és mit szeretnek bennük?

Gauder Márk, a SzimplaCity Kft. egyik tulajdonosa, egy, a szochalo.hu-n korábban megjelent interjúban kifejti, hogy miért nem kedvelik a romkocsma elnevezést. Először is, mert nincs rom. Ha lenne, akkor oda biztosan nem mehetnének tömegek. Az, hogy nincs bevakolva az udvar fala, és a téglát látjuk, akár tudatos designnal is magyarázható. A kocsma pedig kifejezetten leegyszerűsíti a funkciót, és az italra helyezi a hangsúlyt. Gauder szerint, kifejezetten idegesítő a romkocsma címke, a spontán kulturális tér sokkal inkább lefedi, hogy miről is van itt szó. A magunk részéről vele értünk egyet. Az előadók között abban teljes az egyetértés, hogy „a romon már rég túl vagyunk”, abban azonban nem, hogy lesz-e másodvirágzás vagy sem.
A kérdés megválaszolása nem olyan egyszerű, és ez a KÉK-es beszélgetésből is kiderült. Már az sem tiszta, hogy honnan jön ez a bérház udvaros, szanált bútoros, kertmozis, koncertes, romantikusan lepukkant, belvárosi izé. Úgy látjuk, nagyjából két, homlokegyenest ellentétes megközelítés létezik az eredetet illetően. Az egyik szerint tipikus magyar dologról beszélhetünk (vagyis inkább budapestiről, a vidéki helyzetről soha senki nem beszél). A két előadó nem osztja ezt a véleményt, és nagyon jól teszik, hiszen a volt szocialista országok nagyvárosaiban gyakorlatilag mindenhol létezik a jelenség. Polyák rámutatott, hogy ezekben a városokban, a rendszerváltásokkal egyfajta funkcióváltásról beszélhetünk, amely elősegíti az új, a pincékből a felszínre törő, közösségi terek kialakulását.

És ha már szóba került a kulturális közösségi tér, a közönség soraiból felvetik, hogy ennek, nincs-e köze a squat mozgalmakhoz. Kihagyhatatlan ziccer, legalábbis első blikkre. A valóságban, a romantikán túl, természetesen semmi köze a két dolognak egymáshoz: a házfoglalók csak igen ritkán hoztak létre kulturális központokat, bár főleg Párizsban és Berlinben találkozhattunk a squat-ból kinőtt, kultúrával foglalkozó házakkal.

Megkerülhetetlen kérdés az is, hogy mitől és honnan beszélhetünk romról. Az előadók teljes egyetértésben sorolják a romkocsmák közé a West Balkánt. Mivel nincs és talán nem is szükséges a precíz definíció (elhagyott gyárépület, lebontásra ítélt bérház udvar?), a magunk ízlése szerint a WB-t sokkal inkább hagyományos kerthelyiségként aposztrofálnánk, ha már mindenáron szükséges. És ha már a WB-nél tartunk, Somlyódy érdekes okfejtésbe kezd, miszerint milyen meglepő az, hogy a WB közönsége elfogadta és megszokta, hogy egy építési területen át kell eljutnia kedvenc helyére. Úgy gondolja, hogy a West Balkán átvezet egy fogyasztói réteget és megszeretteti vele a leendő Corvin sétányt is. Szerintünk azonban nincs abban semmi misztikus vagy vagány, hogy az állandóan feltúrt Budapesten, a társadalmi életre vágyó 20-40 éves korosztály bevállalja, hogy kicsit poros lesz a cipője orra, ha el akar jutni mondjuk a WB-be. A hely maga és a hely kínálta programok, bőségesen kárpótolnak mindenkit. Arról kevesebb szó esett, hogy ezek a szórakozóhelyek, nevezzük romkocsmáknak, mennyire használják ki, vagy alakítják át környezetüket.

A legmeglepőbb közönségi hozzászólás szerint a város szegényebb fiataljai járnak romkocsmákba, más felszólaló pedig visszaemlékezett első romkocsmás emlékére, amelyet kifejezetten ijesztőnek élt meg.

Hátra volt még Kukucska Gergely beszámolója sevillai élményeiről. A Leonardo ösztöndíjjal, egy spanyol alternatív építészeti irodánál töltött hónapokból kaphattunk ízelítőt. Megtudhattuk többek között, hogy a spanyolok is igen kedvelik a mélygarázst építünk – kivágjuk a fákat című nagy, közös társasjátékot. Az ottani zöldeknek ezt sikerült megakadályozni, méghozzá úgy, hogy a Björktől ellesett módszert alkalmazva, a fára költöztek.

Az építésziroda arra is talált receptet, hogyan lehet felfrissülni ott, ahol egy árva park sincs. Fogj egy konténert, egy közönséges sittesre gondolj, kérj rá helyfoglalási engedélyt, borítsd be a tetejét, tegyél rá, mondjuk egy mérleghintát, meg két gyereket és hagyd őket pár napig játszani! Aztán költözhet az egész tovább, mérleghinta helyett mondjuk medencével vagy nyugággyal a tetején.

Hogy a két előadásnak mi köze volt egymáshoz, azt nem tudjuk, de az a lelkesedés és kreativitás, amit a sevillai piroslámpás negyed egyik bordélyházának alagsorában művelnek fiatal építészek, recepteket gyártva a városi problémákra, feldobta az estét.

szöveg és képek: Biczó Gabriella

vélemény írásához jelentkezzen be »