építészet : környezet : innováció

"ultra-INFRA" - az infrastruktúrák tágabb értelemben - II. blokk

Amikor infrastruktúrát építünk, akkor kultúrát is építünk – vezette be az INFRA II. blokkját Szemerey Samu. E tágabb értelmű összefüggéseket volt hivatott feltárni az Infra 2008 konferencia délutáni első része, és a nézőtéri reakciók azt igazolták vissza, hogy érdemes volt ezekre a kérdésekre legalább ilyen mélységben kitérni.

A tájépítészet és a városi infrastruktúra

Dr. Balogh Péter István tájépítész, úgy is mint a 4-es metró köztér rendezései kapcsán szerephez jutó S73 tervező iroda munkatársa, előadásában a tájépítészet és a városi infrastruktúra kapcsolódási pontjait boncolgatta. Az előadás bevezető részében több európai vezető város városépítészet történetéből emelte ki azokat a részeket, amikor valami meghatározó koncepcionális irányvonalváltás történt a zöldfelületi hálózat megítélésében. Hiszen a tájépítészet a városon belül főként erre a rekreációs infrastruktúrára specializálta magát, amely jelentős mértékben fokmérője egy város élhetőségének. A rekreációs infrastruktúrák elemeinek fejlesztése akkor vált a városokban igazán fontossá, mikor a városok „elkezdtek élhetetlenné válni”. J.C. Loudon (1829) tanulmányával indult a történeti áttekintés, aki először tett javaslatot a londoni zöld gyűrű megőrzésére. R. Unwin már a várostestbe benyúló „zöld ékek” vagy „zöld csápok” jelentőségét is felismerte, majd Abercrombie híres terve 1943-44-ben már fizikailag is lehatárolta az addig elméleti síkon tárgyalt zöldhálózat markáns elemeit. A XX. században a „tisztán zöld gondolat” már egyre használó központúbbá válik, olyan infrastrukturális elemeket is beolvasztva a zöldfelületi rendszerekbe, mint a lovaglóutak, kerékpárutak, gyalogos zónák. Erről tanúskodik London 1991-es városterve is, ahol ezen elemek a zöldfolyosókkal párosítva jelennek meg. London után Bécs villant fel néhány dia erejéig, ahol az 1905-ös és az 1995-ös bécsi terv 100 éve nem változó alap zöldfelületi elemeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve, hogy a mai várostervek egy 100 éves koncepció megvalósítását viszik tovább. Aztán Berlin jött, a sok tekintetben újra felfedezett város, ahol a berlini fal összeomlását követő városegyesítés újra a felszínre hozta M. Wagner és W. Koepper 1929-es koncepcióját a városi zöldhálózatról. A mai rendszerterv 20 olyan markáns zöldfolyosó rendszerelemből áll, amelyben megszakítás nélkül elérhetők a város belső területei. Beköszöntött tehát a rendszertervek kora, és e rendszerekből a zöldfelületi rendszer immár nem kihagyható. A történeti bevezetőt Budapest fejlődéstörténetének mozzanatai zárták. Láthattuk az 1940-es Budapest tervet, amely az első zöldfelületi rendszerterveket tartalmazta. A háború után ezt a rendszertervezési szemléletet próbálja meg átmenteni tervében ifj. Farkasdy Zoltán, aki 1952-ben elég radikális módon javasolja egy kettős zöldfelületi gyűrű kialakítását: a belsőt a belvárosi épületek részleges szanálásával képzeli el, amely háborúból kilábaló romos Budapesten nem teljesen utópisztikus gondolat. 1960-ra azonban e kettős gyűrűnek még a külső, átmenti zónában található eleme is szigetszerűvé olvad a rendszertervekben. E külső gyűrű csak 2005-ben jelenik meg ismét gondolati szinten a Budapest új építészeti jeleire kiírt ötletpályázaton, ahol a szigetszerű elemek a rozsdazóna rehabilitálása során válnának ismét összefüggő, a berlini zöldfolyosókhoz hasonló markáns zöldfelületi elemmé. Az előadó utalt rá, hogy ma is van a városnak zöldfelületi koncepciója (PRO VERDE, 2006), de nagyon kevés akarat látszik az egyébként jó, és új közgazdasági, zöldfelület-gazdálkodási szemlélettel készült anyag megvalósítására. Néhány dián felvillantak még a 2005-ös SzeBu pályázat díjnyertes elemei, közöttük a nagysikerű „kerékpár sztráda” gondolat, a „kolbászból kerítést műhely” alkotása.

Dr. Balogh Péter István tájépítész
kettős zöld gyűrű elképzelés Budapesten 1952


Az előadás második nagy témaköre a tájépítészet az infrastrukturális fejlesztések közötti nézet- és szemléletkülönbségeket vette sorra, azaz megtudhattuk mit takar a tájépítészet vs. infra. Elsőként az „utak mindenekfelett” kérdéskörből kaptunk átfogó elemzést. Szemünk előtt változott át a pesti városi táj finom középkori utcácskáinak hálózata egy jó szándékú főtér és főutca központú rendezés során a boldog békeidők városává, hogy mindezt később elfoglalja a közlekedés és a „felzabált tér” jelenkora. A parkolás és a zöldsávok konfliktusairól is beszámolt néhány keresetlen hangvételű, magáért beszélő felvétel. Másodikként az évtizedek óta pusztába kiáltott szókra lelhettünk rá a közművek vonatkozásában: „minden közműnek van védőtávolsága, csak a fáknak nincs”. Szemléletes képeken keresztül döbbenhettünk rá újra és újra arra, hogy a mérnöktársadalom nagyobbik felének még ma is véget ér a gyökérnyaknál a fa története, a föld alatti részek (gyökérzóna) az a misztikus terület, amely bagatell ügynek tekinthető. A zöldfelületek közben a közművek fő színtereivé, a víz-, gáz-, csatorna-, elektromos és távközlési kábel, a távfűtés és légvezetékek szinterei, és a kegyelemdöfést a szabályozatlan reklám hirdetések infrája méri rá.

A harmadik, befejező témakör mégis a reményekről szólt. Az előadó itt elsősorban az európai példákból merített, kiemelve az új trendet: az utak elsüllyesztését és a területnyereségek profi kezelését. Barcelona, Párizs, Lyon – az úttörők elevenedtek meg. Az utak mellett a vasúti kötöttpályás hálózatok jelentik a városokban az új zöldfelületileg is hasznosítható tartalékterületeket. Lehet-e például valaha a Rákosrendezőből új Városliget, miként más nagyvárosokban tapasztalhatjuk az ilyen típusú területi átértékelődést a vasúti területek felszabadítása (alagutasítása) kapcsán? Ugyancsak reneszánszukat élik a villamosok, és e kötött pályákon például a franciák Strasbourgban, Lyonban, Mulhouse-ban zöldfelületeket létesítenek, szimbiózisban a városi tömegközlekedéssel. De idehaza a 4-es metró felszíni rendezésére is lehet úgy tekinteni, mint a köztér rehabilitációra apropót adó mozzanatra. Az eddig rendezett terek (Gellért tér, Móricz Zsigmond körtér és Kosztolányi tér) mellé felzárkózik a végfázisban a Rákóczi tér, a Tétényi úti állomás, a Népszínház utca, a Baross tér, a Fővám tér és a Kálvin tér is (már ha marad pénz rá).

Barbara Holub és Paul Rajakovics építészek
indikátor mobil és konfliktuskezelő asztal


Közvetlen urbanizmus

Kisé elvontabb témával érkeztek Ausztriából Barbara Holub és Paul Rajakovics építészek akik egyfajta „utópia újrahasznosítással” foglalkoznak. A 60-70-es évek makro utópiáit elemezve ugyanis két dologra jöttek rá. Az első, hogy az utópia termelés akkor nő meg igazán, ha egy adott társadalmi-gazdasági környezetben beszűkülnek a megvalósítás lehetőségei, így igény keletkezik a problémák gondolati síkon történő megoldására. A második, hogy ezeknek a „terméseknek a jelentős része visszhang nélkül vész a semmibe, pedig amint újra mozgásba lendülnek a megvalósítás mechanizmusai, eme utópiák rész elemeire, az általuk „terv-sejtek”-nek nevezett alkotóelemekre nagy szükség lenne, hogy kimódoltabb, szofisztikáltabb megoldások szülessenek.

Már a fenti gondolat is érdekes, de ők ettől tovább merészkedtek, hiszen a mai világban a demokrácia kiszélesedésével a társadalomformáló erők között a politikusok és a hivatalos szervek (önkormányzatok, szakhatóságok, stb.) mellett megjelenik a civil oldal, amely egyre nagyobb beleszólást szeretne a körülöttünk lévő tér alakításába. Ebben a közegben az építész tradícionális szerepe is újragondolandó – vélték az előadók. Az általuk kifejlesztett részvételi tervezésen alapuló technikák a keresztségben a „direkt urbanizmus” nevet kapta, amellyel az előadók 11 éve foglalkoznak a Transparadiso nevű cégen belül. Egyik ezzel összefüggő találmányuk az ún. „indikátor mobil”, ami egy speciális multimédiás felszereltséggel rendelkező átalakított mikrobusz. A mobil egyfajta mozgó tévéstúdió, amely egyrészt képes lakossági interjúk, megbeszélések rögzítésére, de felhasználták már művészeti célzatú projekteknél is. A mobil segítségével rögzítik a civilek „utópiáit”, azaz terv-sejtjeit egy-egy városi probléma kapcsán, majd rendszerezik és katalogizálják őket, hogy később újra lehessen hasznosítani. Másik találmányuk a Soothing Table, azaz a konfliktuskezelő asztal. Ez egyfajta modernkori ötvözete a Hyde Park Corner és a Pub angliai intézményének, ahol mindenki jól kibosszankodhatja, kidühöngheti, kikeseregheti magát egy-egy aktuális városi probléma kapcsán, és e indulatos szócsaták alkalmat is nyújtanak a megfigyelőknek, hogy az adott problémára értelmes válaszokat keressenek. Hisz a konfliktus fontos dolog, komoly pozitív hozadékai lehetnek a nyilvánvaló negatív hatásai mellett.

Az előadók több projektjükön keresztül illusztrálták az infrastruktúra és a közterek ütközéspontján. Ilyen módon próbáltak megoldásokat keresni például az osztrák kisvárosi milliőket komolyan feszegető és próbára tevő turista áradat kezelésére, Amszterdamban, egy infrastruktúrák és előzmények nélküli 5 db új mesterséges sziget lakóterületi fejlesztése kapcsán, Isztrián (Rovinj) egy lakóterület fejlesztés célcsoport meghatározásához, vagy Salzburgban, egy teljesen új lakótömb fejlesztésekor, a szegregáció mentes, diverz lakóközösség létrehozása érdekében. Legutolsó ilyen jellegű projektjük Bécsben volt, amely egyfajta Public Art kezdeményezés az afrikai származásúak elfogadtatására. A projekt címe „afrikai emberek Bécsben”. A public art-ról egy bizarr fotósorozatot láthattunk, amint két öltönyös afrikai származású testőr kíséretében egy Barrack Obama maszkot viselő úr és a felesége jelenik meg limuzinján különféle bécsi épített szimbólumok mellett.

Ember az infrastruktúrában

Nagyon nagy sikerű volt Dr. Dúll Andrea környezetpszichológus fejtegetése, amellyel az környezetpszichológia eredményeit interpretálta a hallgatóság elé. Rögtön egy kemény megállapítással kezdte: a 70-es évekbeli kritika a környezetpszichológusok részéről az építészek irányában az volt, hogy „hajlamosak úgy elemzéseket készíteni, mintha a városlakók életmódja és érték orientációja homogén lenne”. (Bár az előadónő udvariasan hozzátette, hogy ez ma hála istennek már egyre kevéssé áll, azért jómagam nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban ilyen rózsás a helyzet.) A környezetpszichológia, a doktornő szóhasználatával olyan „szakadár pszichológusok” szakterülete, akik a személy és a környezet összeillést, a környezetre reflektáló ember viselkedésmintáit kutatják. Ma már kevesebb pszichológus dolgozik ezen a szakterületen, mint ahány építész vagy tájépítész, amelyből látszik, mennyire interdiszciplináris ez a szakterület. Nem véletlen, hiszen a kérdés pszichológiai, a válasz építészeti. Azaz a tisztán tárgy orientált és a tisztán humán orientált környezet fikciós szélsőségei közötti mezsgyén találjuk meg a környezeti valóságot.
A környezetpszichológiai alapjait Lynch és Rodwin (1958) rakta le a város mentális térképének és az ún. szükséglet nyaláboknak leírásával, amely a városi szükségleteket határozta meg, úgymint egészség egyensúly, koherencia, fejlődés, növekedés, részvétel, hatalmi kontroll, kényelem, komfort, biztonság, tájékozódás.

Dr. Dúll Andrea környezetpszichológus
INFRA 2008


Mint megtudhattuk, a város mint hely több szinten van jelen az ember tudatában. A kognitív szint egyfajta belső térképként működik, ahol a kedvelt helyek részletesen, az utált helyek elnagyolva vannak jelen. Az érzelmi szint a biztonságérzettel és a spontaneitással kapcsolatos érzeteket raktározza. A viselkedési szint pedig a közlekedést és a köztér használatot szabályozza. E három szint folyamatos kölcsönhatása határozza meg az egyén és környezete kapcsolatát.

A hely egy furcsa valami az ember tudatában, mert pszichés jellemzői szerint a hatása nem tudatosul, de ugyanakkor kumulatív, azaz hosszú távon hat, és egy apró kis mozzanat később lavinát indíthat el, legyen az egy túl szoros cipő, vagy egy rossz testhelyzet. Ráadásul mindezek a környezet elhagyása után is hatnak, azaz befolyásolják a szocializációt. Rendkívül érdekes tapasztalat például az, hogy egy adott környezethez kötött viselkedés kapcsolatának megváltozását (mondjuk egy terület rehabilitációját, imázsának emelését) csak 10 „használói generáció” alatt lehet elérni, de ha egy lépcső is kimarad, akkor a környezet eredeti állapotára süllyed vissza. Érdekes volt hallani arról is, hogy a hely pszichés jelentése mindig erősebb az objektív fizikai tulajdonságainál. Ez momentum gyakorta lebecsült eleme egy-egy ikonikusnak szánt építészeti együttes fejlesztésekor számba vett tényezőknek: a végfelhasználásban tapasztalható degradálódás, szlömösödés, szegregáció, a fejlesztés sikertelensége pedig ezen okokra vezethető vissza. (E megállapításnak különösen a konferencia apropóját adó 4-es metró projekt pszichés tartalmai miatt lehet érdekes kicsengése.) A hely pszichés jellemzői közül kiemelhető még a társas tulajdonítás (attribúció) jelensége, például amikor egy a helyet használó társunknak tulajdonítjuk a rosszul megtervezett hely miatti kényelmetlenségeinket, nem pedig a hely tervezőjének.

Nagy derűt kiváltó érdekességek voltak az előadónő által említett példák a nemi különbözőségekről a környezetpszichológiában. Az egyik ilyen különbözőség a kognitív térképpel kapcsolatos. A nők térképe véleménye szerint inkább egyfajta sorrendi térkép, ahol fontos elem a tájékozódásnál egy-egy megjegyzett objektum, és az objektum eltűnése, átalakulása teljes káoszt okozhat a tájékozódásban. Ezzel szemben a férfiak térképe atlasz jellegű, ahol a férfi az irányokkal van tisztában, így a tájékozódás képessége akkor sem szenved csorbát, ha egy-egy objektum a valóságban módosul. De ugyancsak nemi különbözőség mutatkozik a nemek köztér használatában is. A nők a köztereken félnek, és ez meghatározza cselekvéssorozatukat is. Érdekes módon a férfiak is félnek, de ezt kifelé kontrollálják, egyfajta „mácsó” magatartást öltenek magukra. A harmadik nemi különbözőség a nemek ökológiai viselkedésében van. A nőkre jobban hatnak az ökológiai normákat követő politikák (autómentesség, szelektív gyűjtés, stb.) Például egy dugódíjat bevezető politika kapcsán várható forgatókönyv, hogy jóval több női autóvezető fog átülni tömegközlekedésre, mint férfi.

Az előadás záró akkordja az építész és a környezetpszichológus közötti szemléleti különbözőségek feltárása volt. Míg az építészek általában kritérium orientáltan, egy szintézissel egy bizonyos tevékenység létrehozásán (területhasználat) fáradoznak, addig a környezetpszichológusok elsősorban probléma orientáltan analizálnak a tevékenység megértése érdekében. Ha e kétfajta tudás összeadódhatna, egyre jobban lennénk képesek az építészet generálta választípusok leírására.

(az INFRA-beszámolókat a héten több részes folytatásban közöljük, a szerk.)

fotók és szöveg: Bardóczi Sándor

2 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »