építészet : környezet : innováció

Színről színre

Fehérvári Zoltán, Prakfalvi Endre és Barka Gábor Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960 című könyve városrészről városrészre, illetve urcáról utcára halad végig és veszi számba az 1950 és 1960 között készült épületeket – a gondos, szakmailag kifogástalan, minden hozzáférhető részletre kiterjedő leírásokat frappáns építéstörténeti adatok egészítik ki. A szerzők a korszak kutatása szempontjából aligha késleltethető munkát kezdtek el.

Tíz évvel ezelőtt még alig tudtuk elképzelni, hogy Dunaújváros turistalátványossággá váljon. Az utóbbi időben viszont minden jel arra mutat, hogy a város előbb-utóbb jelentős „zarándoklatok” célpontja lesz. Bár a hely vonzereje ma még az erősödő retrohullámból, illetve a szocreál iránti kezdeti érdeklődésből ered, aligha kétséges, hogy néhány évtized múlva a városra nem elsősorban mint kuriózumra tekintenek majd.

Az alapos tudományos kutatásoknak köszönhetően várhatóan oda jutunk, hogy valódi helyén kezelik, s végre megőrzendő építészettörténeti-társadalomtörténeti mérföldkőnek számít majd a laikusok körében is. Dunaújváros kollektív tudatunkban nemrég még a lehangoló, szürke, rosszemlékű, nagyívben elkerülendő helyek közé tartozott – ma már rendszeresen építészeti kirándulásokat szerveznek a szakmán kívüli érdeklődők számára is.

Noha egyre többet beszélnek a Rákosi-korszak építészeti reprezentációjáról, a sztereotípiák és durva leegyszerűsítések szívósan tartják magukat. A moszkovita stílus klasszicizáló vakolatpompája mögött kevesen látják meg az akkori építésztársadalom bizonyos köreinek a körülmények miatt szükségszerűen halk, de markáns ellenállását, a korszak kevésbé ismert – mert kevésbé szem előtt lévő – alkotásainak meglepő sokrétűségét, gazdagságát. A szovjet példákat precízen követő épületek mellett ott vannak a központi akaratnak csak néhány szelíd fríz, vagy szalagkeret erejéig engedelmeskedő, egyébként minden ízében modern alkotások, s persze a szocreál hazai változatát megteremteni törekvő ideológusok által sokat emlegetett reformkori klasszicizmus örökségét előképként használó tervek is. Azt is hozzá kell tenni, hogy a többnyire öt-hat évig tartó építészeti beruházások szempontjából igen rövid időszakról van szó: a tervek jelentős része már Hruscsov 1954-es, szocreált elítélő beszéde után – s ilyen értelemben gyakran erősen redukált változatában – épült fel, s természetesen sok olyan épületet is ismerünk, melyeket az építészek még az 1940-es évek végén, modern szellemben rajzoltak meg, de már az 1950-es években került sor kivitelükre. Érthető tehát, ha sok a hibrid alkotás, a menet közben „feldíszített” vagy „lecsupasztott” („szocreálizalt” és deszocrealizált”) épület.

Mindazonáltal a szóhasználatban és az értelmezésben még sok a zavar: a szocreál kifejezést gyakran a kultúrával foglalkozó újságírók is az 1948 és 1989 közötti időszak építészetére en bloc értik, fittyet hányva az 1950-es évek első felére, illetve az azt követő évtizedekre jellemző építészet közötti nyílvánvaló – a laikusok számára is ordító – különbségekre.

Ledolgoznivaló tehát még van bőven: a tájékozatlanság jelentős részben az 1950-es évek építészetével, illetve egész kultúrájával foglalkozó igényes és közérthető könyvek, kiállítások, tévéműsorok, weboldalak igen kis számának tulajdonítható – a már rég beindult alapkutatások még nem hozták meg gyümölcseiket.

Ebből a szempontból nagy előrelépés Fehérvári Zoltán és Prakfalvi Endre Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960 című könyve, melyet Barka Gábor fotói illusztrálnak. A szerzők a dunaújvárosi Főépítészi Iroda megbízásából, a Hild-Ybl Alapítvány keretében 2004–2005-ben végezték el topográfiai kutatómunkájukat. Igyekeztek a levéltári-tervtári források széles körét áttekinteni, „hogy az úgynevezett régi városrészek és néhány további jelentős épület mind önálló objektum mivoltában, mind urbanisztikai összefüggéseiben” megmutassa számunkra értékeit. A szerzők az előszóban utalást tesznek abbéli reményükre, hogy munkájuk alapján döntés születhet a dunaújvárosi épített örökség műemléki védésének lehetőségeiről.

A könyv városrészről városrészre, illetve urcáról utcára halad végig és veszi számba az 1950 és 1960 között készült épületeket – a gondos, szakmailag kifogástalan, minden hozzáférhető részletre kiterjedő leírásokat frappáns építéstörténeti adatok egészítik ki. A szerzők a korszak kutatása szempontjából aligha késleltethető munkát kezdtek el: óriási adatgyűjteményüket minden olyan építészettörténész és építész forgatja majd, aki a 20. század második felének építészetével bármilyen módon is kapcsolatba kerül.

A mű kiváló és jól használható alapot ad a következő lépéshez, a város építészetének művészettörténeti elemzéséhez. A könyv láthatóan a kutatások során megszületett, regisztráló jellegű szövegek alapján született; reméljük, hogy az adatok mögé néző, elemző vizsgálat ideje is hamarosan elkövetkezik, hogy ne csak „tükör által homályosan” lássunk. Ez a könyv persze nem fogja szertefoszlatni a szocreállal kapcsolatos téveszméket, és nem fog segíteni a tájékozatlanság okozta problémákon – ez a feladat az alapkutatáson alapuló népszerű kiadványokra és művészeti eseményekre hárul majd.

A könyv ismertetője szerint „a 2006-ban megkezdett szerkesztői munkát az a célkitűzés ösztönözte, hogy méltó emléket állítson Weiner Tibor [a város első főépítésze] születésének 100. évfordulóján, és hogy a kötetben foglalt műemléki védelemre történő javaslatok által segítse az új város épített örökségének megőrzését.”

Haba Péter

 


Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960

 

 

szerzők: Fehérvári Zoltán - Prakfalvi Endre
fényképezte: Barka Gábor
kiadó: Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata 2007

 

vélemény írásához jelentkezzen be »