Séta a hatvanas években

Bölcs mondás, hogy a fürdővízzel ne öntsük ki a gyereket is, avagy nem muszáj a múltat végképp eltörölni, hiszen esetleges erényeiből tanulhatunk. Például  az Óbudai Kísérleti Lakótelep tervezésének előkészítéséből, ahol egy össztársadalmi problémára össztársadalmi léptékben keresték a választ. A  Kiscelli Múzeum december 4-ig látogatható "Korszerű lakás, 1960 – az óbudai kísérlet" című kiállításán Zöldi Anna járt, tapasztalatait megosztja az olvasókkal is.

Séta a hatvanas években
"Korszerű lakás, 1960 – az óbudai kísérlet"

Tegyük a kezünket a szívünkre: kevés unalmasabb műfaj létezik, mint az építészeti kiállítás. Megnyitók ürügyén ugyan jókat lehet borozgatni, ám az ínyenc élvezetek itt legtöbb esetben véget is érnek. A magyarázat logikus: három-, sőt négydimenziós élményt két dimenzióban interpretálni még annál is kevesebb, mint szerelmes regényt olvasni szerelem helyett... A célközönség is kérdéses: laikus a rajzokat nem érti, szakmabeli viszont a szöveget unja. Pedig mi minden mondható el a világról az építészet ürügyén! A Kiscelli Múzeum templomterében létrehozott kiállítás legfőbb erénye, hogy miközben szakmai szempontból maximálisan precíz, élményként tálalja azt, ami egyébként tényleg élmény – hogy a korra jellemző kádári fordulattal éljünk: a krumplileves tényleg krumplileves!

 

 

Persze a téma is hálás: ki ne rendezett volna be babaházat gyerekkorában. Ami adott esetben épp az idézett korra, a hatvanas évekre esett, de ha mégsem, akkor is szeretheti a Beatlest, a Rolling Stonest, a miniszoknyát vagy a kagylófotelt. A hatvanas évek varázsát kár elemezgetni, megtették sokan, és nem ok nélkül. Valami történt akkor a világban, amit úgy tűnik, azóta sem sikerült meghaladni – a dolgok a lényegüket mutatták: házak a funkciójukat, nők a lábukat. És mindezt stílusosan, egy háború sokkjából életre, életörömre eszmélve még itt, a keleti blokk kólamentes övezetében is.

A Bécsi út és a Vörösvári út közt 1960-64 között megépült kísérleti lakótelepen sétálgatva semmiképpen sem a későbbi paneldzsungelek fojtogató levegője csap az arcunkba – habár azt sem célszerű elfeledni, hogy a lakótelepek megépülése a háború utáni lakáshiány szükségszerű velejárója volt. A minőség, illetve annak hiánya persze már felróható, az Óbudai Kísérleti Lakótelep esetében azonban még erre sem lehet panasz – a tervek szintjén semmiképpen.  

 

 

Már az építkezés előkészítése is példaszerű volt: abban a korban, amelyet diktatórikus intézkedéseivel szoktak leginkább jellemezni, egy össztársadalmi problémára – tömeges lakáshiány – össztársadalmi léptékben keresték a választ. Míg a Rákosi-korszak az erőltetett iparosítással igyekezett a népi demokrácia erejét demonstrálni, a Nagy Imre kormány már a lakásépítésre koncentrált. Kötelező típustervek illetve azok csődje után, amikor a csökkentett komfortfokozatú lakásokkal sem sikerült a tömeges igényeket kielégíteni, 1958-ban született meg az Építésügyi Minisztérium lakásépítés-fejlesztési programja, a „C" terv. Ennek keretében többlépcsős pályázati programot állítottak össze, először új anyagok és szerkezetek, építési módok, majd új lakásalaprajzok kikísérletezésére.

 

 

A terv egyik lényeges eleme volt, hogy a díjnyertes pályamunkákat 1:1-es modellként megvalósítsák, majd a tapasztalatok alapján kezdjék meg tipizálásukat, tömeges előállításukat. A kisebb alapterületű lakások építése a bútorkínálat, a lakberendezési kultúra átalakítását feltételezte, ezért párhuzamosan beépített típuskonyhabútor tervezésére (1958), majd később lakásbútorok tervezésére (1959) is pályázatot írtak ki. A konyháknak a korábbi pályázaton díjazott beépített konyhabútor 55 x 55 cm-es modulra épülő prototípusával kellett készülniük. A garzonlakásokba konyha helyett beépített főzőfülkét vagy főzőszekrényt kellett tervezni, ami lehetett akár a lakószobában, vagy az előtérben is! Kikötés volt továbbá a kis alapterületű lakásokba 60 x 60 cm-es, teljes falmagasságú beépített szekrények tervezése.

A díjazott házakat Óbudán, a Bécsi út és Vörösvári út között két ütemben kívánták felépíteni, Kiss Albert és Pomsár János terve szerint. Az első huszonegy lakóház (380 lakás) közül három típusterv alapján épült, hogy összehasonlíthassák velük az új prototípusok költségeit. A II. ütemben két díjazott háromemeletes garzonház és egy kockaház épült fel itt, valamint további négy nyolcemeletes lakóház az 1960-ban megtartott Középmagas Lakóház pályázat nyomán. A kísérleti telep lakóházai mellett felépült három földszintes üzletpavilon és egy bölcsőde, végül 1964-re az általános iskola is.

 

 

A Kiscelli Múzeum kiállításán bemutatott pályázati anyag ma is megdöbbentően korszerű, a modernizmus funkcionálisan tiszta, formálásában kreatív, anyagaiban igényes, szociálisan érzékeny újraértelmezésével lepi meg az utókort. A megvalósulás, a tervek alapján felépült épületek minősége ugyan nyilvánvalóan elmaradt a tervezettől, hiszen magát a programot is a pénzhiány hívta életre, a kísérleti lakótelep mégsem csak kordokumentumként érdekes – építészeti tanulságokkal éppúgy szolgál, mint társadalmiakkal. A kísérlet utóélete pedig olyan volt, mint maga a létező szocializmus: pozitív alapelvek és jószándékú törekvések kisszerű kudarca.

 

 

A kiállított anyag tanulmányozása élvezetes kötelező továbbképzés a szakma számára – szűkös időkben, amikor nem probléma néhány órára elszakadni a monitortól, esetleg a reménybeli megbízókkal karöltve. Érdekorientált korunkban jól felfogott érdekből is akár: talán a feladatok léptéke, a józan, fogyasztói őrülettől mentes szemlélet ismerős lehet hamarosan – nem lenne baj. A lakások alapterülete ugyan mai szemmel nézve alulméretezett - 2 fekvőhelyes lakás 24–30 m², a 4 fekvőhelyes 50–58 m², a legnagyobb, 6 személyes lakás, maximum 76 m²-es lehetett – ennek ellenére ma bármelyiket elfogadná a legszigorúbb szakmai zsűri is, a kétszintes sorházakat különösképpen. A megbízóknak pedig kifejezetten javára válhat egy kis levegőzés a hatvanas évek miliőjében.

 

 

A kiállítás maga mindnet megtesz, hogy becsalogassa az építészeket és a közönséget egyaránt (kurátor: Branczik Márta). Külön erénye, hogy ebben az esetben a közönségbarát előadásmód egyáltalán nem a szakmaiság rovására történik. Szellemes az installáció (Csillag Katalin, 3H stúdió), raklapokból kreált „rajzasztalokon" kínálják magukat a tervek, egy épület – egy tabló. A tablókon alaprajz, fotó vagy eredeti homlokzati tervek, rövid leírás és egy-egy kiemelt, berendezett lakásalaprajz. Ki-ki maga választhatja meg, milyen mélységig kíván elmerülni a bemutatott anyagban. A bejáratnál egyértelmű színkódokkal ellátott átnézeti térkép segíti az eligazodást – erre szükség is van, mert a kiállítás az összes nyertes pályaművet bemutatja. A tervek, a kiállított anyag szellemisége tökéletes összhangban van a tálalás, szerkesztés módjával: nagyzolástól mentesen egyszerű, logikus, lényegre törő és valamiféle szabadságot sugall a rendelkezésére álló, behatárolt keretek között.

 

 

Az élmény megkettőződik, mégsem válik szárazon didaktikussá – ahogy az épületek sem váltak azzá – erről a közeli lakótelepen tett séta során bárki meggyőződhet. A lecsupaszított templomtér maga nagyszerű ellenpontként szolgál a hatvanas évek díszleteihez - mert ahogy az eredeti elgondolás középpontjában is az ember állt, úgy a kiállítás sem szégyelli az építészeti minőséget emberközelbe hozni. Megjelennek a korabeli bútorok, néhány évvel ezelőtti lomtalanításaink kedvelt célpontjai, fotók és dokumentumok a korból, nénik és kisfiúk vicces ruhákban és végül egy megmodellezett lakás – ahogy a lakótelep is egy kísérlet 1:1-es modelljéül szolgált a maga idejében. A modell modelljében a leginkább emblematikusnak számító bútorok testet öltenek, a többire csak alaprajzi kontúrjuk utal – építészek lévén az elvonatkoztatás iránti hajlandóságunk imígyen tökéletesen kielégül. A fotel, amibe belehuppanhatunk, viszont maga a kényelmes valóság, ahogy a konyha is, amit bizony isten megirigyelhet az is, aki nem rajongója a retrónak. Aki pedig inkább filozofálásra hajlamos, elmerenghet azon, vajon mekkorát léptünk azóta - és merre.

 

 

Izzasztó felmászni a Kiscelli Múzeumig, és életveszélyes az átkelés a kanyarban, mégis megéri, azzal együtt, hogy az utat mindenképpen meg kell tenni visszafelé is, a lakótelep ma is álló házai közé. Annál is inkább, mert hamarosan kézikönyvvel tehetjük - az Óbudai Kísérleti Lakótelep keletkezésének körülményeit és épületeit ismertető könyv még idén ősszel megjelenik, a lényegre koncentráló kiállítást részletes adatokkal kiegészítendő.

szöveg és fotó: Zöldi Anna