Templum, város, Theátrum

Bán Ferenc új Kulturális Központja Nyírbátorban.

Teremtett egy új színházat otthon – pontosabban Nyírbátorban, szűkebb pátriájához közel. A város főterén, foghíj telken áll, jobbra tőle szomorún lerobbant lakótömb, balra a Városháza (1912). Bán Ferenc színháza közöttük teljesen áttört – hatalmas kapuzata ablak a mindenségre. A bejutáshoz balra meg kell mászni egy tekintélyes lépcsőt. Az épület elsőre nem feltétlenül barátságos, de miért is lenne az egy ízig-vérig mai épület?

Minden település, vagy köz(ös)ség, ha megkapja első komoly, előadóművészetekre alkalmas épületét, abban a nemzet egy új színháza készül el. Más szóval a nemzetet alkotó emberek színháza, a nemzetek, a nemzedékek színháza. Theátrum. Ami a fővárosban már van jó pár, ezért ott egészen másképp kell e dolgokhoz viszonyulni...

Nyírbátorban a Templomtól – és milyen Templomtól! – nem messze ott áll mostantól a Theátrum. Remélhetőleg hamarosan jobb nevet is találnak hozzá – most Kulturális Központ –, és talán lesz majd hozzá szebb, az épülethez formában jobban illő szórólap. A megnyitóra kiadott, harmadba hajtogatott A4-es színes nyomtatvány egy dologban azonban kimondottan jelentős: Bán Ferenc építész egy egész hasábot kapott a hatból, még a portréja is rajta van. Ilyen megbecsülésben ritkán szokták részesíteni az épületek tervezőit. Vegyük ezt annak bizonyítékául – amit persze tudtunk –, hogy Bán Ferenc különleges, nagy figura az építészek között, ráadásul olyan személy, aki meg tudta őrizni egyéniségét és valódi alkotások teremtésére tudja fordítani tehetségét. Ha elfogultnak tűnik a megfogalmazás, cáfolatként egy korábbi cikkemre tudok hivatkozni, amikor A példa címmel írtam Bán előző megépült színházáról, a mátészalkairól (Magyar Építőművészet 1989/4., Közép-Európa).

A kényszerűen hosszú, de elkerülhetetlen bevezető után a színházról: hatalmas tátott száj fogad tehát a főhomlokzat felől – lendületes, nem párhuzamos egyenesekkel szerkesztett hasábokból –, fogai a már említett lépcsők. Természetesen a kompozíció nevezhető szobornak is. Bán az épület szerves részeként alkotta meg az óriás kaput, ami némiképp emlékeztet az oly remekül sikerült térplasztikára Debrecenben, melynek létrehozó-együttese Megyik János képzőművész és Golda János, Szenderffy Gábor, Mészáros Erzsébet építészek (ÉS, 2005. 27. Debrecen a világhír felé).

Nyírbátorban a kapun belül a hátrahúzott tömeg markáns üvegfallal fordul a világra, mely nem bamba sorozat-gyártmány, hanem a szerkezet szerves része. Belül hozzátapasztott üveg-lift jár föl-le, amivel a rászorulók kikerülhetik a lépcsőjárást. A lift mögött-mellett áttört belső lépcsőtorony, tömege egyszerű, de arányai és lyukasztásai miatt mégis fontos téralakító momentum. Burkolata nem a terv szerint készült, ahogy sajnos a belsőépítészeti tervet, Bozsó Csongor munkáját sem valósították meg teljes egészében. A mai, építőipar által uralt helyzetben ilyesmi gyakran előfordul, és félő, hogy a későbbi használat során sem az eredeti elképzelésekből elmaradt dolgokat akarnák pótolni a ház gazdái. Gyakoribb, hogy nem odaillő bútorokkal, szőnyegekkel-függönyökkel és szedett-vedett növénycserepekkel rontanak a helyzeten – a folyamat már itt is elkezdődött.

A színházterem valódi újdonság – bár működés közben nem láthattam, tehát csak a tervező elmondása alapján tudok róla beszámolni. A lényeg: a meredek lejtésű, jó látási viszonyokkal szerkesztett, puritán nézőtéren a székek egy része eltávolítható. A színpad szintje lesüllyeszthető, és oda lehet átgördíteni a nézőtéri első sorok tribünjét. Ekkor az előcsarnok tere összenyitható egyetlen síkpadló-felületen a nézőtérrel, ami számos nem színházi rendezvényre teszi alkalmassá a teret. A megrendelő igénye volt a többcélú használat, az építész viszont lehetetlennek tartotta, hogy mindezekre több külön termet tervezzen. A gyakorlat fogja eldönteni, hogy mennyire válik be mindez a gyakorlatban. Az épület és benne a nagyterem engem a francia színházépítészet jellegzetes, egyenes széksorral szerkesztett kortárs produkcióira emlékeztet, például az alig három éve megnyitott brüsszeli francia Nemzeti Színházra. Az láthatóan bevált.

Az épület két oldalsó és hátsó homlokzata pontosan beleillik a kisvárosi miliőbe, ahogy azt már Mátészalkán is láthattuk, s hasonlóképp „kontextualista", végiggondolt a térformálás. Ennek jelei többek között az épület alatti áthajtási lehetőség parkolással, a városháza felőli passzázsban pedig a két épületet összekötő híd formálása. Plusz van még apró geg is, ferdeélű parazita fémdoboz az oldalhomlokzatra tűzve, ami belül apró gyakorló-terem, például kórusok szólamai számára.

Bán Ferenc tervező szabad-szigora az orosz Konsztantin Melnyikov alkotásait juttatja eszembe. Ő volt a szovjet avantgárd építészet egyik, ha nem a legígéretesebb figurája, akit azután szégyenletesen félreállítotak, amikor e hatalmas országban ráömlött a szoc-reál a mindenségre.

szerző: Vargha Mihály (szöveg + fotó), Bujnovszky Tamás (fotó)

Megjelent az Élet és Irodalom 2006. 22. számában (június 2.)

Kulturális Központ
Nyírbátor, Szabadság tér 8.
Építész: Bán Ferenc
Elkészült 2006-ban
Generálkivitelező: BAUCONT Építőipari Zrt.