építészet : környezet : innováció

Válasz a Budai Várnegyed jövőjéről alkotott koncepcióra

A Budai Vár jövőjéről vitatkozni akkor lehet, ha ismerjük az elképzeléseket. A KÖZTI – és Potzner Ferenc tervező jóvoltából – módjában áll a kritikusnak ellentmondani, a tervezők előzetes munkájának és nyilvánosság irányába tett gesztusának köszönhetően. Pákozdi Imre gondolatai a Budai Vár fejlesztési koncepciójáról.

Az utóbbi hónapokban megszaporodtak a Budai Vár fejlesztését tárgyaló elképzelések. Zoboki Gábor interjút adott az általuk kidolgozott koncepcióról a Mozgó Világ 2011. márciusi számában, és a Baross Gábor Társaság is közzétett egy, a Budai Várról hangsúlyosan szóló nyilatkozatot Budapest fejlesztéséről. Kidolgozottsága és hozzáférhetősége miatt kiemelkedően fontos a KÖZTI koncepcióvázlata: az egyetlen, amelyet alkotói részleteiben is a közvélemény elé tártak. A 2011. február 24-i és április 1-i nyílt színi ismertetések, valamint a május 5-én, itt, az Építészfórumon közzétett anyag valóban elegendő támpontot ad a koncepció megvitatására. Ebből egyedül a költségbecslést és a megvalósítás hozzávetőleges időbeli ütemezését hiányolom, ám mindenképpen elismerés illeti a tervezőket, mind a munkájukért, mind a nyilvánosság iránt tanúsított tiszteletükért.

 

 
Várnegyed látkép a Margit hídról 2010 - fotó: Garai Péter
Budai Vár 2011 - fotó: Garai Péter

 

A koncepciót figyelmesen végigolvasva, abban két fontos szándék körvonalazódik: az egyik a Palotanegyed lehetséges legnagyobb fokú közelítése az épületegyüttes építészeti fénykorát jelentő Hauszmann Alajos-i állapothoz. Ennek a szándéknak a nevében és részeként építenék vissza a Szent György tér reprezentatív épületeit, és tennék ezeket, valamint majdnem az egész Palotanegyedet állami csúcs-intézmények székhelyévé. (Majdnem, mert a déli, „E” szárnyban, vagyis a mai Budapesti Történeti Múzeum helyén, a leendő Vármúzeumot helyeznék el.)

A másik fontos szándék az „Élő Vár” jelleg megerősítése, tehát a „Polgárváros” lakóhelyként való megőrzése. Cikkem egyrészt a Palotanegyedet célzó szándék bírálata, másrészt pedig a Polgárvárost illető szándék – amellyel egyetértek – megvalósítási tervének kritikája. Mindeközben megkockáztatok néhány olyan javaslatot, amelyről ritkán hallani a Budai Várral kapcsolatban.

A Palotanegyed rekonstrukciója
Amint mát korábban is írtam, a Királyi Palota már Mátyás 1490-ben bekövetkezett halálától kezdve, de legkésőbb a Vár 1541-ben történt eleste óta sajnos nem a magyar állami szuverenitás épített jelképe. Ez annak ellenére igaz, hogy a Várnak volt egy fényes pillanata: Görgey 1849 tavaszi, sikeres ostroma néhány hónapra azzá tette a Budai Várat és benne a Palotát, aminek oly sokan látni szeretnék, a magyar függetlenség szimbólumává. Ez azonban csak villanás volt. Már 1686-ban, a töröktől való visszahódításkor sem gondolhatta senki, hogy ez a haditett Magyarország önálló állami létének visszaállítását szolgálja, és ez igaz maradt 1921-ig, a Habsburgok végleges trónfosztásáig. Mária Teréziától Ferenc Józseffel bezárólag minden átalakítás és fejlesztés inkább a Habsburg uralkodók, mint a magyar királyok dicsőségét szolgálta, és ez kiváltképpen igaz a Ybl - Hauszmann-féle neobarokk átépítésre. Ennek a hauszmanni állapotnak a rekonstruálása, valamint az államvezetés csúcs-hivatalai számára történő átadás tehát nem a magyar nemzeti identitás erősítését, hanem legfeljebb az Osztrák-Magyar Monarchia emlékezetét szolgálná.

Ezért a királyság intézményének építészeti megidézését a Várban csakis kulturális téren tartom helyénvalónak, nem pedig a mai demokratikus hatalom jelképrendszere részeként. Úgy viszont igen: jó gondolat a koncepcióban említett dísztermek egyikének helyreállítása, de csakis múzeumi céllal és jelleggel. Sajnos nem gondolom kivitelezhetőnek a keleti szárnyakon végignyúló, valamikor 307 méter hosszú, egyenes vonalban összenyitható pazar teremsor rekonstrukcióját sem, annak ellenére, hogy Ferenc József külön kérésére csak magyar mesterek dolgozhattak a díszítésén. S még egy érv: a miniszterelnökségnek gyakorlati és szimbolikus okokból egyaránt a Parlament mellett van a helye.

 

Palota F épület sarka 2011 - fotó: Garai Péter
Palota F épület 2011 - fotó: Garai Péter
Palota F épület mélyudvar átjáró 2011 - fotó: Garai Péter
 

 

A Nemzeti Galéria és a Széchényi Könyvtár
A Hauszmann-féle állapot újbóli megépítésén túl a másik szándék, amely mindhárom említett koncepcióban szerepel, az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Galéria kitelepítése a Palotanegyedből. Nos, az ezt követelők elfelejtik, hogy ezek az intézmények alig 25 illetve 35 évvel ezelőtt kerültek jelenlegi helyükre. Elfelejtik továbbá, hogy akkoriban mennyi csúcstechnika, pénz, anyag és tervezési gondosság lett beépítve az épületükbe. Azok az erőfeszítések nem negyed századra szóltak.

A Széchényi Könyvtár raktári infrastruktúrájának alapos felújítása valószínűleg sürgős; ezen kívül azonban semmi nem indokolja, hogy ezek a széles kultúra-fogyasztói rétegeket jól szolgáló, magas presztízsű intézmények száműzessenek méregdrágán megteremtett, ma is jó adottságú otthonukból. Egyébként - ha a gyűjtemények gazdagodása folytán helyszűke áll elő, akkor - nem a teljes intézmény áttelepítése az egyetlen megoldás. Szakmailag legalább ennyire indokolt a gyűjtemények megosztása. Építsünk új képtárat, de ne új Nemzeti Galériát, hanem egy Modern Magyar Képtárat. Végül is Münchenben sem telepítették át minduntalan az egész Pinakothekot, hanem a képanyag bővülésével újakat alapítottak. Így azután most van egy Alte Pinakothek, egy Neue Pinakothek és egy Pinakothek der Moderne. Végül is így vált ki a Nemzeti Galéria is a Szépművészeti Múzeumból ötvennégy évvel ezelőtt. Ráadásul sokkal szívesebben látogat az ember egy tematikusan jól átfogható kiállítást, mint egy mindent megmutatni akaró, emberfeletti időt és nemzeti vagy kulturális befogadói alázatot követelő óriásgyűjteményt.

A Széchenyi Könyvtárral hasonló a helyzet. Kötelespéldány-gyűjtői feladatköre nem jelenti azt, hogy minden dokumentumot állandóan készenlétben kell tartania. Legitim megoldás a külső, tehát olcsó helyen fekvő, csak raktárként igényes tároló helyen történő őrzés, ha az utóbbi 80-100 év műveinek digitalizálása megfelelő ütemben és minőségben történik. Ez a megfelelő minőségben azt jelenti, hogy nem csak oldalanként beszkennelve, hanem szövegszerkesztőkkel visszakereshető formátumban kell tárolni a dokumentumokat. Az olvasói igények nagy többsége ugyanis ilyen formátumú anyagok elektronikus szolgáltatásával kielégíthető. Véleményem szerint ma ebbe, és nem épületekbe érdemes invesztálnia egy nemzeti könyvtárnak.

 

 
Szt. György tér látképe az MTI teraszról 2010 - fotó: Garai Péter
Szt. György tér 2011 - fotó: Garai Péter
Szt. György tér 2011 - fotó: Garai Péter

 

A Szent György tér
Való igaz, hogy gyatrán néz ki ez a valaha oly emelkedett rangú hely – ami szomorú, még akkor is, ha erős túlzásnak tartjuk, hogy ez a nemzet főtere. (Nem az. Ha egyáltalán lenne ilyen, akkor az a Kossuth tér vagy a Hősök tere volna.)

Az egész koncepció esendőségeit mintegy csokorba gyűjtve láthatjuk a Szent György térről szóló fejezetben. Röviden: a szerzők visszaépítenének mindent, ami ott az utóbbi 150 évben előfordult, majd ezeket az épületeket teleraknák presztízs-intézményekkel - Alkotmánybíróság, Miniszterelnöki Hivatal, Köztársasági Elnöki Hivatal és Rezidencia, Szent György Ház, mint Európa Ház (ez a Dísz térre is nyíló, volt Honvéd Főparancsnokság és a Hadügyminisztérium újjáépítésével jönne létre), továbbá a Magyarok Háza a Magyarok Állandó Értekezletével. A Táncszínházat kiakolbólítanák, bár közösségi szerepe részben megmaradna, hogy helyébe egy ünnepségek tartására is alkalmas, alkalmi színháztermet képezzenek. A mellette lévő épületbe, a volt Karmelita Kolostorba viszont a „Magyarok Hagyatékának Házát” helyeznék…

Nos, ez a rekonstrukció iszonyú közpénzbe kerülne, és elevenen temetné el a Szent György tér köznapi életritmusának utolsó dobbanását is. Ha valami, akkor ez a hasznosítás biztosan elszakítaná a Palotát a Polgárvárostól, egyszersmind súlyosan akadályozná a gyalogos forgalmat a Dísz tér és a Palota között. A miniszterelnökség és az államfői hivatal mindennapi és protokolláris forgalma állandó és elviselhetetlen rendőri készültséget, kordonokat és – igen! – autóforgalmat terhelne erre a térre. Ennek a méregdrága, ám már tervezésekor eleve elhaltnak ígérkező városszövet-darabkának a létrehozása helyett azt javaslom, hogy bontsuk le a volt Honvéd Főparancsnokság hatvanöt éve romként éktelenkedő maradványait. Helyére pedig - továbbá a Szent György tér nyugati térfala újjáalkotására, tehát a volt Teleki-palota, a lovarda és az istállók helyére - épülhessenek lakóházak. A Dísz téri épületek tágan értelmezett sajátosságai alapján megszabott stíluskorlátok, párkánymagasságok, homlokzati osztások előírásával itt egy szép, tipikusan kétemeletes, elegáns lakónegyed jöhetne létre, mintegy a Polgárváros meghosszabbításaként. A telkek kiárusítása jelentős bevételhez juttatná a helyi önkormányzatot - ahelyett, hogy több száz vagy ezer milliárd forintnyi közpénzt felemésztő költségekbe vernénk magunkat a koncepció által javasolt állami presztízsberuházások megépítésével, amit ugyancsak több milliárdos évi fenntartási költség tetézne. Hogy a gondolat nem ördögtől való, jelzi a Teleki palota eredeti neve: a koncepció is Teleki bérpalotaként említi…

A várfalak kiszabadítása
… már Preisich Gábornak is vesszőparipája volt. A hajdani Budapest c. folyóiratban (a mai, igen színvonalas, azonos nevű periodikum egyik elődjében) valamikor a hetvenes években közölt erről tanulmányt a neves építész, aki fényképekkel bőven illusztrálva kelt ki a Várhegyet körbe csúfító túlépítések ellen. Teljes joggal, hiszen a várplató alig 70 méterrel magasodik a Duna-parti kövezet fölé. Érdekes módon, egyetlen épület (az Alagút utcai förtelmes magasház) kivételével valamennyi Preisich Gábor által kifogásolt épület a II. világháború előtt épült. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a két világháború közötti, a várfalakon belül készített fényképek tanúbizonysága szerint a túlépítés magát a Polgárvárost is sújtotta, nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit akarunk eredeti tömegében, magasságában és stílusában helyreállítani és mit nem.

 

HM rom Dísz tér 2011 - fotó: Garai Péter
Dísz tér 2011 - fotó: Garai Péter
Kapisztrán tér 2011 - fotó: Garai Péter
 

 

Mindjárt példaként említem a Dísz tér három hajdani épületét. A volt Külügyminisztérium, a Honvéd Főparancsnokság mai szemmel elviselhetetlenül magas és eklektikusan cifra épületei megülték a teret és a Várat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Dísz tér északi oldalán egy ötszintes bérház éktelenkedett, hogy a Szentháromság tér északi oldalát határoló Pénzügyminisztérium eredeti formájában egyszerűen testidegen képlet volt az egyemeletes, középkori kis házak között, hogy az Országos Levéltár tömbje máig megszokhatatlanul tornyosul a Bécsi kapu tér fölé, nem is beszélve a Hilton arrogáns módon túlmagasított épületéről – nos, érdemes elgondolkodnunk a Vár épületeinek kívánatos tömegéről és stílusáról.

A hajdani Pénzügyminisztérium – a későbbi villamos kari kollégium, más néven régi Várklub – mai külseje sokkal inkább illik a környezetéhez, mint az ostrom előtti ormos-tornyos cifraság. A jelenlegi homlokzat ugyanis inkább tükrözi a középkor, mint a XIX. század utójának eklektikus hangulatát. Vegyük észre: míg Budapest egészének legnagyobb építészeti vonzereje és kivételes értéke az eklektika, a Vár lakónegyedébe nem illenek (és soha nem is illettek) eklektikus épületek, akárki is építette oda azokat. Ezzel rokon, de mégis külön kérdés, hogy a koncepció szép számmal állítana helyre nagy tömegű, többszintes házakat a Vár falain kívül is, azok közvetlen közelében. Például a Clark Ádám téren, két nagy háztömb erejéig beépítve a Lánchíd utca Duna-part felőli oldalát, továbbá a Szarvas téren. Ezek az épületek, stílusuktól függetlenül, évtizedek során megszokott panorámákat számolnának fel egy kétes értékű hagyomány – a századfordulós telekspekuláció emlékének – oltárán.

Nem tartom szerencsés ötletnek a keskeny Váralja utca várfalak alatti sávjának villaszerű házakkal történő beépítését. Ezek nyugati fekvésű, de többemeletes bérházakkal súlyosan leárnyékolt telkek. Tulajdonosaik logikus törekvése az lenne, hogy a rájuk épített villák minél inkább kibújjanak a bérházak árnyékából, aminek folytán a párkánymagasságuk valószínűleg megközelítené vagy meghaladná a felettük vezető Palota út szintjét.

 

Polgárváros látképe az MTI teraszról 2010 - fotó: Garai Péter
Polgárváros látképe a Margit hídról 2010 - fotó: Garai Péter
 

 

A Polgárváros közlekedését
illetően születtek a leginkább életidegen elképzelések. A KÖZTI-s tanulmány egyszerűen kitiltaná a személyautókat a Vár területéről, Vár környéki garázsokba száműzve azokat. Zoboki Gábor a BKV-buszokat szüntetné meg, metró-meghosszabbítási és alávezetési tervekkel helyettesítve azok szerepét. Szeretném leszögezni: számos európai óváros példája mutatja, hogy egy városrész meghal, ha az ott lakók közlekedési lehetőségeit elveszik. Különösen, ha nem parkolhatnak a lakásuk elérhető közelségében. Ez lett Porto és Lisszabon régi belvárosának tragédiája, és ennek tudatos figyelembevétele mentette át élő városként az ódon német és osztrák kis- és belvárosokat. Ha azt akarjuk, hogy a Vár lakott maradjon, akkor olyan mélygarázsokat kell építenünk, amelyek fentről, a várplatóról, tehát a házak szintjéről, a Vár utcáiról elérhetők. A várbarlagok nem szabad, hogy ennek útjába álljanak. Egyrészt ezek barlangászati értéke – bocsánat - nem túl jelentős, miközben régészetileg és turisztikailag sem igazán érdekesek, másrészt ez a részben természetes, részben mesterséges üregrendszer állandó statikai veszélyt jelent a várbéli házakra.

Addig, amíg a Váron belüli mélygarázsok meg nem épülnek, az ott lakók számára engedélyezni kell a Vár területén a parkolást, méghozzá legalább egy autó/lakás arányban. Ez egyébként lehetséges: megszámoltam, körülbelül 530 parkolóhely van a Vár utcáin és terein. Megfontolandó a KÖZTI-koncepció javaslata, hogy a tereken ne engedélyezzük a parkolást. Én ezt a tilalmat Szentháromság-térre korlátoznám, ahol 25-30 parkolóhely található. A turistabuszokat valóban nem kellene felengedni, pontosabban továbbra sem kívánatos parkolóhelyet biztosítani számukra a falakon belül. Ám, erre nincs is szükség. A Fehérvári kaputól a Dózsa György térig mintegy 30, a Hunyadi János úton pedig 20 autóbusz számára ma is adott a parkolás lehetősége. Ezt ugyan távlatilag növelni kell, de a jelenlegi parkolóhelyek is egyidejűleg több mint kétezer, autóbusszal érkező látogató fogadását teszi lehetővé.

 

Palota út, félbehagyott mélygarázs - fotó: Garai Péter
Úri utca 2011 - fotó: Garai Péter
Fortuna utca 2011 - fotó: Garai Péter
 

 

Az Élő Vár koncepció
sikerének sarkalatos pontja, hogy elegendő számú állandó lakója van-e, marad-e a Várnak. Tehát, hogy hány intézményt működtetünk a falakon belül. Szerintem máris túl sok van ott: gondoljunk az MTA Országház utcai tömbjére, a Német Nagykövetségre, a volt Pénzügyminisztérium Szentháromság-téri épületére, a régi és a jelenlegi Városházára, a Táncsics utcai Zenetudományi Intézetre, a Hadtudományi Intézetre. A koncepció ezek számát tovább növelné: 48-as emlékhelyet és kutatóközpontot telepítene a Táncsics utcába, az Erdélyi bástyához, ifjúsági központot a Kapisztrán térre. Pedig inkább kitelepíteni kellene az intézményeket, épületeiket pedig jó pénzért átadni ingatlanfejlesztőknek, hogy lakóházakká alakítsák azokat. Élénk polgári élethez ugyanis sokaság kell, valódi, egyéni, családi és csoportos kikapcsolódást lehetővé tevő, nyilvános helyekkel. Könyvtárral, art-mozival, éttermekkel, sörözőkkel, presszókkal és társas körrel. Nem a nap 14 órájában kiüresedetten álló, de a maradék 10 órában sem látogatható, fennkölt szellemű intézményekre van szükség, hanem lakókra és életszerűen működő, valódi közösségi helyekre. Továbbá fesztiválokra! Jazz-fesztivál, kézműves vásár, minőségi borok szemléje, páncélos vitézek seregszemléjére, öreghuszár-találkozóra (legutóbb a bozsoki Sibrik-kastélyban szervezték – miért is nem a Budai Várban?). Tehát részben megvalósított ötletek további csiszolására, részben további ötletekre van szükség, amelyek feldobják, és nem ülik meg tartósan a Várat.

Pákozdi Imre
Névjegy: Okleveles villamosmérnökként végzett 1974-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd programfejlesztőként és szoftver-tervezőként dolgozott 1985-ig. Ekkor csatlakozott egy szoftver fejlesztő vállalkozáshoz, amelyben itthon, valamint német és angol nyelvterületen üzletkötő, majd egy programrendszer fejlesztéséért és eladásáért felelős témavezető volt. 1990-tól tíz éven át a egyik elnökhelyetteseként észak-európai és távol-keleti piacok feltárásán tevékenykedett, 1994-ben pedig megalapította és másfél éven át vezette a Graphisoft japán leányvállalatát. A cég tőzsdei megjelenése után egy évvel, 1999-ben visszavonult. Azóta rendszeresen vállal interim management, HR és sales tanácsadói feladatokat. A Corvinus Egyetemen 2005 óta külső oktatóként vesz részt a kisvállalkozásokkal kapcsolatos képzésben.

17 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »