Utópikus realizmusok XV. – EXPERIENCE: Chris Marker diákszálló & buszgarázs

Párizs legnagyobb diákszállójának homlokzatát átlósan lift szeli át, alatta a helyi járatokat elszállásoló járműjavító buszgarázs kapott helyet. A tervezők ízig-vérig modernista építészek; hitvallásuk, hogy a hétköznapi felemelésével, a zenén és a filmen túl, a kortárs építészet is a popkultúra részévé válhat. A virtuóz térelemekből megkomponált kollégium 400 fiatal számára szolgál kényelmes elvonulásra és megélt közösségi létre egyaránt alkalmas otthonként.

Város és ház között
Egy száz méter hosszú, harmincegy magas, 11 emeletes, 400 diákot és 200 buszt elszállásoló épület esetén az első ami felmerül, a lépték kérdése. Hogyan lehet cizellálni és oldani a kihasználhatóság szempontjából legcélszerűbb kiosztást: az épület két homlokzata mentén monoton felsorakoztatott lakások, sötét és végtelen középfolyosóval összekötött rendszerét. (A típust melyet bármely napjainkban épülő hotel vagy lakóház fejlesztése során oly nagy előszeretettel alkalmaznak a profit és tér ellentétes vonatkozású kisajtolásával – minél kihasználtabb és nyomottabb terek, annál nagyobb haszon kecsegtet.) Első, kézenfekvő válasz lehet egy egyszerű alaprajzi gesztus: a közlekedőtér közösségi funkciókkal való bővítése, ’öblösítése’. Éric Lapierre és csapata radikálisabb eszközhöz, a térkollázs hagyományához nyúlt. Hans Poelzig ’Haus der Freundschaft’  (1916), Hannes Meyer ADGB szövetségi iskola (1930), Le Corbusier La Tourette (1953) és Rem Koolhaas Hotel Sphinx (1978) projektjei villannak fel előttem; miniváros-víziók, melyek racionális szerkesztettségük ellenére is magukban hordozzák egy városnegyed véletlenszerűségét és sokszínűségét: közösségek számára újraszabva privát és kollektív élet határait.

Politika és építészet
Miért politika?, mert az építészek autonóm tervezői döntések mentén tudatosan jelölik ki és védelmezik lakozásról és közösségi létről alkotott elveiket.

Az első konkrét döntés a lakócellák milyenségének meghatározására vonatkozott: a méltóságteljes élethez szükséges térbeli keretek lefektetése. A kollégiumot túlnyomórészt egyszemélyes – akad néhány kétszemélyes is – lakások alkotják, melyek saját konyhával és fürdőszobával felszerelve lehetővé teszik a diákok számára az önálló élet berendezését. A lakások mélysége a telek mérete és beépíthetősége (tizennyolc méter mélység), valamint a középfolyosós rendszer miatt eleve adott: 8,2 méter; a garzon szélességét 2,5 méterben határozták meg; a személyes élettér így összesen 20,5 négyzetméteres. A bejárati ajtó egy minimális méretű konyha-étkezőre nyílik, a lakás középső traktusában fürdőszoba és ruhásszekrény kap helyet, az épület peremén üvegfüggönnyel bevilágított szobában ágy, dolgozóasztal, szék – semmi fölösleges manír, maximális szabadság a felhasználó részére. Az egymás mellé sorolt életterekbe kódolva van a szerzetesi aszkézis, de kellemesen fellazítva Corbusier Modulorját, mely a La Tourette puritán celláit jellemzi.

A modularizált lakócellák az épület racionális vázába illesztett skatulyásdobozokként működnek, és az adott szabályozás (pl. a felső két szint utcafronti visszalépcsőztetése vagy az északi épületrész szomszédos házhoz való illeszkedése) mentén variálódnak. A közösségi terek ezt a logikusan kioszott betonszekrényt hasítják fel átlósan, komplex, üveg felületű, grandiózus galériás terek szövevényes láncát alkotva; melyeken keresztül átlátni az épületen, a felső emeletről egészen a földszinti fogadótérig. A cikkcakkozó közösségi nappalikat az épület utca felőli homlokzatán egy siklószerű lift köti össze, a tömb belseje felé lépcsőzetes tetőterasz platformokra lehet kitelepülni, a kettő között található a kültéri középfolyosó, amit egy hosszan futó egykarú lépcső kísér. A külső teraszok és belső termek 400-400 négyzetméter közösségi teret nyújtanak az egyetemi diákseregnek. Tudatos tervezői döntés, hogy konkrét funkciók nélkül tervezték a kollektív használatú tereket, melyek egy kijelölt tevékenység helyett, saját, autonóm építészeti formájuknak és arányuknak köszönhetik a hozzájuk rendelt érzeteket, hangulatokat, és sokféle térélményeket. Az ’L’ kialakítású galériás tereket nagy belmagasságuk és zegzugos kialakításuk (földszint-galéria kapcsolat) egyaránt alkalmassá teszi nagyobb események berendezésére és szeparált tevékenységek (pl. egyéni elvonulás és nagycsoportos baráti összejövetelek) párhuzamos tartására. A szabadtéri teraszok ezzel szemben zártak, így szélvédett eseményterekként szolgálnak helyszínül közösségi programok számára, mint pingpongcsaták vagy baráti sütögetések. A zárt hatású, fallal körülölelt teraszok újabb Le Corbusier utalás – ld. Charles de Beistegui tetőlakása (1929) –, ’kint és bent’ közötti tréfás építészeti karbirkózás; de a párizsi precedenssel ellentétben, mely a burzsoá neobarokk tárgykultúra és a tiszta, nyers modernista formanyelv közötti feszültség hangsúlyozásával fejt ki kritikát, az EXPERIENCE tervezői a kilátás kör nyílásokon keresztül való irányításával és a hétköznapi építészeti elemek (csupasz betonon futó gépészeti kábelek és égők precíz komponálása) felemelésével hirdet progresszív építészeti programot.

Logika és poézis
Az építészek a kollégium tervezésénél arra tettek kísérletet, hogy hogyan lehet a sivár, képzeletszegény – retrográd válaszokhoz menekülő – jelenvalóságban modern építészetet művelni. A tervezők két irányból közelítettek: az adott helyszínre és használatra adaptált racionális tipológiai vizsgálódással, illetve az autonóm építészeti elemek innovatív, ha tetszik furfangos és költői, kompozíciót előtérbe helyező alkotói tevékenységgel, mely a térkapcsolatok precíz átgondolásától egészen a betonöntés és szerelvények részletképzéséig tart. A tértípusok elemzése az arányosan kiosztott garzonlakások és közösségi terek alaprajzaiból, az összetett térkompozíció a James Stirling-féle robbantott axonometrikus rajzokból fejthető vissza. Az ellentétes hatásokkal felvértezett bárka egyszerre monumentális és otthonos, egyszerre tagadja és egészíti ki környezetét, egyszerre szűk és tágas, zárt és átlátszó, radikálisan közösségi és privát, egyszerre hétköznapi és gáláns, nyers és cizellált.

Érzetbőség
Az építészek elutasítanak bármiféle nosztalgiát; káprázatos formai és geometriai találékonysággal konstruálják a ház részleteit. Minden beton elemet a helyszínen öntöttek, köztük az öt méretvariációjú, összefordított csonkagúla pilléreket (a legnagyobb közülük 9 méteres!) és a csapott geometriáját cikkcakkosan mímelő párkányzati elemeket. A betonarchitektúrát élénk színárnyalatú elemek, sávosan rakott fényes csempék, vörös árnyékolók és tűzcsapok, lyuggatott rétegelt lemez burkolatok, tükröződőnfelületek, RGB árnyalatra festett acélelemek és sárga geometrikus motívumok elegyítik. (Egy csipetnyi Pompidou központ, de sokkal lazább asszociációs rétegekkel.) A 365 diáklakás ajtaját az ég kék színeinek változatos árnyalataira festették, a kivitelezés évének napjait alapul véve. A lépcsőzetes teraszokhoz csatlakozó promenád lépcsőfokaira az épület névadójának, Chris Marker, francia újhullámos filmművész 1962-es La Jetée (A kilátóterasz) című filmesszéjének mondatait írták. A találkozóhelyeket egyedi bútorokkal rendezték be, melyek karakteres hangulattal és sokféle használati lehetőséggel színesítik a szabadon értelmezhető, csupasz tereket. [Az épületet bemutató gazdag fotó- és tervdokumentáció az afasia archizine oldalán, az alábbi linken pedig videóanyag elérhető el!]

Magas- és popkultúra között
A képzőművészeti szándékkal formált építészeti mű precízen megtervezett fragmentumok logikus halmaza, mely a nemkívánatos átmeneti helyek kiküszöbölésével, a közlekedő- és kollektív terek frappáns kollázsával a Cité Universitaire mozgalmas egyetemi életének új találkozóhelyét jelöli. Éric Lapierre a feljebb linkelt, házról készített videóinterjúban Bob Dylan és Lou Reed zenéjéhez hasonlítja építészeti hozzáállását; és valóban, a Chris Marker kollégium érzékeny formanyelve friss fejezetet nyit az egyetem nagy múltú (ld. Fondation Suisse, Maison du Brésil, Collège Néerlandais, Maison de l’Iran) modernista kollégiumi építészetében. Az épület az ´időtlen´ térkapcsolatainak és az építés során felhasznált anyagok magas minőségének hála a következő fiatal generációk emlékeit őrző, fontos identitásképző helyszínné válhat – a tartalomnélküli, karakteres térformák folyamatosan alakuló, sokféle rituálé háttereként szolgálhat.

Borenich Levente

* ´Because I know that time is always time And place is always and only place´ – saját fordítás; ez az idézet szerepel Chris Marker 1983-as Sans Soleil (Nap nélkül) c. filmjének nyitóképeként. Marker munkáinak visszatérő motívuma az emlékezés, mely mély rétegei az EXPERIENCE építészeit is szakadatlanul foglalkoztatja.

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata inspirálta.