Úgy maradt… a Miskolci Egyetem egykori fűtőműve

„Az Erőmű legyen veled" és hasonló lelkes szavak kísérték azt a kiáltvány, amellyel az évtizedekig árválkodó korábbi miskolci fűtőműbe kívántak friss és kortárs művészeti életet lehelni 2005-ben. Az álmából ébredő épületbe egyre többen és egyre többféle funkciót vizionáltak, majd a gömböc sajnálatosan kipukkadt. Bán Dávid írása.

„Négy hónappal ezelőtt néhány fiatal miskolci művész elhatározta, hogy egyesületet alapít és felébreszti csipkerózsika álmából a város és az egyetem közötti senki földjén fekvő, elhagyatottságában, szigorú monumentalitásában is gyönyörű, funkcionális egyszerűségében is megkapó látványt nyújtó egykori Fűtőmű épületét. Az épületet jelképesen lefoglalták a kortárs művészet számára és elkeresztelték ERŐMŰ-nek" – írja az országos sajtót is megjárt közlemény 2005-ben, amikor az alig két évtizedes aktív működés és a három évtizedes csendes hallgatás után életet szerettek volna lehelni az egyetemet korábban kiszolgáló fűtőműbe.

Miután 1950-ben döntés született, hogy a nyugati határ közelsége miatt Sopronból Miskolcra, a nagyszabású ipari fejlesztések borsodi központjába telepítik át a Nehézipari Műszaki Egyetemet, annak helyszínéül az akkor még főleg szőlőhegyként ismert Avas és Miskolctapolca közötti, Dudujka névre hallgató ligetes, fás területet jelölték ki. A következő évtizedben folyamatosan épült a várostól függetlenül álló campus első épületegyüttese – nem kevés politikai fogoly kényszermunkájával –, majd megkezdődött a karok átköltöztetése és indult meg az oktatás. A fokozatosan növekvő campus épületeinek kiszolgálására az Egyetemváros határában, az Avas lábánál, a Rendezőpályaudvart és a diósgyőri gyárakat összekötő ipari vágány mellett 1951 és 1953 között egy önálló hőközpont is épült, méretes kéménnyel. Az időközben felépült Avas lakótelepet is innen szerették volna távfűtéssel ellátni, de ehhez a megfelelő turbinák sosem érkeztek meg a már kiépített turbinatérbe, a feltöltő silók pedig mindvégig érintetlenek maradtak. Az épület nagyjából az 1970-es évek derekáig szolgáltatta a hőt az egyetem számára, majd a technológiai váltás következtében működése leállt, funkcióját vesztve kezdte el hosszúra nyúlt nyugdíjas éveit, indult el a pusztulás útján.

A 2000-es évek első évtizedének derekán azonban úgy tűnt, hogy az eddigi élettartatamát tekintve, lényegében csak igen röviden működő, többnyire üresen álló épület sorsa jóra fordul, funkciót, értelmet nyer, élettel telik meg. 2005-ben, a szó szoros értelmében a hatalmas ipari kéményt megmászva, arra kitűzött lobogóval bontott zászlót az Erőmű Kortárs Művészeti Egyesület azzal a céllal, hogy az épületben egy sokoldalú közép-európai kortárs művészeti központ, kiállító- és bemutatótér, alkotóműhely jöjjön létre. Az egyesület elfogadott és az épület szimbolikus elfoglalásakor röplapon terjesztett kiáltványa, majd a megfogalmazott közlemény egyöntetűen arról szólt, hogy a depresszióval küszködő korábbi nehézipari város túlélésének egyik legfőbb záloga a kultúrában rejlik:

A kihasználatlan, tényleg monumentális terek joggal ihlették meg a helyet felfedező művészeket és civileket, hiszen a közel 4000 négyzetméteres, helyenként 20 méteres belmagasságú térben flexibilis kialakítással egy valódi összművészeti központot lehetett volna létrehozni. Nem sokkal a kiáltvány megjelenése után az ötletgazda, Zemlényi Attila, az Erőmű Egyesület elnökének vezetésével elkészült az Erőmű  kortárs művészeti központ Thermo Dom elnevezésű programja, amely egy „művészeti energiaközpontként" határozta meg az új intézményt. „A megcélzott közeg inkább az egykori underground mai megfelelője lenne, a friss, társadalmi problémákra érzékeny, azokra reflektáló alkotók csoportjai. Korosztályos megkötés és mindenféle haszontalan konvenciók nélkül működne, élne az ERŐMŰ".

Regionális és közép-európai központként definiálja magát az Erőmű, amely pozitív energiákat sugározna nem csak a város irányába és nem csak művészeti értelemben. Egy nyitott, befogadó, emellett áramoltató intézménynek képzelték el, amely a közép-európai mullikulturális értékekre építene. A nyitottság abban is megnyilvánulna, hogy nemcsak a falakon belül lennének, lehetőség szerint állandó tevékenységek, hanem az online térben is folyamatosan jelen lenne, az Erőmű a jelenidejűségben élne. A képzőművészet és a művek bemutatása mellett megjelenne itt a színház, az irodalom, zene, de maga az alkotás folyamata, valamint a művek sorsának továbbkövetése is aukciókkal, vásárokkal. Az alkotást a kialakítandó alkotóhelyek, műtermek, műhelyek és néhány apartman segítené. Az épületben tehát lenne alkotótér (műhelyek, műtermek), kiállítótér (egy nagyobb és több kamaraterem), előadótér (koncerteknek, performance-oknak), valamint lakótér. A koncepció jól illett az Európa-szerte virágzó, bezárt és funkcióját vesztett ipari emlékek méltó revitalizációjának sorába.

Az épület tulajdonosa ekkor az Államkincstár volt, a kezelői jogokat pedig a Miskolci Egyetem gyakorolta, ami nem volt túl lelkes a performance jellegű zászlóbontásért, nyilatkozatában határozottan elítélte az „egyetemi terület sérelmére elkövetett cselekedeteket és megnyilatkozásokat". Ekkorra azonban már valami megmozdult, a három évtizedes állóvíz felkavarodott és a fűtőmű épülete felkerült a térképre, állandó diskurzus indult meg körülötte nemcsak helyi, de országos szinten is. Érdeklődők érkeztek külföldről, Kishonthy Zsolt művészettörténész, a MissionArt Galéria tulajdonosának meghívására a városba érkező Baden Würtenberg kulturális államtitkárát és küldöttségét is körbevezették, akitől szintén bíztató szavakat kaptak. Nem véletlen, hogy a város vezetése is felfigyelt a lehetőségekre, de az egyetemmel közösen más célt kívántak itt megvalósítani. Noha az egyetem időközben eladta az épületet az Egyetemi Fűtőmű Beruházó és Ingatlanhasznosító Kft.-nek, de ők szintén elkötelezettnek mutatkoztak, hogy életet leheljenek a falak közé. Voltak, akik azért aggódtak, hogy az egyetem szomszédságában itt esetleg egy megadiszkó létesül, de az új tulajdonos a várossal és az egyetemmel közös művészeti vagy kulturális, esetleg tudományos központban gondolkozott, és felmerült egy technikatörténeti bemutatóhely megnyitása is.

Ebben az időben ugyanis Miskolcon már javában zajlott a 2010-es Európai Kulturális Főváros (EKF) pályázat tervezése, néhány városi beruházás, mint például a belvárosi Szinva-partszakasz teraszossá való kialakítása ennek a szellemében valósult meg. A kulturális és építési ügyekért felelős akkori alpolgármester, Fedor Vilmos által koordinált előkészítő folyamat három nagyvolumenű tervre épített. Az Avastetőn a 70.000 éves szeleta kultúrát bemutató régészeti park kialakítása, egy Rock Múzeum és egy Science Múzeum megnyitása. Emellett szintén kiemelt projektként szerepelt a Művészetek Háza is, ez – ha tervezetthez képest kisebb volumenben, de – a belvárosban, a korábbi Béke Mozi átalakításával végül megvalósult.

A fűtőmű épülete az EKF programot előkészítő tervekben kettős szerepet kapott, ide képzelték el a Science Múzeumot és emellett egy művészeti központ kialakítását is, kapcsolódva az Erőmű Egyesület korábbi elképzeléséhez, partnerként bevonva őket a kidolgozásba. A belső térbe összebútorozott két funkció mellé a szabadba is nagyszabású elképzelések születtek: élménypark, aktív vasúti összeköttetés, sétány az Avas lakótelepre. Az tudományos koncepció kidolgozásába és a jövőbeni ismeretterjesztésre bevonták a Miskolci Egyetemet is, így a város, az egyetem és a magánbefektető hármasa dolgozott a tervek továbbgondolásán.

Az EKF bírálóbizottság végül Pécs mellett döntött – ahol az ipari múlt továbbélését a Zsolnay negyed szolgálta –, a miskolci pályázat a második helyen futott be. Ennek ellenére a fűtőmű fejlesztéséről nem tett le annak tulajdonosa, aki 2007-ben megállapodást kötött a város vezetésével, hogy az Európai Uniós források bevonásával valósulna meg az intézmény, amelynek átadását ekkor 2009-re tervezték. 2008-ban több korábbi EKF pályázó város polgármestere kezdeményezésére létrejött egy kormányzati program, amely minden kandidált város számára lehetőséget biztosított, hogy a tervezett nagyprojektek egyikét megvalósítsák. A Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program keretében kiírt Agóra Pólus programra Miskolc a fűtőmű programmal pályázott, amelynek kettős célú fejlesztéséről annak tulajdonosa és a városvezetés már korábban megállapodott. 2009-ben a pályázatból 1,7 milliárd forint támogatást kaptak a projekt megvalósítására, amelyhez a városnak 196 millió forint önrésszel kellett beszállnia.

Ekkor azonban újabb funkciók bukkantak fel az elképzelésben, megjelent az EFK programban is szerepelt rockmúzeum, az élménypark pedig ökológiai parkká változott. Ezekkel együtt két új, érdekes elem is belekerült az elképzelésekbe: a „Gömböc" és az elveszettnek hitt budavári orchideaház. A rockmúzeum gondolata már egy ideje lebegett Miskolc kulturális tudatában. A város adott otthon 1973-ban azelső nagyszabású közép-európai rockfesztiválnak, amelynek emléke mind a mai napig élénkel él a köztudatban, hiszen az akkor megszervezett diósgyőri koncerteken nem csak a hazai és a régió jelentős rockzenekarai, de más könnyűzenei műfajok fontos képviselői is tömegekkel telítették meg a szabadtéri rendezvényt. A visszaemlékezők már-már egyfajta Woodstock-élményről beszéltek, amelyről, valamint a városból felnőtt nem kevés zenekarról nagyszabású tárlaton emlékezett meg a Miskolci Galéria kiállítása is.

Az első körben Rock in rock munkacímen futó projekt még egy lillafüredi elhagyatott katonai célú barlangba helyezte el a múzeumot, amelynek technikai megvalósítása, főleg a nagy nedvesség miatt, túlzott költségeket emésztett volna fel. Ekkor merült fel, hogy a számos zenész által is lelkesen támogatott, valamint a testvérváros Cleveland Rock and Roll Hall of Fame szakmai patrónusát is élvező projekt kerüljön be a fűtőmű megújításának tervébe, épüljön ott egy új szárny a rockmúzeum számára. Erre az új tagra pedig kerüljön egy, a párizsi La Villette Cité de Sciences tudományos élményparkból ismert, gömb alakú térhatású mozi mintájára megvalósuló úgynevezett „Gömböc", benne az első hazai IMAX mozival.

Másik érdekesség az ökológiai parkban felépítendő pálmaház, a Budai Várban korábban álló kovácsoltvas orchideaház rekonstrukciója, abban pedig egy szinteltolással kialakított, közel ezer négyzetméteres közösségi tér kialakítása lett volna. A 19. század közepén megvalósult hathajós pálmaházat az 1950-es évek elején, felsőbb utasításra bontották el, vasszerkezetét Diósgyőrbe küldték beolvasztásra. A szerkezet egy része azonban mesébe illő fordulattal, egy munkás vakmerőségének hála végül nem érkezett meg a megsemmisítés helyszínére, hanem a vonatról lekerült elemek titkon a város északi határában működő kertészetében kötöttek ki és az ott felhúzott egy hajó egészen 1999-ig szolgált növényneveldeként. Akkor azonban a városvezetés a kereskedelmi célú beépítés mellett döntve felszámolta a kertészetet, helyére bevásárlóközpont épült és a megmaradt kovácsoltvas szerkezetek innentől kallódni kezdtek. A fellelt és megmentett elemeket szerették volna a fűtőmű melletti parkban ismét felépíteni.

Az immár ötemeletessé bővült, nagyszabású program megvalósításának pénzügyi háttere nagy részben adott volt, a kivitelezés azonban egyre csak csúszott. Noha a támogatási szerződések aláírása után a közbeszerzést és a kivitelezést még a 2010-es önkormányzati választások előtt elindította a város, az érdemi munka már csak 2011-ben kezdődött el abban a reményben, hogy a következő év áprilisában már megnyithat az intézmény. „...halad, és bőven megleszünk az időpontig" – nyilatkozza Gedeon Miklós, a projekt vezetője 2012 januárban, ekkor azonban már tudható volt, hogy csúszással kell számolni, részben a felmerülő, nem várt természeti problémák – számos vízfolyást fedeztek fel a területen –, valamint az épület mellett áthaladó vasútvonal kapcsán. Az új városvezetés egy ideig még látszólag vitte a projektet, ugyan annak hasznosságáról, hosszú távú fenntarthatóságáról többször megfogalmazta kétségeit. Az állandó csúszások mellett úgy tűnt, hogy kétségei ellenére, de kitart a város a program mellett, időről időre átadási céldátumokat is bejelentettek, de 2015-ben váratlanul kihátráltak a megvalósításból, a kapott céltámogatást pedig visszafizették az államnak.

A külső munkálatok láthatóan megindultak, az épület homlokzata, elvesztve eredeti tégla architektúráját, szigetelt vakolatot kapott, ugyanakkor az új szárnyak építése nem kezdődött el. A félbemaradt építkezést, az utolsó elképzelések szerint 2015-ben megnyíló tudományos- és művészeti központot, valamint rockmúzeumot még sokáig tábla hirdette, az élményparknak kiszemelt terület egy részére azonban élelmiszeráruház és parkoló került. A fűtőmű feltámadására úgy tűnik, most sokáig nem lesz remény, az épület a korábbi lelkes nyitottság helyett a teljes elzártságba burkolódzik.

Bán Dávid

Szerk.: Winkler Márk