Utópikus realizmusok XVIII. – TEN: Ház öt nő számára

Belgrádi és zürichi építészek együttműködésén keresztül épült menedékház öt nő számára, akik a háború, családon belüli erőszak vagy valamilyen társadalmi igazságtalanság okán biztonságos otthon nélkül maradtak. A tervezők saját szakmai szerepüket újragondolva, helyi szakemberek és művészek bevonásával, a beköltözők által könnyen alakítható tereket öntöttek formába.

Forgatókönyv
A projekt a szolidáris közösségi együttműködésen alapuló új modellt igyekszik felállítani, alakítva, egyenesen újraformálva a gondoskodásról és a munkaszervezésről való gondolkodást. A helyszín Bosznia-Hercegovina északi részén, Gradačac kisvárosának vonzáskörzetében található, a hegyvidék fodrozódó dombjai között. A projekt kezdeményezője Hazima Smajlović volt, aki Boszniában született, de jelenleg Svájcban él; hozzá csatlakozott a TEN építész kollektíva, a helyi önkormányzat, és két civil szervezet, az Engineers Without Borders és a Vive Žene. A hét év együttműködési folyamat során megvalósuló projektet számos egyéni adomány tette lehetővé.

A tervezési munka első részeként az építészek felmérték a rendelkezésre álló erőforrásokat és szükségleteket. Tudatosították, hogy a tervezési döntéseknek nem pusztán esztétikai vonatkozásai vannak. Minden, a társadalmi térben meghozott választás, hatással van a szociális mezőre, amiben az építészek működnek: éppen a kialakított gyakorlatokon keresztül járulhatnak hozzá a társadalmi változáshoz. Kifejezett cél volt a helyi szakmunkásokkal való együttműködés: az épület részleteinek kidolgozásakor fémmunkásokkal, asztalosokkal, autófényezőkkel és szőnyegkészítőkkel dolgoztak együtt, becsatlakoztatva a kreatív munkások sokféle ismeretét.

A tervezők az épület elkészülte után is kapcsolatban maradnak a házat fenntartó civil szervezettel, hogy az új lakóknak segítsenek a terek belakásában, kiszolgálják később felmerülő igényeiket. A beköltöző nők maguk dönthetnek ott tartózkodásuk időintervallumáról, és egy képzett gondozó segíti őket a beilleszkedésben, valamint az adminisztratív munkák elvégzésében. A projekt fontos része a ház körül létrehozott kert gondos kialakítása, mely Daniel Ganz tájépítésszel együttműködésben alakult. A fák ültetése és a veteményes kialakítása lehetőséget nyújt a háztáji megművelésére, hogy bizonyos szintig önfenntartóan legyen képes működni a lakóközösség.

Hamis vagy valódi?
Felkapja a fejét az ember, amikor megpillantja a hullámzó tájba furcsán beleharapó betontorzókat, és a rájuk pakolt élénk színű LEGO kockákat. Mit keres ez a dadaista szentély a nyeregtetős viskókkal elszórt balkáni dombok között? Az arra baktatók kutatóközpontnak, ipari épületnek nézhetik, pedig nem más, mint ami: egymás mellett felfűzött öt privát szoba, egy azokat összekötő, felülvilágított beltéri utca, konyhával és nappalival, a két oldalt tisztálkodási terek, fürdőszobák hozzátapasztva, az emeleten pedig egy szabadon programozható és belakható gáláns padlástér, ennek a tarka burka feszül ki az utca felé.

Az építészek ebben az esetben nem szerzők, legalábbis a hagyományos értelemben nem: helyette kurátorok. Maxime Delvaux és Adrien de Hemptinne fotóművészek nemcsak az épületet fotózták körbe, de a boszniai túrára is elkísérték a tervezőcsapatot, hogy közös lencséjükön keresztül örökítsék meg a kelet-európai ország tárgykultúráját, elhagyatott szerkezeteit, tradicionális és tákoló építészetét: egy fotósorozatba sűrítve az ország élményét és vizuális kultúráját. Az építészek a helyi lakosok mindennapi kreativitásából merítettek: ipari szerkezetek és cifra elemek precíz kompozícióját rögzítve. Komponálni nemcsak szimfóniát, kubista festményt, magasművészeti alkotást lehet, hanem emlékeket a falon, akváriumot az asztalon, szemeteskukát és fényképeket a folyosón, tévét a nappaliban – alapvető emberi törekvés: személyes vágy, hogy saját szubjektív akaratunk és elvont ideák mentén alakítsuk környezetünk. A roadtripről készült fotókat szemlélve, a TEN által tervezett ház valójában nem is különbözik olyan nagyon megformálásában a helyi épületektől: egy jól körülhatárolt, geometrikus tömör alapon, egy könnyűszerkezetes, rácsos építmény csücsül. Az építés során felhasznált anyagokat maguk – „talált" – tisztaságában, nyersességében alkalmazták, és a tömegkompozíció fontos részét képezik. Változatos textúrájú betonfelületek, mérnöki precizitással és játékos kedvvel szerkesztett bádogos munkák, elegánsan a falra felkúszó ereszcsatorna és az oldalsó homlokzatot megünneplő „V" keresztmetszetű vízköpő; változatos méretű és működtetésű nyílászárók; egymást váltó tégla és rétegeltlemez borítás a belsőkben; külső szereléssel rögzített elektromos kábelek; és végezetül, a környékbeli fali szőttesekre emlékeztető színes fém homlokzat és a hozzá igazított fürdőszobai csemperakások.

A tervezők szakmai hatáskörébe tartozik a térarányok és -kapcsolatok rögzítése, a falakkal és nyílásokkal körülhatárolt ürességek (életterek) leválasztása, és az épület tömegének megalkotása. Minden egyéb nyitott tervezési folyamat eredménye: az építészek összekötőként, szervezőként építenek hidat az elszeparált tudások között: az ékes homlokzat vizuális koncepciójának kidolgozásakor Shirana Shahbazi iráni művésszel dolgoztak együtt, a panelek színezése és összeállítása a helyszínen történt, egy közeli autófényező műhelyben.

A ház a Robert Venturi és Denise Scott Brown építészpáros által elképzelt amerikai focis hírességeinek csarnokának (National Collegiate Football Hall of Fame, New Brunswic, 1967) puritán átirata. Mindkét esetben egy plakátszerű, dekorált homlokzat mögött tárul fel egy zárt utca: a kanonikus amerikai pályamű esetén a foci katedrálisa, a közösségi ház esetén a lakók nappalija. Az eltérő lépték dacára számos közös pont, rokonság fedezhető fel a két projekt ikonográfiájában: az épületek aszimmetrikus tömegében, és a tetősíkok összetett, aprólékosan kidolgozott kompozíciójában. A boszniai ház esetén a vitorlaként felhúzott déli homlokzat nem csupán az épület fő homlokzatát ünnepli, de árnyékot nyújt a mögötte feltáruló élettereknek, a festményként komponált alumínium burok visszaveri a napsugarakat, benne pedig egy tágas, magas belmagasságú, jól átszellőztethető, rugalmasan belakható tér tárul fel. Ez a padlástér a tervezők által konkrét funkció nélkül hagyott terület – a beköltözők dönthetnek róla, hogy a környéken megtermelt takarmányok „feldolgozóüzemeként", éléskamraként, elvonulásra alkalmas zugként, alvóhelyként, vagy akár az előbb felsorolt lehetőségek párhuzamos működtetésére használják.

Skanzen vagy felszabadító összművészeti alkotás?
Számomra az épület legkedvesebb részlete az elülső és hátulsó betontömeg között, a két oldalon „fülekként" kicsapódó acélajtók. A keleti oldalon az ajtó kertkapcsolattal rendelkezik, nyugaton viszont, a szintkülönbség miatt, „csak" a zöld szakadék és a lemenő nap által megfestett égbolt tárul fel. Magával ragadó a miesi üvegarchitektúra és a városi nyüzsgéstől távoli varázslatos helyszín, de nem biztos, hogy a legalkalmasabb háttér és lokáció a nehéz körülmények közül érkező lakók számára – az intim tér radikális kitárulkozását az elhúzható függönyök is csak tompítani tudják. Hasonlóan ellentétes érzéseim támadnak, amikor elképzelem, hogy minden nap, a számos irányba feltáruló közösségi téren keresztül, fürdőköpenyben sietnek a beköltözők a fürdőszobába tisztálkodni. A krízishelyzetből érkező lakók számára lehet, hogy biztonságosabb érzetű, zártabb terek alkalmasabbak és kényelmesebbek volnának: érzékenyebb lett volna a szobákhoz csatlakozó saját fürdőszobák tervezése.

Ezzel együtt érthető a közös részvételre buzdító, 25 méter hosszú, 90 négyzetméternyi peremfelület igénye, mely tíz üvegajtajával – sajátos tornácként – teremt kapcsolatot az udvarral. A konyha-nappali hátsó falán egyforma méretű szobák sorakoznak, amik a szekrénysorokba komponált teakonyháknak köszönhetően képesek valamilyen mértékű függetlenségre és elzárkózásra teret biztosítani. A vad, konvenciókat megkérdőjelező épület kísérlet a komforthoz való kapcsolat újragondolására: a csupasz felületeket és az üres tereket a beköltözők saját elképzeléseik szerint alakíthatják. A fotók alapján nehéz eldönteni, hogy az enteriőrbe a tervezők által válogatott vintage bútorok, vagy valóban a beköltözők tárgyai – tv, szőnyeg stb. – kerültek. A buheraépítészet hangulata viszont egyértelműen hatással volt az építészekre: ez köszön vissza a saját életre kelt, emeletre felvezető lépcső autonóm megformálásában. Az áttört födém és a furcsa közlekedő viszonya, valamint a feltűnő bútorok és tárgyak erősítik a balkán hangulatot, ellentmondásos érzésekkel feltöltve a projektet. Megjelenik az elvont szépséget hajszoló szellemi szándék: miért kellene egy lakóháznak nyeregtetős családi háznak kinéznie? Mégis van valami perverz, burzsoá hangulata a terek skanzen és kirakatszerű berendezésének: az emancipatorikus szándék ellenére akaratlanul is rávetül a nyomor látványának esztétikája a projektre. Az ellentmondásokkal terhelt projektet mégis éppen a kulturális keresztezéseken keresztül érlelt formai kísérletek teszik termékennyé és izgalmassá. Egy olyan térplasztika kelt életre a házban, amit egészen eddig nem láthattunk, mert nem létezett konkrétumában – csupán képzetfragmentumok és asszociációk ködös zajában. Lelkesítő a társadalmi célokat kitűző aktivista intézményi rendszer lefektetése és bátorító a munkakultúra horizontális újraszervezésére való törekvés is.

Borenich Levente

* Alfred Barr Picasso 1912-es, első montázsának, a Still-Life with Chair Caning (Csendélet nádszékkel) c. képének elemzéséből kiollózva – saját fordítás.

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata ihlette.