építészet : környezet : innováció

Sipos Zoltán interjúja Guttmann Szabolccsal

Guttmann Szabolcs-Istvánt, volt nagyszebeni főépítészt választotta elnökévé a Romániaia Építészek Rendjének Erdélyi területi szervezete, 2010. május 7-én tartott éves nagygyűlésén. Megbízatása négy évre szól. Sipos Zoltán a Kolozsvár brand vita kapcsán kérdezte.  

Guttmann Szabolcs-Istvánt, volt nagyszebeni főépítészt választotta elnökévé a Romániaia Építészek Rendjének Erdélyi területi szervezete, 2010. május 7-én tartott éves nagygyűlésén. Megbízatása négy évre szól. Sipos Zoltán a Kolozsvár brand kapcsán kérdezte, az interjú a transindexen jelent meg. 

Hogyan látja, mi a nagyszebeni sikeres városfejlesztés kulcsa? Melyek azok a tényezők, melyek összeadódva, egymást felerősítve létrehozták a sikerhez szükséges kritikus tömeget?

Guttmann Szabolcs, forrás: transindex.ro
Guttmann Szabolcs: – Mindig Ádámnál és Évánál kell kezdenem, amikor az elmúlt 21 éves nagyszebeni tartózkodásom elemzem. Diákként csak könyvekből ismertem Szebent – annyit tudtam róla, hogy építész szakemberek többet írtak róla, mint más városról.

Diplomamunkám során Kolozsvár történelmi városközpontját tanulmányoztam. Kezdő építészként azonban Nagyszebent választottam 1987-ben, mivel ez volt a meghirdetett lehetőségek közül ott volt a Kolozsvárhoz legközelebbi, értékes történelmi városközpont. Persze azt is tudtam, hogy ott Herman Fabini és Paul Niedermayer aktívan művelik ezt a műfajt, bár akkoriban hivatalosan senki nem tanulmányozhatta a történelmi városközpontokat.

A két kiemelkedő építész és történész mellett egy, az épített örökséget állandóan figyelő városi polgárságot találtam a városban, akik, ha volt pénz, próbálták gondozni az épített örökséget, ha pedig épp nem volt pénz, akkor írtak róla. Az '50-es évektől a '70-es évekig ráadásul olyan kaliberű főépítésze volt a városnak, mint Otto Czekeliusz: ő Münchenben és Berlinben tanult, majd Madridban volt építész, és onnan tért haza, baloldali beállítottsága miatt.

Nagyszebenben a '70-es évekig magas szinten művelték a városvédelmet. A '80-as évek aztán ilyen szempontból egy rossz periódus volt, de azért '87-ben, amikor a városba kerültem, még mindig érezhető, kitapintható volt a szakmaiság, értékőrzés szelleme. És ez nem csak a szakmára volt jellemző: a városlakók is ismerték és szerették ezt az örökséget.

Bosszantó érzés volt, hogy a városban semmi nem történt '90-től 2000-ig. A '90-es évek közepétől már magántervezőként dolgoztam: rá kellett jönnöm, Medgyesen vagy Segesváron könnyebb munkát találni, mint Nagyszeben történelmi központjában. A 2000-es helyhatósági választások előtt aztán ráköszöntem az egyik jelöltre, elvittem a történelmi központ azon helyeire, ahol már-már összeomlás fenyegette az épületeket, és megkérdeztem: hogyha ő lesz a polgármester, fogja-e ez érdekelni?

Kiderült, Klaus Johannis igenis lát ebben fantáziát, a kultúrájának érzi az épített örökséget. Így sikerült egy olyan csapatot összeállítani, mely 7 éven keresztül a város épített örökségének a helyreállítására és védelmére összpontosított. A kutatások, felmérések, urbanisztikai tanulmányok tehát semmit nem értek volna, hogyha a politikum nem hallgat a szakmaiságra, nem hiszi el, mindez az ő javát is szolgálja.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt az óriási lehetőséget, melyet a 2007-es Európai Kulturális Főváros státusz jelentett. Ez persze nagyon megterhelő tud lenni egy városnak: óriási kihívásnak bizonyult eleget tenni az elvárásoknak.

Ez azt jelentette, hogy 2004-től semmi másra nem koncentráltunk, csak erre. A felújítás mellett el kellett érni, hogy minden egyes reprezentatív középület polivalens módon ki tudja elégíteni azokat a belátható problémákat, amit 2007 jelent majd: például a múzeumoknak, előadótermeknek és templomoknak nem csak a kiállítási, színpadi és szellemi funkciókat kell kielégítenie, de civilizált mellékhelyiségekkel is kell rendelkeznie, hiszen nem árt, hogyha a turista egy esemény során el tudja végezni ügyes-bajos dolgait is.

Hatalmas káosz lehetett volna ebből, hiszen az előkészületekre előirányzott idő nagyon kevésnek bizonyult. Csakhogy a polgármestert 2004-ben 90%-kal újraválasztották, és egyben 65%-os tanácsi többséget is rendeltek hozzá – így Johannis teljhatalommal rendelkezett.

A kulturális főváros-projekt ugyanakkor arra a periódusra esett, a mikor már voltak pénzek a városházán: a 2000 és 2004 között épült ipari park szépen jövedelmezett, így a város megengedhette magának azt a luxust, hogy a belvárosra is koncentráljon. Hál' istennek a kulturális intézményekből sem volt hiány – hiszen a Brukenthal-múzeum és a falumúzeum mellett a városnak volt színház-, opera-, jazz- és dokumentumfilm-fesztiválja, ezeket csak össze kellett hangolni, hogy mindenki találjon saját ízlésére való programot a városban.   

Az is nagy szerencse, hogy a nagyszebeni belváros középkori szövetét nem tette tönkre sem háború, sem a modern urbanisztika. Otto Czekeliusznak köszönhetően a városnak már a '70-es évektől kezdve voltak sétálóutcái, még akkor is, ha nem macskaköves, hanem aszfaltos-járdás megoldással. A főtér háromnegyede már eleve le volt zárva, így csak ki kellett egészíteni, hogy a város különböző részei újra szövetet alkothassanak, összekapcsolódhassanak, hogy a múzeumtól könnyen el lehessen jutni például a szimfonikus koncert helyszínére.

Gondolom, a lakosság magáénak érezte ezeket a célokat, és mindenki hajlandó volt áldozni és tenni valamit a cél érdekében...

Guttmann Szabolcs: – Hát jó lett volna ha így lett volna. Persze minimális szinten élveztük a lakosság támogatását is. Azonban 2000-ben nagyon kevesen látták, hogy a poros város milyen értékeket rejt, mire lesz majd képes 2007-ben. El kell mondani, 2007-ig bizonyos értelemben diktatórikus nevelés folyt: tudtuk, hogy jó irányba tartunk, és a munkát el kell végezni.

A belváros teljes infrastruktúráját kicseréltük, három nagy piacteret ástunk fel, a lépcsők, melyek összekötik az alsó- és a felsővárost, szintén járhatatlanok voltak. Az volt a szerencsénk, hogy záros határidővel dolgoztunk – 2006 decemberére mindennek el kellett készülnie, és mindenki úgy érezte, hogy 2006 végéig ezt kibírja. Totálkár lett volna a város részére, ha a munkálatok úgy mennek, ahogyan Romániában menni szoktak általában.

Valamennyi városvezetőnek azt ajánlom, záros határidőn belül tudjon eredményt produkálni: ez mindenkinek jó, de főként a polgármesternek, hiszen az ő mandátuma is záros: 4 év. Szebenben ez nagyon bejött, 2008-ban ismét újraválasztották azt a polgármestert, aki ezt le tudta zongorázni.

Fontos még az, hogy egy ilyen pezsgő év után ne szűnjön meg az élet a városban – hiszen hatalmas lebőgés, ha annyi munka, felfordulás után megáll minden. A városba látogató turisták viszik az üzenetet, hogy ide érdemes ellátogatni, ez tehát valamennyire egy öngeneráló folyamat, de fontos az is, hogy időnként legyen egy-egy komolyabb esemény.

Nagyszebenben volt például egy kézilabda-olimpia diákoknak: nekik gyorsan európai szintűre kellett átalakítani egy tornatermet, ugyanakkor e rendezvény révén a korábbiakhoz képest teljesen más szegmens érkezett a városba. Ugyanilyen volt egy nagy ökumenikus konferencia 2007-ben, ahol a legmagasabb szinten voltak képviselve az egyházak. Az, hogy egy nyugat-európai egyházfő Romániába látogasson, és onnan jó élményekkel térjen haza, óriási dolog.

Barcelona és más nyugat-európai városok persze már rég túl vannak ezen, de mindenképpen hozzájuk kell mérjük magunkat: itthon rengeteg tennivaló szükséges ahhoz, hogy az infrastruktúra ketyegjen. Szebenben annyit tudtunk megtenni, hogy a belvárosban sétálóövezetet alakítottunk ki, a gépkocsiforgalmat kitiltottuk, a közterületeket pedig kiköveztük.

Ez katalizálja az eseményeket, az utcák csendesek lettek, javult az élhetőség, megjelennek a teraszhelyiségek. A városháza a város legreprezentatívabb épületébe költözött, és kiállítóteret valamint turisztikai információs központot is kialakítottunk itt – ez odavonzza az embereket, onnan indulnak múzeumokat látogatni. A városnak jó színháza és bábszínháza lett, és a koncertterem is megoldódott – ez megint sokat segített.

Persze nagyon sok kérdés van még függőben: az egyik legsürgetőbb az, hogy miképpen kapcsolódik a központ a város többi negyedéhez, miképpen kerül kapcsolatba a többi negyed központja az óvárossal? Mielőtt hozzákezdtünk volna a munkálatokhoz, megkérdeztük az építészeket, szerintük mi a város 10 legjobb épülete? Az első 8 helyen egyértelműen a központ történelmi műemlékei álltak – ijesztő volt, mennyire hátul kullog a kortárs építészet. Ugyanakkor világos volt, hogy ha más nincs, akkor ezt a történelmi helyszínt kell megmutatni, és aztán rendre építeni minőségi kortárs negyedeket is.

Az elmondottakból az derül ki, a cél egy működőképes város létrehozása volt, ami aztán 2007 után vált branddé.

Guttmann Szabolcs: – Igen. Akkor lehet brandről beszélni, amikor már megvan maga az áru. Addig a szakembereknek lehet egy érzése, hogy ez vagy amaz kellene legyen a brand, de lehet, hogy kicsúszik a kezeik közül. Nagyszeben 2007-ben egy kéz a kézben-jelvényt használt, aminek az az üzenete, hogy együtt többet lehet csinálni. Ez azonban csak 2007-ben volt érvényes, utána többet nem használtuk.

Brandépítés szempontból érdekesnek tartom a szebeni városháza rendelkezését, miszerint hogyha valamelyik óriás reklámpannó épp üres, akkor oda a történelmi városról készült légi felvételt kell felragasztani. Így mindenki láthatja a belvárost, gyönyörű fotókon, és ez semmi pénzébe nem kerül a városházának.

Kolozsváron is nagyon jónak tartom azt a kezdeményezést, hogy a belvárosbeli üzlethelyiségek kirakatába, ha éppen nincs aktivitás, akkor kötelezően a város régi fotóit kell kiragasztani. Így nagyon jól meg lehet mutatni a bámészkodóknak azt, hogy milyen jó hangulata volt a városnak sétálókkal, konflisokkal.

Az épített környezetet lehet reklámozni, ha jó az épület, jó a tér. Ezen kívül fontos, hogy össze legyenek kötve ezek az értékek. Ezért drukkolok Kolozsvárnak, hogy minél hamarabb sikerüljön befejezni a Főteret. Amint elkészül, a magánszféra azonnal bekapcsolódik, és már nem second hand boltok, hanem a legjobb minőségű kávézók fognak megjelenni a téren. Ez egyben azt jelenti, az épületekbe is befektetnek majd a tulajdonosok: omladozó épületekben nem lehet eladni a legjobb kávét. Amíg az átmeneti állapot húzódik, addig sajnos az épületek is second hand maradnak.

Bár a szakma szinte egyöntetűen dicséri a kolozsvári Főtér-átalakítást, a közösség eléggé megosztott a térrel kapcsolatban. Hogyan lehet ezt kezelni? Mit ér egy minőségi tér, ha azt a közösség nem érzi a magáénak?

Guttmann Szabolcs: – Ez szerintem nagyon szomorú, és kár, hogy nem beszélnek többet erről. Az emberekben természetes reflex az, hogy nem akarják a változást, főként akkor, ha nem mi csináljuk, hanem más. Szerintem majd akkor simulnak el a ráncok, ha ki-ki meghallja-látja a saját kultúráját ezen a téren.

Az, hogy a szakma nagy része jónak találja az átalakítást, még korántsem elég ahhoz, hogy egy közösség jól érezze magát a téren. A kolozsvári magyar közösség a felújított Főtéren egy színpadot kellene lásson, ahol Kolozsvár összes lakosa előtt megmutathatja azokat az értékeket, melyeket eddig csak pár száz férőhelyes termekben tudott megmutatni.

A Kolozsvári Magyar Opera 15 ezer négyzetméteres téren lépett fel Nagyszebenben. Jó reklámmal akár 50 ezren is meghallgathatták volna, de így is eljöttek 10 ezren. Mikor volt utoljára az operának olyan közönsége, mely alig 10%-ban volt magyar? István a királyt a szebeni stadionban 5 ezren hallgatták végig – ezek közül legfeljebb ezren lehettek magyarok. Mindenki tapsolt, örültek a magyar himnusznak meg a tűzijátéknak.

Miért ne nézhetné meg valaki a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadását a Főtéren? Láthatnák a kolozsvári magyarok, hogy senki nem eszi meg őket élve. Sőt, talán büszkék is lehetnének az előadást hirdető óriási plakátokra, meg arra, hogy egy egész várossal együtt tudnak szórakozni. Abban a pillanatban, ahogy a Főtéren megjelennek magyar rendezvények, a magyarok maguknak fogják érezni a teret.

Kolozsvár számára mi lenne a követendő út? Melyek lennének a továbbiakban azok a szakaszok, amiket be kellene járni?

Guttmann Szabolcs: – Egy sétáló nagypiac és egy félsétáló utca szerintem csak egy kis része annak, amit egy szinte félmilliós városnak produkálnia kellene. Kissé szűzies a városvezetés hozzáállása, kövezgetünk itt, lezárunk amott, de nem tesz olyan határozott lépést, hogy a lakosság érezze: itt valami más kezdődik.

Most már vannak parkolóházak a központ körül, ahol van elég üres parkolófelület. Így csak akarat kérdése kijelenteni: holnaptól nem bejárható autóval a városközpont. Ettől a pillanattól a teret akkor is elkezdik magukénak érezni az emberek, ha még nincsenek teljesen kikövezve az útvonalak.

Nem hiszek abban, hogy ki kell várni az új infrastruktúrákat, hiszen azok mindig le lesznek maradva a gépkocsik számához képest. Már ma sem lehet eljutni sehova a központban, mennyivel könnyebb lenne, ha mindenki tudná: a központba nem lehet behajtani. A központ meglévő infrastruktúrái bőven elegendőek minibuszok vagy akár taxik számára. Biciklisek, gyalogosok is elférnek. A többieknek egyszerűen meg kell érteni, nincs több hely.

A középületek felújításával kapcsolatban is ilyenszerű, határozott lépéseket várnék el. Ugyanakkor az is furcsa, hogy miközben a város brandjéről szóló ötletelés során felmerül, hogy Kolozsvár kulturális város, a Filharmonikusoknak az Egyetemiek Házában kell koncertezniük, a jól ismert körülmények közt. Nem tudom, hol lesz a Zeneiskola új épülete, azonban az világos, bizonytalanságban nem lehet művészeti nevelést folytatni. Az iskolák, egyetem ugyanúgy néz ki, mint ezelőtt 40 évvel: így vagyunk büszkék az oktatásra? A mozik üresek és rehabilitációra várnak, és jelenleg egyetlen templom tornyát sem látogathatják turisták, hogyha koncertet tartanak ott, se rendes fűtés, se vécé nincs.

Kolozsváron az utóbbi időben a plázák működnek sétáló- és találkozóhelyekként. Ez ellen mit lehet tenni?

Guttmann Szabolcs: – Szerintem Kolozsváron nincs éles harc a belváros és a plázák között: ezek más negyedeket szolgálnak ki. Nyilvánvaló, hogy a belváros nem tudja jelenleg felvenni a versenyt a plázákkal, de a belváros potenciális lehetőségei jóval nagyobbak.

Nem tartanám feltétlenül rossznak azt, hogy a különböző városnegyedekben a magánszféra plázák formájában megpróbál kis központokat létrehozni: korábban ezekben a negyedekben egyáltalán nem volt központ. Ezt persze lehet többé vagy kevésbé jól csinálni, ahogy a Iulius Mall és a Polus Center példájából is láthatjuk. A Iulius Mallba az ember felmegy, és nem látja többet az autókat; a Polus Centerben óriási, nyomasztó parkolón kell végigmenni ahhoz, hogy az ember bekerülhessen  

Azt mondják, ha egy bevásárlóközpont túl közel kerül a belvároshoz, az katasztrofális lehet. Ez nem mindig igaz, a dél-kelet németországi Bautzenben például egy olyan minőségű mallt építettek, mely nem csak a városbeli, de a város körüli lakosságot is vonzza. Vannak parkolók, a központ pedig gyalog is elérhető – így a vásárlók mintegy 10%-a belvárost is meglátogatja. Ez igen fontos injekciót jelent a lerobbant, kitelepedéssel küszködő városka számára.

Ott van viszont a kolozsvári Central áruház, melyet már a '80-as években is kritizáltak, miszerint nem lojális konkurenciát jelent az apró kereskedőknek. Ezt az áruházat most felújították, még inkább tömbszerű lett, így még jobban zavarja a belváros szövetét. Sőt, semmilyen új parkoló sem épült, így talán még nagyobb rákfenéje lett a környékbeli apró boltoknak: sokan jönnek ide, de nem tudnak leparkolni.

A belváros komfortját az az egyensúly adhatja meg, amivel a meglévő utcák, terek és épületek szövete elérhető lesz a gyalogos célforgalomnak, a sétáló övezetek pedig organikusan bekapcsolódnak az újonnan létesített parkolók csomópontjaiba.

Az interjú a transindexen jelent meg, 2010. március 4-én

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »