Emberek/Interjú
Vissza a kontextushoz
2005.07.06. 13:27
Az Onix építésziroda vezetőivel, Alex van de Belddel és Haiko Meijerrel groningeni irodájukban beszélgettünk
Alex van de Beld és Haiko Meijer 1994-ben - közös egyetemi tanulmányok és tíz év más irodáknál való kísérletezés után - hozták létre az Onix irodát. Az Onix DogmA 01 néven más, észak-holland építészekkel együtt szinte egy az egyben átültette Lars van Trier dán filmrendező elhíresült, új puritanizmust meghirdető manifesztumát az építészetbe. Mint filozófiájukban megfogalmazták, tartós és gazdaságos, fenntartható és méltóságteljesen öregedő építészet megteremtésére törekednek. Ezért az ilyen tulajdonságokkal bíró, tiszta építőanyagokat használják: téglát, fát, fémet, üveget és betont. 2003-ban a holland top építészirodák között ők voltak az elsők - s talán már nem csak azért, mert abban az évben Rem Koolhaasnak éppen nem épült meg munkája Hollandiában.
ÉF: Az építészet iránt érdeklődő ember általában a Rotterdam-Amszterdam tengelyen keresi a kortárs holland építészetet. A Hollandia északi, kevésbé urbanizált területén elhelyezkedő Groningen kiesik ebből a vonzáskörzetből. Bennünket éppen ezért érdekelt ez a tájék, no meg az idei biennále témája miatt is. A legtöbb eddigi munkátok Groningen környékén épült meg. Mi az oka ennek?
Haiko: Szeretjük a vidéket. És hát itt élünk... Egyébként egyre több dolgunk van Hollandia más tájain is: Zwolléban nemrég lett készen egy nagy házunk, Almere-ben, Hágában, Amszterdamban épülnek házaink, iskolák Rotterdam mellett. Röpködünk Hollandiában.
Alex: Talán érdekesebb ennél, hogy a rengeteg tabula rasa ügy után a hollandok újból megtanulták használni a kontextust. Hogy mutassak egy modellt: itt van az egyik legkorábbi munkánk, egy iskolaépület Groningen kertvárosi részében (Oosterpark, 1998). Tulajdonképpen beburkolják a környező fák, teljesen laza és rögzítetlen a telepítése, hogy a fák lélegezhessenek és vízhez jussanak. Szinte a föld felett lebeg a ház, így tulajdonképpen pragmatikus okból alkalmaztuk Corbusier törvényeit. Ez egy fontos munkánk, a vele kapcsolatos gondok miatt is, mert a ház ma már nem csak iskola, hanem bölcsőde, és egy orvos is rendel benne, miközben a helyiségek spirálisan helyezkednek el, egy közös térbe nyílnak, és a funkciók átláthatóan egymás mellett vannak.
ÉF: Úgy tapasztaltuk, hogy a kortárs holland építészetnek két markáns iránya létezik: az egyik az agyontervezett, szögletes, grid-típusú "superdutch" városi építészet, míg a másik inkább a hagyományos, egyszerű anyagokat használó vidéki építészetre, a nagytetős, pajtákra emlékeztető házra vezethető vissza. Úgy látjuk, ti - a SeArch és az S333 irodákhoz hasonlóan - az utóbbival kísérleteztek.
Alex: Igen, valóban van egy tendencia a sima, üvegfelületű építészet felé. De mi azt gondoljuk, hogy a tér nem él meg anyagszerűség és tapinthatóság nélkül. A mi projektjeink többsége sajátos módon nyers. Itt van például ez a prototípus, a legfrissebb kísérletünk: egy ház pajtával, hosszúkás telken. A pajta nincs szigetelve, nincs benne fűtés. Az egész együtt 150 nm. Hollandiában ugyanennyi pénzért csak fele ekkora szigetelt, fűtött házat kaphatsz, így viszont ugyanakkora összegből két házad lehet, majd később befejezheted, átalakíthatod a pajtát teljes értékű házzá. A lényeg, hogy legyen tered kísérletezni a saját házadban, hiszen Hollandiában nincs sok tér, kicsik a házak, kicsi a pajta, és az adottságokon nemigen lehet változtatni.
ÉF: Tudatosan használjátok az olcsóbb anyagokat, mindenekelőtt rengeteg fát.
Alex: Beleszerettünk a fába. A fa viszonylag olcsó, jól megmunkálható és variálható. Hollandiában nagyon erős volt régen a faépítészet, most ezt a hagyományt próbáljuk felébreszteni különböző fatípusokból. Érdekel, hogy például a magyar és az erdélyi fatemplomok hogyan készültek, hogyan bánnak a fénnyel.
Tavasszal kezdik építeni az egyik faházunkat. Ez egy konceptuális modell, de tényleg ilyennek szeretnénk megépíteni, hogy látni lehessen a rétegződéseket. A faházaknál általában készül egy fa szerkezet, falak és emeletek, és gyorsan megvan a "katalógusház", ahogy Hollandiában mondják. Mi fordítva kísérleteztünk, hasonlóan a skandináv rönkházakhoz. Előre legyártattuk a negyvenszer negyvenes, tíz méter hosszú, szigeteléssel ellátott "rönköket" és összeépítettük őket. A régi gondolkodásmód és a modern lehetőségek kombinációját keressük. Nem a legmegfelelőbb vagy a leggyorsabb megoldás után megyünk, hanem megpróbálunk az alkalomhoz illőt találni.
ÉF: Az idei Rotterdami Biennále fontos kérdéseket vet fel a holland vidék jövőjével kapcsolatban: az urbanizáció felé haladjanak vagy próbálják visszafogni az építést a természet és a rekreáció javára. Mit gondoltok erről?
Alex: Nagy kérdés ma, hogy hogyan urbanizáljuk a vidéket. Nem gondolom, hogy mindenáron urbanizálni kellene, de urbanizálni fogják. Az a lényeg, hogy az építészek tudják, hogy hogyan. A hollandok érdeklődése csak mostanában kezdett el nőni a kontextus iránt. Ez nagy hősünknek, Rem Koolhaasnak köszönhető, aki ugye kinyilatkoztatta, hogy "le a kontextussal". A ´jelleg nélküli városban´ (generic city, a szerk.) ez rendben is van... De másutt nem működik.
ÉF: Foglalkoztok várostervezéssel vagy -kutatással is?
Alex: Igen, például megnyertünk egy pályázatot, amelyen 2050-re kerestek város-stratégiákat, ehhez Amszterdamban végeztünk egy kutatást. Amszterdam a Berlage-városról ismerhető fel, olyan, mint egy tetoválás a holland bőrön. Ma egymás után bukkannak fel az új nagyvárosi területek, mint egyfajta sztráda-menti városiasodás (highway-urbanism, a szerk.). Valahogy annyira nem szeretjük ezt, de a pályázatban mégis ebből kellett kiindulni. Megpróbáltunk minél több nyitott teret megmenteni, és az infrastruktúrát úgy használni, mint intelligens izmokat a holland tájban. A holland körülmények között nagyon fontos, hogy ügyeljünk a szabad terekre. Új, alacsony sűrűségű urbanizmus van születőben.
De van egy új várostervezési megbízásunk is: az ötvenes években sebtében megépült, teljesen zárt városi környezettel kell kezdenünk valamit. A megközelítésmódunk naiv és optimista: alkalmazkodunk a meglévő városi struktúrához, de a teret megnyitjuk egy iskolával, játszóterekkel, lakóházakkal és mindenféle közösségi funkciókkal teli táj felé. A klasszikus, bereteszelt várost - ami nyilvánvalóan a félelemmel van összefüggésben - kifordítjuk.
ÉF: A probléma ma Magyarországon is rendkívül aktuális: hogyan lehet a sűrűn lakott lakótelepi városrészekbe, amelyek mellesleg nagy, ám kihasználatlan közterekkel rendelkeznek - új életet vinni.
Alex: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Nemrég Tallinban jártunk, ahol ugyanez a gond, majdhogynem képtelenség kezelni. Hamarosan visszamegyünk oda. Rettenetesen izgat az, hogy szinte lehetetlen fogást találni a lakótelep-tömegen.
ÉF: Van megbízásotok Hollandián kívül?
Haiko: Próbálunk túljutni a holland határon. Alex hamarosan Svédországba költözik, és ott is irodát nyitunk. Dániában is készül valami, Hamburgban is. Hollandia a fiatal építészek számára mindig a lehetőségek szinonimája volt. De ez megváltozott a New York-i ikertornyok lerombolásával, mert a fejlesztők egyre kevesebb kockázatot vállalnak. A fiatal építészek észrevehetően más országokban próbálkoznak inkább. Nekünk szerencsénk volt, mert akkor már hétéves volt az irodánk.
ÉF: Honnan jönnek a megrendelőitek? Pályáztok? Megtalálnak benneteket?
Alex: Megtalálnak, persze. Ha egyszer boldoggá tettél egy iskolát, akkor visszatérnek hozzád. Tervpályázatokon is indulunk, de soha nem nyerjük meg őket, szóval ez valahogy nem megy nekünk. Talán rossz építészek vagyunk. A legutóbbi próbálkozásunk egy svéd múzeumépülettel volt, egy fa köré terveztük, itt látszott, hogy Alvar Aalto a nagy példaképünk. Persze nem nyertünk, de minden ilyen próbálkozás segít új modellek kidolgozásában. Lehet, hogy nem tudunk rajzolni... építésben mindenestre jók vagyunk.
ÉF: Milyen eszközöket használtok a tervezéshez? Mindenki számítógéppel dolgozik, ti pedig modelleket mutogattok...
Haiko: Igazából nem vagyunk az a számítógép-építész fajta. Használjuk a számítógépet, azaz mindent használunk, ami illik egy projekthez. De az biztos, hogy modellt készíteni szeretünk a legjobban. A modellek a megrendelőink felé is segítenek bemutatni a terveink alakulását. Minden héten készítünk egy új modellt, így látják, hogy mennyit fejlődött a koncepció, látják, hogy nem lazsálunk...
ÉF: Hányan dolgoztok az irodában?
Haiko: Most tizenöten vagyunk, de voltunk már többen is, amikor mindent elvállaltunk. De ez a létszám jó, ha többen vagyunk, már nem tudunk mindenre odafigyelni. Mostanáig nem tudtunk ennél nagyobb csapatot összetartani.
ÉF: Mivel foglalkoztok a legszívesebben?
Alex: Fontos része a munkánknak, hogy apró dolgokkal foglalkozzunk. Egy ilyen szituációban kísérletezhetünk. Nagy projektek esetében elég nagy rizikó a kísérletezés, de ilyen kis léptékben sok mindent megengedhetünk magunknak. Szeretjük azt a munkát, amiben több különböző funkció, szociális funkciók vannak jelen, és ezek egymásra találnak. Ezzel valahogy boldogabbak vagyunk, mint mondjuk múzeumokkal. Bár nem mondanánk nemet egy múzeumra sem... de szeretünk részt venni a folyamatban, szeretjük, amikor nyaggatnak minket az emberek.
Számunkra az az érdekes, ha egyik projekttől a másikig haladunk. Kettő között elgondolkodunk: mi van legközelebb napirenden. Sosem indulunk nulláról, az teljesen érdektelen számunkra. Minden új munka telített a korábbiakkal, így teremtünk folytonosságot; nem stílusként, hanem azzal, hogy visszanézünk és tanulunk a korábbi épületek sikereiből.
ÉF: Hogyan kommunikáljátok a munkáitokat?
Alex: Igazából most érkezett el az ideje annak, hogy összegezzük, mit csináltunk eddig. Épp a könyvünkön dolgozunk, amit egy kísérletre építünk, arra az autentikus építészeti élményre, mely nemrég elkészült zwollei házunkban volt tapasztaltható. A városnak ez a része teljesen tabula rasa terület volt, de mostanra húszezres lakóterület. Rendelkezésünkre állt az épületben egy lakás, és egy csomó embert meghívtunk egy-egy napos ottlakásra. Igazából ez egyfajta kritika volt az építészet gyors fogyasztására a fotók révén. Kommunikálni persze kell, csak néha elfelejtjük, hogy így nem lehet megtapasztalni a térbeli minőségeket: látod a homlokzatot, de nem érted a házat. Kijelöltünk tíz útvonalat, és instrukciókat adtunk: "Mielőtt belépsz, rajzold le a házat"; "szagold, érezd, ízleld". Kaptunk is visszajelzést: annyira nincs jó íze... Barátok jöttek, de mások is, akiket érdekelt a munkánk, újságírók, pszichológusok, filozófusok. Ötven napló lett belőle, amit a könyvben felhasználunk.
Csinálunk kiállításokat is, de inkább installációk formájában. Néha kint a szabadban, mint ezt a krumpliláda-épületet egy egykori krumpliföldön. Ez egy amolyan búcsú-emlékmű volt. Nemrégiben Észtországban készítettem fészkeket, az eseményt Nestoniának hívtuk, improvizált létesítmény volt. Úgy huszonöten kimentünk az erdőbe, és két fészket építettünk, az egyiket fellógattuk, a másik lábakon állt. Van, hogy képeket aggatunk a falra, de inkább interaktív, alkalmi installációkban gondolkodunk. Az építészetet látogatni jó, ahogy most ti csináljátok. Mindig azt mondjuk, hogy a legjobb megtapasztalni magát az épületet.
me>mo, Somlyódy Nóra
Groningen, 2005. május
fotó: me>mo, Somlyódy Nóra
A havi téma megjelenések támogatója a
Holland Királyság Budapesti Nagykövetsége
Vélemények (0)