Újrafelfedezés

Az Irgalmas rend tulajdonába 2000-ben visszakerült Császárfürdő részleges átépítésének és felújításának alapelve az volt, hogy a 19-20. századi épületekkel körbeépített török kori épület és a város között ne csak funkcionális, de minden korábbinál szorosabb vizuális kapcsolat is létesüljön. Haba Péter kritikája.

Budapesten se vége, se hossza a kihasználatlan értékekkel teli, elfeledett mikrovilágoknak. Emberemlékezet óta jelen vannak: létezésük annyira természetes, hogy csak akkor tűnik fel, milyen erős meghatározói egy-egy városrész jellegzetes arcának, kultúrájának, vagy akár egész identitásának, ha eltűnnek, ha lebontják őket, vagy ha felismerhetetlenségig átalakulnak. Nem egyszerűen épületekről van szó – olyan komplex „képződmények" ezek, melyekben a környező táji adottságok, a helyi közösségek hagyományai és az épített struktúrák akadálytalanul áthatva egymást, különleges szintézist alkotnak. Kohéziójukat a közös igazodási pontok, a csakis ott megtapasztalható kulturális, természeti, történeti értékek teremtik meg. Budapest nem áll jól ezekkel a sajátos helyekkel, gyakran a gazdátlanság (vagyis a bürokrácia közönye vagy ellenérdekeltsége), s az abból következő elhanyagoltság jellemzi őket.

 

 

Ilyen mikrovilág a Rózsadomb és a budai Duna-part közötti keskeny lejtőn elhelyezkedő „fürdőfüzér" is, a Lukács- és a Császárfürdő egymást követő épületegyüttesének a Császár-Komjádi Uszodával kiegészülő sora. A bonyolult épületszövet a középkor óta szinte folyamatosan zajló átalakítások, toldozások, rombolások és újjáépítések eredménye – ahogy Andreas Huyssen mondaná, igazi városi palimpszeszt, a terek és a helyhez kötődő különféle narratívák egymásba íródó, vagy éppen egymást felülíró, de a dolgokat mégis továbbörökítő hálózata. A táj, a Rózsadomb teraszosan leereszkedő lankái is szerves részét képezik a fürdők világának: az udvarok és épületszárnyak szabálytalanságai, váratlan szintváltásai nemcsak a korábban ott állt létesítmények „lenyomatai", nemcsak a meglévő struktúrákhoz való igazodás eredményei, hanem a hely morfológiai sajátosságainak vetületei is. A házak között az elmúlt négyszáz év sok jellegzetes emléke felfedezhető, az oszmán építészet egyik legjelentősebb hazai példája mellett feltűnik a reformkor hűvös klasszicizmusa, a Monarchia nagypolgárságának mondén életélvezetét felidéző dús historizmus és az utóbbi évtizedek utilitáriusabb szemléletű gyógyászati építészete is. Nem kétséges, hogy egykor igazi városi korzó volt ez a környék, a társas élet központja, ahol a kikapcsolódás és a gyógyulni vágyás magától értetődő egységet alkotott.

Ha valami, hát akkor ez a viszonyrendszer, a táj, az épületek, a funkciók és a szubkultúrák e kölcsönhatása jellegzetesen budapesti jelenség. A térség különös módon mégis elzárkózik a külvilágtól: az elmúlt évtizedekben e történetileg szorosan összefüggő együttes inkább egymástól elkülönülő, s gyakran a várostól is izolálódott intézmények sorát jelentette az izgalmas „fürdőkorzó" helyett. A környező utcák és terek állapota leromlott, élettelenné vált, s a kórházi funkciókat és az autóforgalmat kiszolgáló tereprendezés vette át a főszerepet. Megfeledkeztek erről a helyről, városszerkezeti-urbanisztikai szempontból periféria lett belőle, nem ismerték fel, hogy a benne rejlő fantasztikus lehetőségek az egész városrészt a budapesti közösségi-turisztikai élet egyik központjává tehetnék.

Az utóbbi években azonban reményteli változások indultak el: a Lukács Fürdő egyes szárnyainak rendkívül igényes rekonstrukciójával olyan téri kapcsolatok jöttek létre, melyek a közösségi élet megújulását is ösztönözhetik. Az Irgalmas rend tulajdonába 2000-ben visszakerült Császárfürdő részleges átépítésének és felújításának alapelve pedig már kifejezetten az volt, hogy a 19-20. századi épületekkel körbeépített török kori épület, a Veli hatvani szandákbej alapította, s Szokollu Musztafa által 1572-1574 körül befejezett fürdő (ún. Veli bej fürdője) és a város között ne csak funkcionális, de minden korábbinál szorosabb vizuális kapcsolat létesüljön. Ez nemcsak azért volt bonyolult feladat, mert az épület egyfajta zárványként bújik meg a fürdőkórház udvarán, hanem mert több méterrel a mai utcaszint alatt helyezkedik el – a „fürdőfüzér" izgalmas építéstörténeti és morfológiai szövetének újabb érdekes példájaként.

A tervezők - Virág Csaba és munkatársai, Fehér Zoltán, Göcsei Sándor és Karácsony Ilona - elbontva a korábbi toldásokat és a falak alsó részét közel egy méter magasan eltakaró feltöltést, az égboltra üvegtetőkkel megnyíló körüljárót alakítottak ki a fürdő három oldala mentén. Az U-alakban futó új térsor a fürdőt a maga kompaktságában és teljességében teszi érzékelhetővé, miközben az intézmény rekonstrukciós programjával összefüggő profilbővítés jegyében a „külsős" vendégek igényeit kielégítő wellness-helyiségek közlekedő- és pihenőtereiként, illetve a fürdőteret a komplexum többi részével – az új előcsarnokkal, a kórházi tömbbel és a híres Gyógyudvart rejtő, Hild József tervei szerint 1841-1845 táján emelt épülettel – összekötő forgalmi „elosztóként" is működik.

A műemléket észak és kelet felől elrekesztő 1980-as évekbeli kórházi tömb dunai szárnyának földszintjén teljes magasságában és minden oldalán osztás nélküli üvegfalakkal feltáruló, s a beruházás teljes befejezését követően kórházi és fürdői főbejáratként, illetve kávézóval kiegészített élénk közösségi térként szolgáló előcsarnokot alakítottak ki. Ezzel az utcaszint fölé emelkedő finom ívű kupolák és az ódon kőfalak felső részei a vízparti park felől is sokkal jobban láthatóvá váltak, tulajdonképpen a külső teret meghatározó „látványelemek" közé léptek.

A körüljáró üvegtetői is erősítik a park, a nyitott köztér és a fürdő kapcsolatát, hiszen nem csupán felülvilágítóként, de „letekintő ablakként" is funkcionálnak. Az épület eredeti kompozíciójának, tömegformájának és részletvilágának teljes feltárulását csak a Hild-féle épületnek a déli sarokkupolákra és a közöttük lévő kis oldaltér dongaboltozatára ráépített traktusa akadályozza meg. A tervezők ugyan javaslatot tettek a fürdő teljes kibontására, ám ezt a műemlékvédelmi szakemberek elvetették, bár valószínűleg a megvalósításhoz szükséges drága eljárásokra anyagi okokból sem lett volna mód.

Mindemellett az átalakítás talán legfontosabb eredménye, hogy a török kori épület a fürdő funkcionális és vizuális fókuszpontja lett, egy új építészeti tengely kiindulópontja, amelyre a tágas előcsarnok és a bejárat előtti park fűződik fel, élénk kapcsolatot teremtve a belső udvar és a Duna-part, sőt, a túlsó oldalon húzódó Margitsziget látványa között.

 

 

A beruházás természetesen Veli bej fürdőjének gondos műemléki helyreállításával is összekapcsolódott: a kupolás csarnok falairól leválasztották a későbbi kőburkolatot és rekonstruálták az eredeti vakolatot annak élénk vörös festésével együtt, s a padlóba illesztett üveglapok segítségével láthatóvá tették a török kori járófelületek, vízvezetékek megmaradt töredékeit. Rekonstruálták a dongaboltozatos oldalterek dobogószerűen megemelt padlózatát is, mely az eredeti funkciónak megfelelően arra szolgál, hogy a fürdővendégek a padkán ülve a fali csobogókból vett hideg vízzel hűsítsék felsőtestüket.

Az átalakítás és helyreállítás funkcionális sokrétűsége, a különböző használati módok és igények iránti érzékenysége az új részletek esztétikájában, formai finomságában is megnyilvánul. A körüljáró fém- és üvegelemeinek hűvös, „technikai" karaktere és a török kori falak, kupolák szerkezete sajátos kapcsolatban áll egymással: egyfelől éles kontraszt feszül a nehéz kváderkövek és boltozatok zárt, vaskos felületei és az üvegfalak könnyűsége, szinte az anyagtalanság érzetét keltő látványa, illetve az előbbiek kézműves jellege és az utóbbiak ipari hangulata között, másfelől halk formai dialógus érezhető a közös sajátosságok, az egyszerű és tiszta geometria tekintetében – ahogy a fürdő négyzetes alapformája, illetve a boltozatok félhengerei és félgömjei összecsengenek a körüljáró struktúrájának szabályos raszterével. A tervezők jó érzékkel találták meg azt a vázszerkezetet, amely látványában nem konkurál a török kori részletekkel, de nem is válik járulékos szükségépületté. A kő- és üvegarchitektúra közötti esztétikai kölcsönhatásokra épülő tervezői koncepciót a wellness-helyiségek részletgazdagabb világa egészíti ki: a körüljáró tereinek kristályos tisztaságát az oldalsó terek élénkebb színei, változatos burkolatai (fa, mozaik, csempe, stb.) visznek melegséget.

 

 

Ez a szűkszavú és visszafogott, mégis markáns építészeti karakter, ez a finom egyensúly a régi és új részek között a komplexum egésze szempontjából is fontos. A tervezők ugyanis azt a szemléletmódot képviselik, amely az egymás mellett megjelenő formavilágok (oszmán építészet, klasszicizmus, modern, stb.) és építészeti magatartások esztétikai kiegyensúlyozására törekszik, vagyis nem terheli meg a fürdőkórházat egy újabb „stílussal", ugyanakkor kerüli a neutrális megoldásokat is.

Látható tehát, hogy az épületegyüttest a város felé megnyitni akaró felújítási koncepcióhoz a tervezők megtalálták a körülmények által lehetővé tett optimális megoldást: a térrendszert úgy sikerült átértelmezniük, hogy abban a gyógyítást és a kikapcsolódást szolgáló funkciók harmonikusan együtt élhessenek, hogy a kórházi igények és a fürdőzésre vágyó „külsősök" és turisták elvárásai ne akadályozzák, hanem inkább kiegészítsék, gazdagítsák egymást.

Mindez azonban csak az első lépés a Császár fürdő teljes megújulása felé: a Hild-féle épület éppúgy rekonstrukcióra vár, ahogy a mára elavult kórházi tömb is. Az Irgalmas rendiek beruházása jelentős fejlemény az egész „fürdőfüzér" helyzete szempontjából is, ám egyelőre nem érzékelhető a törekvés a három nagy komplexum egymásra épülő, egységes keretek között zajló megújítására. Mindegyikben zajlanak ugyan kisebb-nagyobb, jobb-rosszabb rekonstrukciók, de ez nem elég ahhoz, hogy a környék újra fürdőkorzóvá váljon, hogy e különleges fürdővilág újra felszabadulhasson mai lefojtottságából. Az épületegyütteseket körülvevő közterek radikális revitalizációjára, a helyi közösségek és a turisztika szempontjait is figyelembe vevő urbanisztikai fejlesztésére lenne szükség. Hogy mindenki újra felfedezhesse azt, amit elfelejtett.

Haba Péter

Kapcsolódó oldal:

A legszebb budai törökfürdő