építészet : környezet : innováció

Vidor Ferenc: Hídverés a városokat érintô elméletek, és a gyakorlat, — mindennapjaink valósága — között

„A város legfontosabb funkciója, hogy a hatalmat formává, az élettelen
anyagot mûvészetté, a biológiai újratermelést társadalmi
kreativitássá, az energiát kultúrává alakítsa át"
„A város legfontosabb funkciója, hogy a hatalmat formává, az élettelen
anyagot mûvészetté, a biológiai újratermelést társadalmi
kreativitássá, az energiát kultúrává alakítsa át"

Lewis Mumford

Az egyes társadalmak egyensúlyra törekvései, az állandóan változó
természeti, mûvi és társadalmi környezettel való mitikus, egyben
racionális egység vágya a legrégibb idôk óta része az emberiség
kultúrájának. Az ember, mindenkor érdeklôdéssel fordult a város felé,
igyekezett kifürkészni a város teremtô — és fenntartó — erôit.

Ellenállhatatlan kényszer hajt bennünket jövônk, egyben múltunk
megismerése felé. Együtt említjük a múltat a jövôvel, hiszen minden, a
jövôbe mutató, térben és idôben kiterjeszkedô feltárás a múlt jobb
megértéséhez is hozzásegít bennünket. Elôbbi „tételünk" azonban
fordítva is érvényes: letûnt korok mágiája —
mûvészete-tudománya-technikája hármas egységének — együttes
megismerésével jobban érthetjük jelenünket, de elôrevetíthetjük
jövônket is.

Jövônk szerencsére számos lehetôséggel bíztat. Az új szabályok és
törvények felismerése és kidolgozása rajtunk is múlik. A városfejlôdés
eddig feltárt törvényszerûségeinek ismeretében, bonyolult érdekek
szövevényét kibontva, egyszerre kell tudományos kutatónak, tervezônek
és alkotómûvésznek lenni, valami olyan újat és mást teremteni, ami
egyben szervesen épül az elôzô korszakok hagyományaira. Manapság egyre
nagyobb területek alakulnak át városi tájjá. Úgy tûnik, szétfoszlóban
van, egyben újfajta tartalommal is telítôdik a város ôsi szerepköre. A
közlekedés és a kommunikáció csodái is új szintézisekre késztetnek
bennünket. A ma urbanistái elôtt óriási feladatok állnak.

De mi is igazából a város jelentôsége az emberi társadalmak és az
egyén életében? A 20. század embere vajon milyen új megközelítéseket
keres városaink — és immár nem csak városoknak, hanem egyre növekvô
térbeli léptékû együtteseknek (régióknak, országoknak, kontinenseknek)
— teljesebb, rendezettebb, tudományosabb elemzésére? Egyértelmû
választ minderre aligha adhatunk.

A városrendezôk már századunk elsô évtizedeiben igyekeztek a várost,
mint egészet felfogni, azt rendezettebbé, lakosságának életét
emberibbé tenni. Talán a magyar nyelv fejezi ki a legösztönösebben az
egészségben és az építészetben egyaránt jelentkezô teljességfogalmat:
ép az, akinek, vagy aminek semmije sem hiányzik, aki, vagy ami teljes
egész. Az építészet, — és ez az urbanisztikára éppúgy áll — az éppé,
egésszé válást, a környezettel való kiegészülést jelenti, egyben
megfelelô orientációra és biztonságra is utal. Mindehhez szorosan
kapcsolódik a városok különféle „betegségeibôl" való felépülés
gondolata is.

Mindannyian személyes részesei és alakítói vagyunk egy-egy falu, város
vagy nagyobb területi egység életének. A nagy elképzelések, rendezési
gondolatok jelképes tégláit a megfelelô, kritikus helyekre kell
tennünk, hogy az ember városai szilárdan, egybekovácsolva álljanak,
további évszázadokon keresztül hirdessék: a világot igazából éppé,
egészségessé tenni akaró erôfeszítések erôsebbnek bizonyulnak a
romboló erôknél.

(Az írás eredetileg az 1999. évi IV. Pasaréti Építésztalálkozó
témafelvetéseként jelent meg a programlapon)

vélemény írásához jelentkezzen be »