Programok
"Túl" — Konrád György felolvasó estje
2008.10.27. 13:15
Jól megvoltam a gyerekekkel, amíg meg nem jöttél, mondja kedvesünk, jöttél, nemzetközi elnök, és megszoktad, hogy amit mondasz, elfogadják; itt nem ez lesz; itt az lesz, amit én akarok. A világguru hallgat, és behúzza a nyakát. Átteszi az asztalát a sarokba, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el, és nem szól egyet sem, nem ellenkezik; legyen úgy, ahogy te akarod, legyen úgy, ahogy ők akarják.az N&n galériában október 29-én, szerdán
1/2
az N&n galéria petri györgy termében (1065 budapest, hajós utca 39.)
2008 október 29-én, szerdán 18 órakor
konrád györgy olvas fel „túl" című, készülő regényéből
az est háziasszonya váradi júlia
SZÖVETMINTA
*
Élt egyszer egy ember, aki igen régen, egy nappal április elseje után született a kos, a kakas és a skorpió jegyében; és ahogy kidugta a fejét az anyja testéből, rögtön gondolkodóba esett, hogy vajon egészen megszülessen-e, vagy már az emberré válás kezdetén inkább megálljon-e ezen a bonyodalmas úton, s netalán visszaforduljon-e. De ha már benne van ebben a kísérletben, vagyis odakünn, szabad levegőn, akkor gyerünk tovább: nagyot kiáltott, hogy jöjjön a levegő a torkán át a tüdejébe. Mindent összevéve, ez jó döntés volt. Nevezzük ezt az embert Doktor Kalligaronak, és engedélyezzük, hogy időnként első személyben beszéljen. Nem hallgatjuk el, hogy Kalligaro tanár úr előrehaladott korában is jól van. Megmaradt, nem nagy eset, van, aki túléli a dolgokat. Amire igazán vágyott, azt nagyjából meg is kapta. Halmozta a mulasztásait, terheket cipelt, és gyűjtötte a bűntőkét. Ment az ellenállók féltitkos összejöveteleire, ott volt a próféták és mutatványosok rendezvényén, és tudta, ha nem varázsolja el a közönséget, akkor beleesik a vizes hordóba. Voltak hivatalai, de időpazarlásnak érezte őket, az üres beszédektől vad türelmetlenség fogta el, és elinalt. Igyekezett hamar elpárologni olyan helyiségekből, ahol sokan voltak és egyvalaki beszélt. De ha maradnia kellett, az első sorban, középen is jól tudott aludni. Dolgozik, jön-megy, ezzel-azzal egy asztalnál ül, aztán lefekszik egymagában, vagy a párja mellé, forgatja a napirend kerekét. Az a felebarátja, aki mellette áll, az a családja, akikkel egy asztalnál eszik. Ebben a könyvben szabad feltámasztania a halottakat. Köszön az anyjának, hazamenet a vásárcsarnokból viszi a kosarat, mellette ül a Rózsakertben, vagy egy tóparti padon.
*
Vigyázz, kedves olvasó, ez a regény csapda. Kalligaro doktor különböző hatású képzeleti valóságok közé csábít, s gyógyszerkutatóként készítményének a hatásmechanizmusát vizsgálja rajtad. Olyan szöveg a célja, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotot okoz: hajnali tótükör nyugalma, rettegéslavina, fényorgona. Mindenki regényíró, álmaiban legalább, de éberségének ünnepein is. Kalligaro is talán azért lett regényíró, mert irigyli a teremtés változatosságát, és ő szeretne lenni a többi ember is. Elméláz, hogy kibe költözzön, kinek szívja ki az emlékezetét, kinek lopja el a bizonytalanságait. Olykor azt hiszi, hogy ez az egész itt körülötte, mind-mind egyetlen regény. Ő is meg van írva, derül fel ilyenkor, s úgy viselkedik, mintha most éppen önmagát olvasná. Ami belőle az írás szűrőjén áthatol, az már nem ő, az már ott nyugszik a könyvben, ő meg itt lopakodik tovább, nyugtalanul és befejezetlenül. Az író úgy tesz, mintha való eseményeket adna elő, az olvasó meg úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Tudja, hogy a szerző nem bálnavadász vagy bankrabló, csak elmeséli, mi lenne, ha az lenne. De hiszen látott már a televízióban igazi bálnavadászt és bankrablót.
*
Jó ideig olyan vidéken éltem, ahol kalandorrá kellett lennem ahhoz, hogy kedvemre való mondatokat írjak. De miért is lenne a regényírás kevésbé kockázatos, mint a sziklamászás vagy a sárkányrepülés? Hoztam magammal az atyafiságomat, sokféle lakóhelyű, hovatartozású lényeket, nehezül a hátizsák. Próbálom meghallani sok más gyerek és felnőtt beszédét, akik már nem élnek, mert megölték őket, vagy, mert elhaltak útközben. Egy sétatéri sakkasztalnál körülvesznek, akik egykor kizártak, kihallgattak, a feleltetők, a vizsgáztatók, a keresztkérdésekkel fölényeskedők, mosolyogva elbúcsúzom tőlük. Megyek a zsúfoltságban, próbálok megnyugodni az utcán, védett ülőhelyeket keresek, magam elé teszem a papírt és a tollat, tárgyammá teszem, kiírom és eltávolítom magamból a bennem leülepedett ostobaság és rosszindulat egy részét. Biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem, körüljárok egy kezem ügyébe került, sorsomtól kapott történetet.
*
A regény nézőpontja a szerzőé, akkor is, ha sokalakos, akkor is, ha énregény. Figurái beszédhelyzetek: befesti az arcát, hogy ne féljen beszélni. Futó béke az éjszakában. Mit mondjak köszönetképpen a könyvszakma díjáért az ünnepségek templomában, ahol sok okos ember fog összejönni, hogy meghallgasson engem? Vizsgaláz, valami magvas beszédet kellene mondanom, annyi fényes elme után, akik talán maguk is átérezték ezt a rémületet, s fohászkodtak: bár inkább meg se kapták volna azt a díjat, miről beszéljek? A panaszkodást elvetettem, talán inkább közügyeket kellene új megvilágításba helyeznem, és holmi javaslatokkal kellene előhozakodnom: mit tegyünk, ahhoz, hogy boldogabbak legyünk? Ebben a falucskában nincs más bajom, csak az, hogy múlófélben van a nyár, és hajnalban hűvösség lopózik be az ablakon. Már kivették a földből a hagymát és a krumplit, már kopasz a korábban érő őszibarackfa, már csak a körtefa alatt érdemes a földre sütött szemmel ép gyümölcsöket tálba szedni. Barátaink vakációzó nagyobb gyerekei kiolvasták a nyárra elhozott regényeket, már szembenéznek az őszi iskolakezdés, a továbbtanulás, és a majdani pályaválasztás gondjaival. A kertben a fiaim kiáltoznak, valami forgószéllel, hurrikánnal küszködnek, most készülnek elszállni. A gyerekek a kőpadlón mezítláb futkosva nagyokat tüsszögtek. A feleségem túl van a reggeli készülődésen, felváltva simogatja a tenyerébe helyezett kezecskéket, most ez a kezecske vigye a falatot a szájba, most meg a másik; a két fiú egymás kezét tolja ki a mama tenyeréből. Azután sok minden történt, megnéztük a faluvégi hidat a patak fölött, az ablak előtt ülök, látóterem felezővonalában egy fenyőtörzs mohával benőve, hátrébb egy használaton kívüli kerekes kút és üres ólak, fehérre meszelve, két diófa, egy kőoszlop, meg a kerítés, amelyre kék és fehér virágok futnak fel. Találkoztam egy sánta emberrel, aki elégedetten mondta, hogy ma jól befűtöttek. Szó esett arról is, hogy lassan vége a nyárnak.
*
Jól megvoltam a gyerekekkel, amíg meg nem jöttél, mondja kedvesünk, jöttél, nemzetközi elnök, és megszoktad, hogy amit mondasz, elfogadják; itt nem ez lesz; itt az lesz, amit én akarok. A világguru hallgat, és behúzza a nyakát. Átteszi az asztalát a sarokba, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el, és nem szól egyet sem, nem ellenkezik; legyen úgy, ahogy te akarod, legyen úgy, ahogy ők akarják. Három házasság, három gyerekszoba, lakóik szüntelen figyelmet igényelnek azoktól, akikre, ha felnőnek, kevés idejük lesz odafigyelni. Féltékenységek, gyanakvások, mindig csinálsz valami lármát, felállsz, kiöntöd a kávét, kopogtatsz a gépeden, elviselhetetlen vagy. Hiába húzódsz össze, amíg lélegzel, amíg horkolsz, amíg rád figyelnek, amíg jelen vagy, amíg a súlyod elbillenti a szobát, amíg észrevehető vagy, nem tudsz olyan kicsi lenni, hogy ne legyél még így is ormótlanul nagy. Az emberek folytonosan akarnak valamit egymástól, és idegesítik egymást. Te mindig támadsz, én csak védekezem. Ne gyötörj, hagyj békén, ne szólj rám, bukhat a kormány, omolhat a rendszer, én maradok, és te is maradsz. Egész jól bevetted magadat ide, ebbe a sarokba, még egy kis bor, még egy pipa, ma még élsz, többé-kevésbé ép elmével. A gyerekek sikongatnak, és szörnyeket utánoznak. Egy filmrendezőről hallasz, Párizsban voltak turistaúton, a felesége fényképezte, a rendező a Cité szigeten pózokba állt, bohóckodott, és éppen félrehúzta a száját, amikor egyszer csak úgy maradt. Leült, és úgy maradt. A felesége rászólt, hogy igazítsa vissza az arcát, de már nem értette, agyvérzés, a fél agya megbénult. Bottal jár, lépcsőn menni nem tud. Megtanították újra a szavakra, papa, mama, újra kezdi az egészet, fejlődik, mire megöregszik, talán már olvasni is megtanul.
*
Akár veszekszünk, akár ugratjuk egymást, megvagyunk valahogy, és ezt a leginkább akkor értjük meg, amikor nyaralunk. Szörnyülködünk, hogy egy autóbusz az árokba zuhant, hogy egy bányatárna sújtólégrobbanástól beomlott, vízözöntől félünk, aggódunk zsarnoktól és szomszédtól, aki majd pisztolyával fenyeget, vagy mellbe lő, de többnyire nem szörnyülködünk. Felnőtt életem javarészében családapa voltam emeletes ágyakkal a gyerekszobában, nagy kacagásokkal és hemzsegésekkel magam körül. Hivatalaimból, munkahelyeiről, ha sikerült ellógnom, mentem megnyugodni az utcára. Nem igényelem, hogy bárki is egyetértsen velem. Meghatározatlan szeretnék lenni, és túlmenni holnap azon, amit ma gondolok. A körülöttem terjengő ítéletkoszorú érzelmesen hozzáköt - állítóan vagy tagadóan – valamihez, ami messziről, vagy egy más korból nézve nem érdemel ennyi figyelmet. A közeli heveskedéseket távolról nézem. Ha nagyon közelről nézném, az is olyan lenne, mintha távolról nézném, a mikroszkóp pártatlan. Testi bántalmak és elgyengülések ellen egyetlen gyógymódom : asztalhoz ülni, és csinálni, amit szoktam. Az írás, mint alany, mindenre, ami nem ő, gúnnyal tekint. Elkészültem egy könyvvel, megráztam a cilindert, és benne a cédulákat: egymást körültáncoló képzetek, milyen szekvenciák keresik meg egymást? Azért írok, hogy ez a szövegdarab rendesen meg legyen munkálva. Az első lépés a naiv ránézés, a szívből jövő elcsodálkozás. Aztán jön a pontosítás, az egyelés, az összevonás, és láss csodát: a valódi szöveg kidomborodik a papírról. Az olvasmány más, ha más sorrendben olvassuk. Lehessen bármikor bármilyen permutációt alkalmazni. A kapcsos könyv lehetővé tenné, hogy az olvasó kedvelt lapokból más-más együttest szedhessen össze, hogy legyen válogatási szabadsága. Nem érdemes olyat írni, amit csak egyszer érdemes elolvasni. A verseskönyvet is hol itt, hol ott ütjük fel. Ebben a négyszemközti viszonyban az ismeretlen olvasóval, cinikus tébolygásokat is megengedek magamnak. Másnak is csak úgy írok, mintha magamnak írnék.
*
A csoportfényképből egy-egy arcot kiemelek, népes kíséret jön a nyomában. Ne alkalmazkodjam, ha nem akarok, senki sem kérte, hogy célirányosan mosolyogjak, már régen elmúlt az a pillanat, amikor ez egyáltalán szóba jöhetett volna. Az elmúlt rendszer jóvoltából, kényelmesen lehettem kalandor, hintaszékemben pipázgatva akár, és a falusi nyaralásaim a hozzájuk tartozó időtöltésekkel lázadó jelentőséget nyertek. Körülnézek ezzel a könyvekre darabolható élethossziglani naplóval, bárhol folytathatom, eltart, ameddig én magam eltartok. A városi kávéházban, a főtéren mély, szecessziós terem; madarak, halak kitömve, kínai porcelánkutya, gipszmaszkok mennyezetdíszek gyanánt, márványasztal és bőrkanapé; a pincérnők előkészítenek egy fogadást; középen a hatalmas platánfa; fiatal személyzet rohangál mobilt ragasztva a füléhez. Ebben a percben egyedül vagyok a kávéházban, napernyőket csapdos a szél. Az újság szerint a helybeliek újabban nem ölelik magukhoz az idegeneket, ámde merénylet közeleg, bosszú az európai fölényért. A robbantó lassan fölkészül, csendesen beilleszkedik, naponta többször imádkozik, ezenkívül azért is jött, hogy késsel elvágja a nővére torkát, mert elhagyta a férjét. A télikertben egy emirátus sejkjét fogadják a hálás-szarkasztikus művészek.
*
Mit gondolnak erről a városról a nagy metropoliszokban, kérdezi valaki a helyi laptól. Az igazat megvallva semmit, mert a létezéséről sem tudnak. Egy városegyéniségről beszélek, tőlem telhetően az igazat fogom elmondani róla, de elmondom a hőskölteménybe illőt is, ha volt, ha nem volt, mert kell nekem a hős. A valóságot korrigálom, komponálok egy kedvemre való várost, szüntelen átöltöztetem, kiforgatom magából, elgondolt lényegére csupaszítom. Amerre jártam, bármit láttam, büntetlenül átszállíthatom ide. Városom javára összerabolom Európát, ahogy ezt ezer éve a kalandozó magyarok tették. Egy imaginárius város megépítése igényel székesegyházat, bevásárló központot és színházat, amelyben minden nagy színész előfordult már. Amit meglátok (székesegyházat, körutat), markomba fogom, elemelem, és idehozom a városunkba. Minden, ami egy ilyen vidéki városban lehetséges, a helyére lel.
Hogy ki az alanya a történetnek? Egész társaság: polgármesterek, énekesnők, csibészek, tanárok, bírák, foglyok a börtönben és egy kültelki kocsma törzs-részegei. Helyszínek a belvárosi Korona kávéház, a katakombák, a Dóm-tér, a szegénynegyed és a diákkocsmák, a piactér a városháza előtt, és rajta a kolbászok, borok, és a lacikonyha mint centrum. Otthonosnak láttam városomban a környezet megtört, fáradt színeit vérmérsékletemnek ez a rezignáció megfelelt, vagy legalábbis kevéssé volt megerőltető. Van minden: gimnázium, vasútállomás, strand, park, szállodák, színház, bíróság, börtön, egyetem, gyár, múzeum, kórház, képtár és a városháza. Említést érdemel az elvonósok kávézója, a régiségkereskedő, a jósnő, a lábápolónő, a kerítőnő és az erotikus gyúróasszony és nyáron a szálloda ablakai alatt a lépések zaja. Vessünk egy pillantást, a kisvárosi fényképész műtermének a kirakatára, ezekre az ábrándos arcokra, erre a hetyke fiatalemberre kis bajuszkával, meg az elgondolkodó kisgyerekre, aki elkeseredetten magához szorítja a maciját. Széken ül egy fiatalember, a háta mögött áll, és a vállára támaszkodik a lány.
*
A Tangóban a szőke felszolgálónő a füle fölé tűzött koszorút igazgatja, és rejtélyesen mosolyog, feleségül kérte egy olimpiai bajnok, akinek sok pénze van, de nagyon elkötelezte magát a melegek szabadságjogai mellett, ami a felszolgálónő szemében furcsa, miért fontos ez neki, és miért vonja el a tekintetét az ő lábáról, melléről? A látogató lassan ballag, megszemléli a környező utcákat, kocsmákat, áruházakat, a bicikliárust, a reformgyógyszertárat és az autókereskedést. Vannak rozscipó-nők, és vannak gomolya-nők. Megpillant egy öreg színésznőt, aki valaha az ő biciklije előtt lovagolt, és egy kedves pincérnőt a csípőjéhez szorított kerek tálcával. Budapest és Kandor, a központ és az ellenpólus, a nap és a bolygó. Néznivaló itt is van elég, fellegvár és hegyi kápolna, székesegyház és barokk borpince. Hosszú, földszintes ház, kicsi ablakok, rongyos függöny, vedlett, kormos falak, téglával befalazott ablakok. Az utas ráér, lődörög, kávézókba belép, a legtöbbjéből ki is fordul nyomban, idegesíti a gépdob. Vajon mi lehet ez a feketés-vörös ital, amelybe a kisasszony néha belekortyol? Rövid, fekete bőrszoknya, duzzadt harisnya. Kávét? Konyakot? Odakint őszi, makacs akáclombot ráz a szél. Pálmák sárgarézvederben, Kalligaro ült már itt úgy, hogy körülötte csupa megfigyelő. A megfigyelők hozzátartoztak a Korona kávéházhoz, akár a lyukak a műmárvány linóleumhoz. A kályhát, ha nem is fűtötte a talpa alatt, hevült az magától is rendszeridegen írásaitól. Ez a melléknév eltűnt a közszótárból, most inkább a nemzetidegen használatos, ezeknek illatától orrot fújni kénytelen. Szombat délben üres a kávézó, kivert alakok üldögélnek benne, nem hajléktalanok, de szegények, hosszú haj, szakáll, balsiker. Maga miért nem cselekszik semmit újabban? - kérdezi egy vendég, aki úgy tesz, mintha ismerné Kalligarot, valószínűleg csak azért, hogy kérdezzen valamit. Mire ő olyasfélét dünnyög, hogy a nem-cselekvés is akció, a hallgatás, a nem-ott-lét is tett, meg a figyelmetlenség az időszerű ügyek iránt. Az elmegyógyintézet kerítésén kikukucskálnak a betegek. Könyvet írván a városról, felelősség súlyosodik rá, hogy mit hagyjon ki, és mit vegyen be. Mennyit ismer belőle a taxisofőr, és a részeg, aki még záróra után is inni akar, és az alvilág bárója, akinek az éjszaka a munkaideje. A városi kávéházban van egy nagy kerek asztal, amely körül a vendégek köre és kara cserélődik. Ül az asztalnál egy hetvenöt éves magyar író, ellépünk mögüle.
*
Elismerem kiindulópontként tökéletes magányunkat egymás között és a mindenségben. Nem tudom elválasztani magamban a sikert és a kudarcot. Ha nevelnek, sötét ellenségességgel hallgatok. Csődjeimre is úgy nézek, mint a műveimre, ragaszkodom hozzájuk. Annak, ami a fejemben van, csak elenyésző töredékét tudom lejegyezni. Minden pillanat mérhetetlenül több, mint a nyoma. Kivilágítom a pillanatot, hogy még könyörtelenebbül sejtsem nem-tudásom végtelenségét. Minek nevezzem a magát végtelenek képzelő parány sejtelmét a maga parányiságáról? A hit azt jelenti, hogy a mindenség végtelenül kicsi része vagyok, és hogy magam is mindenség vagyok. Az ember nagyjából olyan, mint ahogy ír, beszél, eszik, szeretkezik, ahogy tartja magát, néz, dühöng és mosolyog. A lélek nem választható el a porhüvely viselkedésétől: nem vagyok elválasztható az ittlétemtől. Lehet, hogy miként az anyám, aki életének századik évében halt meg, pogány vagyok, nem ateista, inkább zsidósan istenhívő pogány. De úgy látszik, nem érem be azzal, hogy élek és megvagyok, pimaszul fölállva a két hátsó lábamra, én is azt mondom: vagyok, aki vagyok. Amivel együtt jár, hogy ne tegyem neked azt, amit magamnak nem kívánok. De azt se tegyem, amit magamnak kívánok, amíg nem tudom, hogy te is azt kívánod, mert hátha más az ízlésed. Minden értékítélet abból az emberből magyarázható meg, aki mondja: magát igazolja vele. Kilépni magunkból úgysem tudunk, de megpróbálhatjuk. Ez még mindig erkölcsösebb, mint hízelegni a közösségnek, amelybe beleszülettünk. Kell, hogy legyenek olyan emberek is, akik az egész emberi faj pártján állnak. Ha a magam szellemi függetlenségének pártján állok, akkor közelebb állok az emberiség pártjához, mintha bármelyik szenvedélyes közösséghez tartoznék szívvel-lélekkel. Gyengeségemnek tekinteném, ha nem lennék semleges a véres konfliktusokban, valahogy úgy, mint a vöröskereszt. Van olyan moralizmus, amely erénynek véli, ha egy közösség dühös indulatba jön. Nemes megbotránkozásokból jönnek a lincselések.
Következő kiállítás a molnár farkas teremben 2008. november 5.
dévényi tamás • madártej
Vélemények (0)