Hévíz eltűnő modern öröksége – elbontották az egykori autóbusz várótermet

Az elmúlt héten jelent meg a hír, hogy elindul Hévíz főterének felújítása. A munkálatok a főtéren álló régi autóbuszállomás épületének bontásával kezdődtek, az ikonikus modern épületet néhány óra alatt ledózerolták a munkagépek. Wettstein Domonkos ezúttal Hévíz 20. századi építészeti örökségét mutatja be a Szezonális örökség legújabb részében.

A buszpályaudvar elbontásával az utolsó modern épület is eltűnt a hévízi Deák Ferenc térről, pedig korábban még az épület védelméről és új kulturális funkcióval történő megújításáról szóltak a hírek.  Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kialakult kisléptékű, karakteres modern épületegyüttes helyén a tófürdő bejáratát és a parkot ma már többszintes, posztmodern, kulisszaszerű térfalak szegélyezik. A város jelentős fejlődésen ment keresztül a rendszerváltást követően, amely a városkép átalakulásával is együttjárt. A modern építészet értékeinek védelme nélkül azonban épp azok az épületek tűnnek el, amelyek nemcsak helyi, de regionális vagy országos szinten is védelemre érdemes emlékek lehettek volna. A Szezonális örökség téli sorozatában a régió négyévszakos tájhasználatának eltűnő emlékeit keressük.

A hévízi autóbuszállomás épülete az ötvenes évek balatoni fejlesztéseinek egyik utolsó emléke volt. A váróterem Harkányi Tamás tervei szerint készült el 1957-ben az UVATERV-ben. Az építkezés a korszakban felfutó autóbuszhálózat-fejlesztés része volt, de még nem az egy évvel később elindult Balatoni Regionális Terv keretében valósult meg. Formai kialakítása ugyanakkor a későbbi balatoni pavilonok előfutárának is tekinthető, bár szerkezeti rendszere eltér a Polónyi Károly és Klimov Borisz által az idényjellegű épületek variábilis rendszeréhez kidolgozott szerkezettől.

Az épületről korabeli tudósítás az Autó Motor újságban olvasható. A beszámoló közvetetten utal az 1956-os forradalom utáni gazdasági helyzetre is: „A népgazdaságot ért súlyos veszteségek, mint ismeretes, megakadályozták, hogy a beruházások (építkezések, korszerűsítések, stb.) a tervezett ütemben megvalósuljanak. A legtöbb, költséges létesítmény kivitelezését el kell halasztani. Az autóközlekedésnél azonban mégis sok elismerésreméltó beruházás fejeződik be még ebben az évben. Bizonyítva hogy a kormány nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy az autóközlekedés az adott szerény keretek között is továbbfejlődjék."[2] Az 1957-ben elkészült épület a szocialista realizmus utáni modern építészet egyik korai emléke volt, ami az épület kísérletező szemléletében, szerkezeti megformálásában és részletképzésében, valamint a természetes kőanyag plaszticitásában is megjelenik.

Hévíz tervszerű fejlesztése 1959-ben indult el, épp ezért a tófürdő bejáratához közvetlen közelségben elhelyezett buszpályaudvar a fejlesztés gyújtópontjának is tekinthető. Bár Hévíz a Balaton partjától távolabb fekszik, a rendezési terv már a Farkas Tibor által koordinált Balatoni Regionális Terv keretében készült el, és kezdettől fogva Keszthellyel szoros szimbiózisban képzelte el az üdülőhely fejlesztését. A balatoni településektől eltérően Hévíz adottságai lehetővé tették a négyévszakos üdülőforgalmat, ami a közeli nagyváros, Keszthely szolgáltatásaival is összekapcsolódott. Épp ezért Keszthelyen is a későbbi hoteleket már egészéves használatra tervezték, szemben például a siófoki hotelek idényjellegű kialakításával. Hévíz rendezési tervét Kotsis Lajos készítette el a VÁTERV-ben.

Az egyik első tervszerű fejlesztés a buszpályaudvar körüli tér rendezése volt. A térnek egységes keretet adó bazársor az IPARTERV-ben dolgozó Arnóth Lajos tervei szerint készült el 1961-ben. Ezt követően a Tófürdő is új modern bejáratot kapott a tér felől – a hegyesszögű háromszögekből építkező absztrakt kapuzatok a Tófürdő századelőről származó faszerkezetű épületeire utaltak. A tér sarkán a hetvenes évekig egy zsinagóga állt, amelyet statikai okokból azonban el kellett bontani.

Az első nagyobb léptékű építkezés a kórházhoz kapcsolódó téli fürdő felépítése volt. A hatvanas évek elején főszezonban napi 3-4000 beteg érkezett, a számuk télen is elérte az 1500 főt. A nyári időszakban hévtégente 12-15 ezer fő érkezett a városba. Az egyre növekvő látogatószám a fürdőkórház kapacitásának növelését és egy új fürdőépület építését tette szükségessé. A terveket a hatvanas évek elején az ÁÉTV-ben Kun Attila és Legány Zoltán készítette el, az építkezés 1964 tavaszán indulhatott el. „Az 1000 személyes fürdőépület az egész kórházat kiszolgáló központi előcsarnokon keresztül közelíthető meg. A betegfelvételen kívül — mely kapcsolatban van közvetlen a kórház fektető részével — itt nyer elhelyezést a fiziko- és hidrotherápiai osztály, a külön női- férfi iszapkezelő és — nemenként külön választva — a medence fürdő. A betegek gyógyítása a 36° és 38° melegvíz medencékben, valamint a súlyfürdőkben — a paralízises megbetegedések utókezelése — közös jártató-fürdőben történik. A medencés fürdőhöz tervezett pihenők úgy helyezkednek el, hogy a pihenő betegek a megnyitott homlokzaton keresztül maguk előtt lássák az egész tavat és élvezzék a környék szépségét."[4]

Bár kezdetben a régi fürdőkórház pavilonépületeit is elbontották volna, hogy a helyén új modern kórház épülhessen, végül csak a téli fürdő épült fel. A régi épületek ma is a tó melletti sétányt szegélyezik, megőrizve Hévíz történeti üdülőhelyi jellegét. A sétány végén ma is közel eredeti formájában áll a téli fürdő, a közelmúltbeli felújítás során az előcsarnok belső terét és a fürdő hátsó homlokzatát építették át.

A téli fürdő felépítését követően a Tófürdő rehabilitációja is szükségessé vált. 1965-ben pályázatot írtak ki egy új modern épületegyüttes tervére. A 27 beérkezett pályaműből 25 pályaművet bíráltak el. A fiatal építészcsoportok által készített tervek a természeti környezetbe új, modern, tárgyszerű komplexumokat vizionáltak. Végül az új épületegyüttes helyett a történeti épületegyüttes rehabilitációja mellett döntöttek a hetvenes években. Az átépítés a faszerkezetű épületek korhadása miatt vált szükségessé, a bontást 1974-ben kezdték el. Az új fürdőépületek a történeti fürdő formavilágát követték, a terveket a téli fürdő tervezésében is részt vevő Kun Attila (ÁÉTV) készítette el. A nyolcvanas évek közepére befejeződött felújítást követően azonban 1986-ban egy tűzvész pusztította el a fürdő jelentős részét, amelyet így ismét újra kellett építeni.[5]

A korszak egyik legjelentősebb épülete a Gulyás Zoltán (IPARTERV) tervei szerint 1969-ben felépült Rózsakert eszpresszó-bisztró volt. Gulyás Zoltán nevéhez fűződik Tihanyban az alsó központban felépült csemege és bisztró épület, valamint később a révfülöpi iskola. Ábrahámhegyi ikernyaralójáról a sorozat korábbi része tudósított. A hévízi Rózsakert eszpresszójáról a recenziót kollégája, Földesi Lajos írta, egyaránt rámutatva a modern formálás kvalitására és a kivitelezés problémáira. „Tömegkialakítása, részletképzése a századvégi, kisvárosi hangulatú Hévíz miliőjéhez helyesen igazodik. A tervezés folyamán a még meglevő két nagy fát sajnos az üzemeltető önkényesen kivágatta. A később újonnan telepített két fa körül kialakított belső átriumok növelik a zárt vendégfogadóterületeket, ugyanakkor az üdülőkörnyezetben levegősséget és intimitást biztosítanak az épület belső terének befelé fordításával."[6] A szerző a kivitelezés további problémáira is rámutat, amelyek már az építészeti megjelenésre is hatással voltak.

Az épület ma is áll a téli fürdővel szemben, de jelen formájában már nem felismerhető. Az átriumokat befedték, az átmeneti tereket beépítették, a homlokzatot pedig új elemekkel jelentősen átépítették. Ezzel nemcsak Hévíz, de magyar építészeti örökség is a korszak egyik kiemelkedő kvalitású alkotását vesztette el.

Hévíz belvárosának átépítését jelentős szanálásokkal képzelték el. A beépítési tervet Tőkés György készítette el: „Hévíz központjában, a jelenlegi mozi és posta helyén, a rendkívül elavult, régi épületek szanálása után, a közeljövőben egy nagyszabású épületkomplexum megvalósítása indul meg, mely az egész üdülőközpont képét megváltoztatja és egy korszerű központ magját képezi. Az üdülőcsoport 320 ágyas üdülőszállót, új központi SZOT-éttermet, postahivatalt, 450 személyes filmszínházat, gyógyszertárt és üzletsort foglal magában. Az egyes beruházások messzemenően összehangolva, egységes tervezés keretében valósulnak meg."[8] A nagyszabású épületkomplexum végül nem valósult meg, de a belvárost jelentősen átépítették, több nagyobb léptékű hotel és üdülőegységet telepítve a Tófürdő közvetlen közelségébe. 1967-re Zilahy István (LAKÓTI) tervei szerint elkészült az új modern nagyobb kapacitású Muskátli étterem. Zilahy István korábban már részt vett a Balaton-fejlesztésben, Tihanyban az ő nevéhez fűződik a Sportszálló megújítása és átépítése étteremmé, valamint az Ófaluban a pártház és az orvosház megtervezése.

Hévíz látképét ma is meghatározó nagyléptékű modern szállásépületek a hetvenes években épültek fel. Az épületek kialakítása a balatoni modern szálloda- és üdülőépítészet megoldásait követte. A toronyszálló „Louis Saillant" SZOT Gyógyüdülő néven 1976-ban készült el Töreky Dezső tervei alapján. A főtér közelében álló 100 ágyas Vasutas Biztosító Egyesület üdülője Takács András (MÁVTI) 1976-ban készített tervei szerint, 1977-79 között épült fel. A város peremén a régi Palatinusz üdülő mellett ma is áll V. Pázmándi Margit honvéd üdülője (1976), a közelben pedig Bodrossy Attila Hotel Aqua szállója (1984). Az organikus építészet hatását mutatja a nyolcvanas évek első felében a település keleti részén, az egregyi dombok alján felépített Bányász Uszoda. A terveket a SZÖVTERVBEN Erdei András készítette el, az épület az 1991-es Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának kiállítási katalógusába is bekerült. A rendszerváltást követően új lendületet kapott a város, a nemzetközi turizmus növekedése a szolgáltatások jellegére is hatással volt. Átépült a belváros, a korábban felépült modern hotelek és üdülők posztmodern foglalatba kerültek.

A város dinamikus fejlesztésének legutóbbi fázisában a kereskedelmi és közlekedési központot a város peremére helyezték át. Új piac és autóbuszállomás épült, miközben hamarosan elkészül a nagyléptékű új szálloda egység. Az autóbuszok és a turisták számának növekedése valóban szükségessé tette a belvárosra nehezedő forgalom csökkentését, a tófürdő bejárata előtti tér felszabadítását és egy új főtér kialakítását. A 2010-es évek elején elindult tervezés során kezdetben még az autóbuszpályaudvar jellegzetes épületének megtartásával és újrahasznosításával számoltak és az egykori váróteremben új kulturális és vendéglátó teret képzeltek el. A tér közepén álló könnyed térlefedésű váróterem alkalmas is lehetett volna az új köztér kiszolgálására, igaz a napvilágra került látványtervek az épület homlokzati megjelenésének jelentős módosítását is előrevetítették, ami a modern építészeti emlék szakszerűtlen átalakítását eredményezte volna.

Az új főtér kialakítása azonban financiális okokból hosszan elhúzódott. A 2020-as évek elején indult el ismét a tervezés, ekkor már azonban az épület bontását tervezték. Az épület értékelése körül kialakult vitákat a ház sorsa is jellemzi: bár a bontás valóban megindult, azonban az épület védelméért küzdőknek sikerült leállítani. A munkálatok azonban jelentős károkat okoztak az épület vázszerkezetében, így később statikai okokból ismét a bontás mellett döntöttek. Az elmúlt héten néhány óra alatt végeztek a munkálatokkal, a helyén díszburkolatos eseményteret alakítanak ki. Az épületet bontó munkagépekkel, markólókkal a helyiek elmondása szerint óvatosan kellett dolgozni, hogy az egykori alapozás kibontása során nehogy feltörjön ismét a víz…

Wettstein Domonkos

[1] Mandel Tamásné: Strandfürdő, Hévíz. Magyar Építőművészet 28 (1979) 1, 40-43.
[2] Autó-Motor, 1957. június 1. 10. évfolyam 9. szám.
[3] Farkas Tibor: Beszámoló a Balatonfejlesztés hatéves munkájáról. Hévíz. Magyar Építőművészet 12 (1963) 5, 37-39.
[4] Farkas Tibor: Beszámoló a Balatonfejlesztés hatéves munkájáról. Hévíz. Magyar Építőművészet 12 (1963) 5, 37-39.
[5] Vincze Miklós: Vulkánokat idéző épületek vagy óriáskupola is állhatna ma a Hévízi-tavon. 24.hu 2022. 03. 14. https://24.hu/kultura/2022/03/14/heviz-to-tofurdo-ismeretlen-magyarorszag-tervpalyazat-tuz-csete-gyorgy-kupola-modern-epiteszet/
[6]Földesi Lajos: „Rózsakert" eszpresszóbisztró, Hévíz. Magyar Építőművészet 1969/5. 46-51.
[7] Földesi Lajos: „Rózsakert" eszpresszóbisztró, Hévíz. Magyar Építőművészet 1969/5. 46-51.
[8] Farkas Tibor: Beszámoló a Balatonfejlesztés hatéves munkájáról. Hévíz. Magyar Építőművészet 12 (1963) 5, 37-39.

Szezonális örökség: A kutatás során a Balaton-parti nyaralótelepek kialakulását, parcellázását és jellegzetes épülettípusait vizsgálom. A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

Irodalom:
Farkas Tibor: Beszámoló a Balatonfejlesztés hatéves munkájáról. Hévíz. Magyar Építőművészet 12 (1963) 5, 37-39.
Ferkai András: Gulyás Zoltán építészete, HAP Galéria kiadása, 2005.
Földesi Lajos: „Rózsakert" eszpresszóbisztró, Hévíz. Magyar Építőművészet 1969/5. 46-51.
Mandel Tamásné: Strandfürdő, Hévíz. Magyar Építőművészet 28 (1979) 1, 40-43.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik: ­
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.

Szerk.: Winkler Márk