2007: A tanítás és tanulás elmulasztott éve — Pécs 2010 felkészülés

Patartics Zorán írása összegzés és értékelés a Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 felkészülési időszakának eddigi történéseiről

Pécs Európa Kulturális Fővárosi felkészülési időszakának immár a fele mögöttünk van. A tavalyi, a 2007-es¹ a második a tematikus felvezető évek sorában, amely haszontalanul múlt el. E cikk megírásakor a megkezdett 2008-as év programjai körül igen sok a bizonytalanság, a még előttünk álló 2009-es esztendő programjai pedig még csak nem is körvonalazódtak. A leköszönt művészeti igazgató hiányában, valamint az őt helyettesítő, az EKF pályázat lényegével szemben masírozó felvetések ismeretében is van okunk aggódni miattuk. Nem mintha a 2007-es év a művészeti igazgató jóvoltából értékelhető volna. Írásom célja azonban nem az, hogy Méhes Márton munkáját, vagy akár ellehetetlenítését elemezzem². Nem kívánok foglalkozni azzal sem, hogy kinek róható fel mindaz, ami elszalasztott esélyként mérhetetlen károkat okoz a városnak. Csupán a felkészülési évek tervezett tematikájának, illetve azok mellőzésének jelentőségére kívánok rámutatni, és főként ezzel szemben felmutatni egyet a meg nem valósult lehetséges verziók közül: a saját verziómat.

Az én 2007 verzióm sohasem öltött írott formát. Nem voltak, s jelenleg sincsenek a programok tervezésével kapcsolatos ambícióim, főként nem valamilyen tisztséggel összefüggésben. De a város győztes pályázatának előállításában való közreműködésem során felépült bennem egy rendszer, melynek lényegi elemei és összefüggései talán érdemesek arra, hogy megosszam őket az olvasóval, már csak a jelen folyamatok megértése érdekében is. A pályázat írásának időszakában még úgy hihettük, hogy a pályázat megírását követően folytathatjuk az elindított munkát, a bennünk felhalmozott ismeretek, a kiteljesíteni, megvalósítani gondolt tervek hasznosulnak majd. Azt tudtuk, hogy lesznek nehézségek, de ma már mindez illúzió.

Az én virtuális verziómban a Takáts József által meghatározott tematikus felkészülési évek különleges jelentőséggel bírnak. Funkciójuk, hogy a 2010-es esztendőre a város, a régió szellemi és lelkiállapotát legalább részben alkalmassá tegyék a projekt év jelentette feladatokra, a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Emellett arra is szolgálnak, hogy a város irányában az országos és nemzetközi figyelmet felkeltsék. Mindkét területen volnának tennivalók. Az én verziómban fontos, hogy a kulturális események számának növekedése, a kínálat bővülése, a minőség szempontjainak felerősödése és a kultúrát fogyasztó réteg szélesítése egy ugyanazon folyamatban, kölcsönhatásban valósuljon meg.

A programok számszaki növekedése mellett természetes volna a többi szempont érvényre juttatása is — valójában egységük, egymásra hatásuk lehetne megvalósulásuk kizárólagos garanciája. Ennek teljesülése esetén nem fordulhatna elő, hogy a gyarapodó programok jelentős részét minimális érdeklődés kíséri, vagy éppen lehetetleníti el. Nem történhetne meg, hogy egy nemzetközi filmfesztivál sok eseménye nézők nélkül zajlik, a nemzetközi hírű alkotók kínosan feszengnek. Attól sem kellene tartanunk, hogy a kisebb, ám sokszor jelentősebb művészeti kezdeményezések sorozatosan méltatlanul mellőzöttek maradnak és egyre kisebb közönséget mozgatnak meg, netán új civil kezdeményezések első kudarcaik után a folytatásról és az újabb kezdeménye-zésekről mondanak le. És a pozitív kezdemé-nyezések kárára nem születnének olyan kétes értékű megaprodukciók, mint amilyenné Carreras koncertjét silányították: operaslágerek elektromos hangosításban, szabadtéri helyszínen, méltatlan feltételek között, 100 millióért. Az én 2007-emben fontos volna a város megítélése, s ezért minden rendezvény, de a programok összességének sikere is. Nem fordulhatna elő, hogy húsz ország 86 zenekara annak hírét vigye a nagyvilágba Pécsről, hogy a 2010-es Kulturális Fővárosban a koncertek egyetlen néző nélkül zajlanak, miként ez meg-esett a IX. Európai Ifjúsági Zenei Fesztivál alkalmával. (...)

Az én verziómban világossá válna, hogy az EKF projekt lényege nem a beruházások megvalósulása, vagy a 2010-es év programdömpingje, mint ahogyan arról a közbeszéd zajlik. Kiderülne, hogy az EKF lényegében egy lehetőség. Tematizált, illetve tematizálható tanulási folyamat, amely során egy városi közösség esélyt kap arra, hogy a politikai és hivatali, valamint a civil szereplők elsajátítsák az eredményes együttműködés képességét, és a városban élők tanulják a kultúrateremtés és a kultúrafogyasztás módozatait. És mi lehetne méltóbb a „tanítás és tanulás évéhez", mint az EKF címmel járó lehetőség — a tanulás — jelentőségének felismerése. Mindez természetesen az átláthatóság jegyében zajlana, ami a kezdeti nehézségeken túljutva megsokszorozza a hatékonyságot, erősíti a bizalmat, javítja a közérzetet, potenciálokat szabadít fel, és kreativitást szül. A beruházások ehhez szolgálnak ürügyül, a programok megvalósításához szükséges helyszínekkel, kreatív és potens szervezeti formáknak háttérrel. Első olvasatra mindez utópiának tűnik, azonban tervszerűség és hozzáértés esetén megdöbbentő pozitív eredményekkel járhatott volna.

Az én verziómban a „tanítás és tanulás éve" valóban az volna, amit a neve ígér. Nem oldódna fel más szlogenekben³, újabb tematikákban, mert a néven nevezett esztendő nagyobb figyelmet képes generálni. Ha a programok ténylegesen illeszkednek az adott felkészülési év tematikájába, akkor azok marketingje, népszerűsítése is hatékonyabb lehet. A tervhez való hűségben a következetesség nyilvánulna meg, mint az alkalmassá válás folyamatának első bizonyossága.
A felkészülés éveiben — de 2010-ben is — egyértelműen elkülönülnének az EKF okán megvalósuló programok azoktól, melyek az EKF-től függetlenül is szerepelnének a kínálatban. Példának okáért a POSZT⁴ a pécsi kulturális fesztiválok zászlóshajójaként az EKF-től függetlenül is fontos, és biztos helye kellene legyen a rendes évi programok között. Nem helyes azonban úgy feltüntetni, mint EKF programot.⁵ Ez csúsztatás. Az EKF lényege nem a meglévő és egyébként is betervezett programok egy füzetben való összegyűjtése kellene legyen⁶, mint ahogy az sem elfogadható, hogy a kultúrára szánt forrásokat elvonják, majd átcímkézve az EKF keretből újra biztosítják. Néha kicsit megkurtítva. Így az EKF némely — amúgy igenis értéket képviselő — rendezvény számára a megszorításokat hozta el. A megszorításokat egyébként is nehéz értelmezni a kulturális léptékváltás részeként, de az én verziómban az érdemtelenek esetében nem volna fájó, feltéve hogy a felszabadult források az EKF szellemiségét erősítő, új értékeket felmutató és civil kezdeményezéseket felkaroló rendezvényekben hasznosulnának.

A civil ötletek megvalósítása verzióm egyik legfontosabb célkitűzése volna. A civil ötletpályázatok eredményei nem tűnnének el a süllyesztőben, hanem a meglévő intézmény-rendszerben jelennének meg feladatként. Az intézmények ezen célokra szerezhetnének többletforrásokat, egy-egy esetben ez átalakításukat is beindíthatná. A civil ötletpályázat ténylegesen a civil ötletekre építene, nem intézményeket ösztönözne arra, hogy a rendes évi programjaikat az elvont forrásaik miatt ilyen álpályázatokból finanszírozzák. (...)

Az én verzióm szerint a „tanítás és tanulás évében" programok tucatjai elemeznék a tanítás és a tanulás, a nevelés és a neveltetés, tanár és tanítvány viszonyának ma nagyon is aktuális kérdéseit. (...) Miért volna ábránd, hogy egy ilyen fajsúlyos társadalmi-kulturális kérdésben — mint amilyen a tanítás és a tanulás — lehet még társadalmi folyamatokat tudatosan és értékek mentén befolyásolni? Miért volna természetes, hogy ezeket a folyamatokat éppen azok nem tudják befolyásolni, akiket a legjobban érint? És miért ne történhetne meg, hogy egy város, egy régió elsőként élvezze az általa elindított folyamatok előnyeit is? (...)

Ha tehetném, Pécsre szerveznék olyan programokat, mint amilyen a Mindentudás egyeteme, mert a „tanítás és tanulás évében" a tanulást népszerűsítő, a tanítás színvonalát emelő eszközökre is szükség volna. Ingyenes nyelvtanfolyamokat szerveznék nyugdíjasoknak és csökkent munkaképességű embereknek, de a buszvezetőknek és a taxisoknak is, hogy 2010-ben átélhessék az idegenforgalom növekedésében rejlő lehetőségeket, érezhessék magukat hasznosnak, és mindeközben javítsák a városról alkotott képet az idelátogatók szemében. Ehhez utcára került — de jó — tanárokat alkalmaznék, vagy ilyen kényszer- nyugdíjasokat, hogy azok önbecsülését is helyreállítsam. Mindebbe kevernék egy kis városismeretet, és ebbe ösztönző módon vonnám be a Várostörténeti Múzeumot is, hogy rátaláljon önmagára. Egy Carreras koncert árából akár több ezer ember sorsa volna alakítható.

A gimnazisták kedvét nem venném el a színháztól — de az irodalomtól sem — Dosztojevszkij és hozzá hasonlóan súlyos szerzők klasszikus felfogású darabjaival, hanem színpadra állítanám azok úgynevezett korosztályos feldolgozásait, miként annak kialakult gyakorlata van Európában, különösen Németországban. A felnőttek világának problematikája sokszor a gyerekek szemével is láthatóvá tehető. Megfelelő színvonal esetén ez nem az eredeti darabok leértékelése, hanem felkészítés az eredeti művek, vagy akár azok további értelmezéseinek későbbi, felnőttként való befogadására. A klasszikus értékek az ilyen közelítési módszerek nélkül kiírják magukat a jövő nemzedékéből, mert ma már más, nagyobb hatékonyságú csatornák alakítják a fiatalok világképét. A gyerekek irányába ma is nyitó színház így valódi, és a regionális szerepét erősítő kapcsolatot építhetne ki, saját jövőbeni közönségét termelve ki. Azt a közönséget, aki felnőttként képes lesz a nehéz darabok befogadására is. Ilyen és hasonló programok hiányában a klasszikus kulturális intézmények saját ellehetetlenülésükhöz asszisztálnak, illetve tartósan süllyedő pályára állítják az általuk képviselt kulturális területet. Később szenvedik azok következményeit. A népszínházi gyakorlat valójában álca: a közönsége alakításáról lemondó színház önigazolása.

A fiatal korosztály ismereteinek bővítése és kultúra iránti igényének növelése az én 2007-emben alapvető stratégiai cél volna. Nem csak az oktatás aktuális kérdéseinek megvitatása, vagy a színházi világgal való kapcsolatépítés által, de az őket körülvevő világ megismertetésére is hangsúlyt fektetnék. Miként betekintést lehet szerezni vezetett magyar órák keretében a színházi kulisszák mögé, éppúgy bejárható, látogatható példának okáért az egyetemek, a kórházak, az ipari üzemek, vagy az ivóvíz, az energiaellátás belső világa is. A pályázati időszak alapkérdései ezek — a tudás, a kultúra sokrétűségére és sokszínűségére hivatkoztak hivatalnokok, akik akkor ezeket az érveket a minőség számonkérésével szemben alkalmazták, elitistának bélyegezve azt, aki a minőséget hangoztatja. (...)

A tanítás és tanulás éve remek apropó lehetne ahhoz is, hogy az értelmiségi lét mai állapotát és feladatait elemezzük. A szocializmus értékzavaros időszakát követően a polgári léthez való visszatérés és vele szemben a fel-gyorsult globalizáció kérdései várnak arra, hogy kialakítsuk saját értelmezéseinket, és a sajátosságainkra érzékeny stratégiákat dolgozzunk ki a kultúra alakítására.
Az én verzióm nem egy részletekig kidolgozott — és főként nem az egyetlen lehetséges helyes — stratégia (lett volna). Arra kívántam csupán rámutatni, hogy a tematikus év olyan eszköz, amelynek szerepe a tényleges EKF célok megvalósulásában rendkívül fontos. Ennél fogva az adott év sikerének tétje nagy. Értékelésekor nem lehet közömbös, hogy miféle kitörést remélhet Pécs és a régió az EKF címtől, ha ezekkel a kérdésekkel egy tematizált projektben, a ránk irányuló európai figyelem lehetőségével együtt sem tud mit kezdeni.

Patartics Zorán írása, melyből részleteket teszünk közzé, az Echo, pécsi kritikai szemlében jelent meg (2008. március, 1. szám)

---

---

1. A felvezető évek tematikája a nyertes pályázat szerint: 2006 – „a kulturális örökség éve", 2007 – „a tanítás és tanulás éve", 2008 – „a környezet- és egészségkultúra éve", 2009 – „a vallási kultúra éve".

2. A könnyelműnek tűnő állításomhoz annyit azért mégis meg kell jegyezzek, hogy a „2008. évi művészeti és kulturális programok" című, Méhes Márton által jegyzett anyag általános alapelvei és stratégiája igen magas szinten foglalkozik alapvető kérdésekkel és összefüggésekkel. A dokumentumban ez a kezdeti minőség azonban a tervezési szinten elbizonytalanodik. Ez nyilván több – és jórészt nem a művészeti igazgatónak – felróható okra vezethető vissza.

3. A pályázati felhívásokban és a kommunikációban a tárgyi év tematikája mellett megtévesztő módon szerepelnek olyan elvek és szlogenek, amelyek az év címadó tema-tikájának jelentőségét gyengítik. Ilyen volt az esély-egyenlőség elve, vagy az amúgy a kormányzati kulturális kommunikációban megjelent 2008-ra vonatkozó magyar reneszánsz éve is.

4. A Pécsi Országos Színházi Találkozó 2007-ben hetedszer került megrendezésre, és létrejöttének nincs köze az EKF-hez. Más kérdés, hogy a pécsi EKF címmel kapcsolatos kommunikációban a POSZT sokszor esik latba érvként.

5. Ezzel kapcsolatban a nyelvi kérdések is felmerülnek, a POSZT a jelen nyelvcentrikus programjaival nem tekinthető nemzetközi programnak. Ez persze sok egyéb programra is igaz, noha ettől még lehetnek EKF prog-ramok. Mégis természeténél fogva a színházi fesztivál esetében a nyelv megkerülhetetlen kérdés.

6. Ilyen a 2007-es programfüzet, de ilyen volt sokáig a tavaszi fesztiválok programfüzete is. A 2007-es kiadvány ugyan tetszetős és fontos is, de nem a kiadvány az EKF lényege. A programfüzet csak egy eszköz.