A berlini Haus W - akár egy nyaralás

@garageinc: Ehhez csak egy megjegyzés: számomra sok tekintetben ez a vélemény tükrözi inkább a „magyar helyzetet”, illetve jellemzi azt az állapotot, amiből nehéznek látszik kitörni – és amivel kapcsolatban a tervező-megbízó viszonyt tartom az egyik kulcskérdésnek. Néhány olyan gondolat bújik meg ebben a hozzászólásban, ami ezt az együttműködést is (gyakran) jellemzi, és amin túl kéne lépni ahhoz, hogy e téren valós eredmények legyenek elérhetőek.

„már elég jól elengedheti magát az építész” – ez a gondolat azt sugallja, hogy az építészeti alkotás szinte kizárólag az építész alkotó magánügye (kicsit persze sarkítok), és ezen a területen tehát akkor garantált a siker, ha a tervezőt békén hagyják, ha „elengedheti magát”. Nem gondolom, hogy ez így van. Az építész mindig "gúzsba kötve táncol", mindig külső szemek és elvárások és igények kereszttüzében, és mindig képesnek kell lennie a majdan az épületben zajló élet befogadására. Fantasztikus volt látni évekkel ezelőtt az első Emerging Architecture kiállítást, ahol fiatal osztrák építészek mutattak be olcsó, kis léptékű, és nagyon finom, igényes munkákat. VÁLASZOKAT kerestek az adott hely, feladat kérdéseire, és kézben tartották közben a költségeket, a százféle különböző igényt, megfeleltek a (sokszor buta) előírásoknak, és gyönyörű munkákat hoztak létre. Teljesen ötletszerűen előrángatva jut eszembe egy másik példa, a Reichstag: rengeteg vita, rengeteg igény, rengeteg sokszor egymásnak ellentmondó szempont uralásával született meg a végeredmény: rengeteg ember együttműködésével, ahol az építész volt persze az irányító, de kézben tudta tartani a folyamatot, és az eredmény sokkal jobb lett, mint volt „steril” korában, a pályázat idején. Mindezt úgy, hogy a végeredmény mindezzel együtt is igazi, hamisítatlan Foster-alkotás. A kulcsszó tehát nem a pénz, a "remek szabályozás" (ami persze fontos, mindkettő), hanem a kommunikációra való hajlandóság. (Miközben persze nyilván sok pénz volt a Reichstagra, de nem ebből fakadnak az értékei - hiszen sok volt pl. a Nemzeti Színházra is, és mégis...) (vagy mégse).

„nincs olyan megrendelő, aki kockás papíron ilyen karakterű házat képzelne el magának” – szerintem máshol sincs, ami nem is baj. Nem a megrendelőnek kell elképzelnie a házat, ahogy az építész sem egy igényteljesítő gépezet. A kulcsszó itt is a KOMMUNIKÁCIÓ lenne. Az építésznek képesnek kell lennie arra, hogy megértse a kockáspapíros skiccek mögötti valós vágyakat, azokat kezelni tudja, azokra reagálni tudjon. Nagyon ritka az olyan „jó megbízó” (szerintem nem is az ilyen a jó megbízó, egyébként), aki az építészt „hagyja alkotni”, aki nem szól bele semmibe. Azt gondolom, hogy ennek közös munkának kell lennie – ami munka a megbízó részéről is: igények megfogalmazása, a terv követése, megértése, satöbbi; és persze munka a tervező részéről is, akinek ugyancsak empatikusnak kell lennie.

És messze nem gondolom, hogy az empátia megalkuvást, puhányságot jelentene – sőt! Erre – és a majdani használókkal való már-már eszményinek mondható együttműködésre legyen elég most két példa: a bécsi Sargfabrik épülete (ami 2006-ban volt 10 éves, és remekül működik, úgy mint közösség, s mint épület), vagy U. Nagy Gábor zsidai háza. Ez utóbbihoz a tervezőt kivitelezőként (!!!) hívták meg, akinek a feladata egy hagyományos parasztház felépítése lett volna. A tervről kialakuló beszélgetések során kiderült a tulajdonosok valós térhasználati igénye, a (nép)művészetekhez való kapcsolódásai és azok lehetséges konzekvenciái, stb – és született meg az a ház, amire azóta is büszke mind az építész, mind a megbízók.