Tamáska Máté: Kassa-vidék településképei

Dr. Tamáska Máté szociológus, műemlékvédő, tudományos kutató könyve elsőként mutatja be Kassa környékének sokszínű és kevésbé ismert építészeti örökségét, a települések változó szerkezetének és társadalmának történeti összefüggéseibe ágyazva.

Amennyire ismert Kassa városa, annyira keveset tudunk környékéről. A kötet elsőként nyújt betekintést e rendkívül változatos táj építészeti örökségébe, ahol néhány kilométerenként váltják egymást az alföldies és dombvidéki mikrovilágok, a Szepességet idéző kisvárosok és a régies irtásfalvak. A településeken földszintes és emeletes parasztporták, fa-, vályog- és kőépítészeti emlékek, kereskedőházak, tisztviselő villák alkotnak karakteres utcaképi együtteseket. E sokszínű múltra borul rá az elmúlt fél évszázad rohamos átalakulása, az iparosítás, a turizmus és a szuburbanizáció megannyi morfológiai lenyomata.

A könyv elméleti hozadéka, hogy keretet kínál településkép és társadalomkép sokat hangoztatott, de részleteiben ritkán elemzett összefüggéseihez. A szerző központi fogalma az örökséghelyzet, amely a történeti építészetet nem lezárt múltként, hanem napjainkban ható urbanisztikai tényezőként értelmezi. Az összefoglaló tanulmányból, valamint a táj- és településlexikonból összeálló kötetet számtalan ábra, tematikus térkép és fotó, köztük több tucat légi felvétel illusztrálja.

Dr. Tamáska Máté (1976) - szociológus, műemlékvédő, főiskolai adjunktus, tudományos kutató. Kutatási területei a településképi védelem szociológiája, a modernizálódó települési táj, a műemléki gondolat és a környezeti kihívás, valamint az emlékezethely kérdésköre. A Budapesten született szerző édesapja révén régi kassai családból származik.

Összefoglaló a könyv központi témájáról

Örökséghelyzetek

A könyv egy új fogalmat vezet be a településképi vizsgálatba, az örökséghelyzetet. Az örökséghelyzet egy olyan építészettopográfiai megközelítésmód, amely az eredeti társadalmi kontextusukat, jórészt elveszett történeti struktúrák helyét vizsgálja a mai településszövetben. Az örökséghelyzet nem történettudományos, hanem jelenkori tudományos fogalom, nem a történelem érdekli, hanem a történelem jelenvalósága. Számára a településkép nem a lineárisan haladó időben felnövő struktúra, hanem kész szerkezetiség (helyzet), amelynek szerves része a történeti örökség is.

A történeti elemzéssel ellentétben, amely korszakokba visszahelyezve értelmezi az építészeti objektumokat, az örökséghelyzet ugyanezeknek az objektumoknak mai kontextusát vizsgálja. Az örökséghelyzet a folyamatos időt igyekszik a fejlődés hirtelen felgyorsuló szakaszainál kettévágni és dichotóm ellentétpárokba (régi-új) rendezni. Ezzel elvész ugyan a történeti építészet belső differenciáltsága, de annál élesebbé válik a történeti építészetnek, mint egésznek szerepe a kortárs településképben.

Az örökséghelyzet leíró jellegén túl magyarázó fogalom is. A magyarázatok kapcsán mindenekelőtt a településkép társadalmi mozgatórugóit igyekszik megérteni. Ebből következően két egymástól többé-kevésbé, de nem teljesen elkülöníthető adathalmazzal dolgozik. Az első a tulajdonképpeni morfológiai leírás az utakról, házakról, kisarchitektúrákról, a második pedig az ezen morfológiát magyarázó társadalmi háttérváltozók köre. Végül a kettő megfeleléseiből levonható örökséghelyzeti típusok képezik az empirikus vizsgálat végső konklúzióját.

A könyvben ismertetett négyféle örökséghelyzet nem egyszerűen a történetiség különböző fokait mutatja. Igaz ugyan, hogy a reliktumképződés egyet jelent a történeti épített örökség konzerválódásával, amely akár a műemlékesedésig is eljuthat, ám a többi kategórián belül is fennmaradhattak értékes településképi együttesek. Sőt, sok esetben ezek állaga kedvezőbb, hiszen ellentétben a reliktum képződésével, ezeken a településeken nem következett be társadalmi leszakadás. A másik dolog, amire fel kell hívni a figyelmet, hogy ugyanannak a településnek többféle örökséghelyzete is lehet, sőt a nagyobbakra inkább ez a jellemző.

Megkettőzött települések: A 20. század második felének fejlődési főtengelyei mentén az építési konjunktúra olyan mértékű volt, hogy a történeti településmag önmagában képtelen volt kiszolgálni azt. A rendkívül turbulens településnövekedés elhagyta a korábbi településszövetet, és amellett egy második települést hozott létre. Régi és új élesen elválnak egymástól. Az ilyen településeken nem egyszer igen értékes településkép maradt fenn, ám ez a településkép nem a tájban ül, hanem egy modern lakógyűrűben. Régi és új részek viszonya szociális dimenziót is nyerhet. A régiség, mint nem fejlődő belső övezet egyértelmű szociális hátrányba kerülhet az új és dinamikus külső részekkel szemben.

A régi és új részek idővel jellegzetes mintázatokba rendeződnek. A kialakuló mintázat nagyban függ attól, vajon az új részek milyen topográfiai helyzetben vannak a régi településmaghoz képest. Ha az új negyedek koncentrikusan nőtték körbe az eredeti települést, úgy a történeti központ pozíciójánál fogva a megkettőzött településnek is középpontja marad. Mindez idővel a belsőségek totális szanálásához is elvezethet.

Más forgatókönyv szerint alakul régi és új viszonya akkor, ha az új település saját alaprajzot létrehozva, a régi mellett épül fel. Ebben az esetben a történeti központ gravitációs ereje jelentősen csökken, s akár egy új, a két településrészt egyszerre kiszolgáló központ is létrejöhet. Ilyenkor elmarad ugyan a régi részek modernizációja, de folyamatos az épületek állagromlása.

A megkettőzött települések külön csoportját alkotják a szétterülő üdülőfalvak. A szétterülés oka, hogy nem maga a település, hanem a táj az, amely vonzerőt jelent. A hétvégi házakat mindenki igyekszik a tájhoz közel építeni. Ha a jelenség tömegessé válik, maga a táj gyökeresen átalakul, lakóépületek laza halmazává válik. Kassa vidékén a szétterülési folyamat elsősorban a közlekedési utak mentén következett be, a várostól északnyugatra fekvő falvakban.

Átépülő települések: A huszadik századi fejlődési gócpontok peremén, de még nem a perifériáján helyezkednek el az átépülő községek. Az építési konjunktúra évtizedei nem voltak olyan mértékűek, hogy új településrészek alakuljanak ki, csupán egy-egy utca nyitására került sor. Ezek az utcák rendszerint a történeti településfejlődés természetes menetét követik, így az alaprajzba szervesen belesimulnak. Kassa-vidék városhoz közel fekvő területein már a huszadik század első felében megindult egy erős urbanizációs átalakulás, amelyhez szinte törés nélkül illeszkednek az ötvenes-hatvanas évek első generációs, magastetős típusházai.

Az átépülő települések örökséghelyzetét nagyban befolyásolta az a tény, vajon a háború után mely évtized volt a legjelentősebb építési periódus. Az ötvenes-hatvanas évek típusházai a későbbi lapostetős házakhoz képest jóval szelídebb modernizációt jelentettek. A régi és új kontrasztja a nyolcvanas években visszatérő magas tetőnek köszönhetően némileg enyhült ugyan, de a léptékbeli különbségek továbbra is megmaradtak, sőt a szélesedő anyagkínálat és a fokozódó individualizáció miatt újabb illeszkedési problémák is keletkeztek.

Az átépülő települések örökséghelyzete tehát rendkívül vegyes képet mutat. Átmenet régi és új között a történeti logikát követve telkenként haladva folyik. Ám miközben a történeti házfejlődés egymással rokonságban álló épületeket teremtett, a hatvanas évektől felgyorsuló építőtevékenységről ez már nem mondható el. Így az átépülő falvak - attól függően, hogy mikor és milyen módon érte el őket egy-egy korszak építési konjunktúrája - régi és új kapcsolatának széles skáláját mutatják.

Reliktumok: A településszintű műemlékvédelem legkedveltebb területei kétségkívül a reliktumok. Ezeken a településeken a hatvanas években a fejlődés megakadt, és az akkori arculat konzerválódott. Ami azonban a történeti településszövet számára kedvező, az szociológiai értelemben inkább negatív folyamat. Az építési tevékenység leállása a hatvanas-hetvenes években a gyors elnéptelenedés velejárója volt. Mindez leggyakrabban a fő közlekedési utaktól távoli aprófalvakban következett be. A reliktum képződéséhez azonban speciális történeti tényezők is hozzájárulhattak, mint a lakosságcsere vagy az ipari fejlesztésekkel járó építési tilalom.

A lakosságcsere főként az egykori németajkú településeket érintette. Mivel ezek a települések a huszadik század negyvenes éveiben relatíve fejlett építészettel rendelkeztek, s mivel az ide betelepülő lakosság ezt az építészetet saját korábbi lakóházaihoz képest előrelépésként értékelte, évtizedekre leállt az átépítés folyamata.

Valamivel később, az ötvenes évek végén következett be egy másfajta reliktum-képződés, amely az ipari létesítmények körüli lakógyűrűt érintette. A központilag elrendelt építési tilalom nélkül az ipari zónák határában fekvő települések rendkívül gyorsan átépültek volna. Noha az építési tilalom ezt megakadályozta, az örökséghelyzet ugyancsak kontrasztos. A belterület kiemelkedő építészeti értékei ugyanis egy hangsúlyozottan modern ipari tájhoz kapcsolódnak.

A reliktumok harmadik csoportja olyan elzárt kistelepülés vagy településrész, amelynek természeti környezete is megmaradt. Az elvándorlás és az elöregedés „mellékhatásaként" fennmaradó települési táj ma már komoly fejlődési potenciált jelent, hiszen jelentős számú városi népességet vonz a térségbe üdülőként vagy akár állandó lakosként.

A központok manipulációja: A vidéki települések általában egyközpontúak, sőt sok esetben egyetlen épületre, a templomra vagy a kastélyra szerveződnek rá. Természetes, hogy ezeknek a központi épületeknek a sérülése az örökséghelyzetet koncentráltan befolyásolja. Ugyancsak a központ manipulációjához tartozik, ha megmarad ugyan a templom, de mellé léptékében és stílusában idegen épülettömb kerül. Az iskolák és szolgáltató házak „új hangsúlyai" – ahogy a hatvanas évek szakzsargonja nevezni szerette saját épületeit – nem egyszerűen a kor építészeti formanyelvét voltak hivatottak megjeleníteni, de ellenpontozni is kívánták a régi, meghaladottnak ítélt építésmódot.

A központok manipulációjának harmadik esete a kastélyos településeken következhetett be. A kastélyok (kúriák) örökséghelyzete általában is problematikus. A hozzájuk fűződő társadalmi formák ugyanis 1945 után egyik napról a másikra megszűntek. Az épületek pusztulása ezek után rendkívül gyors volt, s ha maga a kastély meg is maradt, a körülötte lévő területet, köztük a parkokat, sorra felparcellázták. Mivel a kastélyos falvak sajátossága a központi óriástelekre szerveződő faluszerkezet, a beavatkozások alapvetően átírták a faluképet.

A könyv megrendelhető közvetlenül a Kalligram kiadónál.