Nem rés. De építészet-e a déli határkerítés?

Lehet-e most, vagy valaha építészetként beszélni a déli határkerítésről? Nemcsak lehet, de szükséges is – írja véleménycikkében Kovács Dániel. A két héttel ezelőtt indult Véleményszerda következő írása.

A két héttel ezelőtt ebben a rovatban publikált véleménycikk, Smiló Dávid írása röviden reflektált arra a listára, amelyet az Építészfórum főszerkesztőiként az Index Zubreczki Dávidjával közösen állítottunk össze 2019 végén, az elmúlt évtized kiemelkedőnek tartott házairól. A harmincas lista összeállítása, és itt már egyes számba váltok, meglepően könnyű és konszenzusos folyamatnak bizonyult, már-már gyanúsan annak. Alig-alig akadt olyan épület, amelyen vitatkoztunk volna, az esetek többségében egyetértő hümmögés kísérte az előzetes szavazáson a legtöbb pontot elért házakat.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne lennék elégedett ezzel a válogatással, sőt. De az nem csupán a konszenzusosság eredménye, hogy ez a lista nélkülözi a radikálisnak nevezhető gesztusokat – ahogyan a magyar építészet általában, részben jól megfontolt (és sok szempontból indokolt) önérdekből, részben a tanult esztétikai elvárások nyomán, részben a megélhetés kényszerének nyomására. De van egy beruházás az elmúlt évtized Magyarországáról, amely a jövő perspektívájában a leginkább meghatározza majd közös történetünk ezen éveit, amely egy villanásra globálisan is láthatóvá, mondhatni: perifériából középpontba emelte az országot, egyszerre beszélve a mai magyar társadalom önképéről és a globális történésekben betöltött szerepünkről. Magyarán jelentősége jóval túlmutat önmagán, és mégsem került fel a listára.

A 2015-2017 között több ütemben, Magyarország déli országhatárán épített kerítésrendszer súlyos közéleti vitákat váltott ki, legyen szó a befektetés léptékéről, emberjogi következményeiről, környezeti hatásáról vagy szimbolikájáról – szinte minden lehetséges aspektusból, kivéve az építészetet és a tájépítészetet. Az egyetlen általam ismert, erre irányuló törekvés Rauschenberger János pályamunkája volt a 2018-as Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjára. Ebben az építész végzettségű díszlet- és látványtervező, kurátor a „Freespace" főkurátori témájához elég frappánsan igazodva, hézagmentesen állapítja meg: „A 21. században Magyarország leghíresebb, a legtöbb figyelmet felkeltő építészeti projektjévé vált a szerbmagyar határon 2015-ben felépített határkerítés."

De mi köze a határkerítéshez ennek a szakmának? – kérdezheti erre bárki. Hiszen a határkerítés biztonságtechnikai beruházás, kritikus infrastruktúra, speciális műszaki létesítmény, nem utolsósorban pedig kormányzati politikai intézkedés, amelyre a közvélemény, illetve a szűkebb szakma nem bír befolyással. Mit keresne a határkerítés a Magyar Pavilonban, és még inkább: mit keresne az elmúlt évtized harminc legjelentősebb építészeti beruházása között? „Az építészek nem falakat terveznek. Az építészek a falak közötti tereket tervezik" – mondta Hassan Fathy, és milyen szépen passzol ide ez az idézet. Az építészeti szcénában nemhogy az építés idején, de azóta sem próbáltunk meg viszonyulni a határkerítéshez – mert úgy gondoltuk, nincs is miért.

De az igazság az, hogy az építészek falakat is terveznek. Az Egyesült Államokban a déli szomszéd Mexikóval közös határ sorsa több évtizede vita tárgya. A Donald Trump elnöki kampányában beígért „gyönyörű" határfal, majd az megválasztását követően elindított beruházás-sorozat természetesen itt is alapvetően politikai, környezeti, emberjogi kérdések nyomán generált diskurzust, de itt nem maradt ki az építészet sem. A washingtoni National Building Museum 2020 májusára tervezett kiállítása The Wall / El Muro: What Is a Border Wall? címmel vizsgálja a déli határfal környezetre gyakorolt hatását. A tárlat előzménye az a pályázat, amelyet 2016-ban a Third Mind Foundation az ArchDaily együttműködésével hirdetett Building the Border Wall? címmel. A pályázat a dühödt kritikák áradatába fulladt, Trump intenzív médiajelenléte azonban ironikus és komoly alternatív javaslatok tucatjait termelte ki. Elsősorban a határmenti régióban működő, Egyesült Államok-beli és mexikói építészirodákat foglalkoztatta a kerítésnek a régióra, az ott lakó emberek identitására, családi viszonyaira, a gazdaságra és a kultúrára tett hatása. A szintén itt élő és a témán régebb óta gondolkodó Ronald Rael építész, a UC Berkley egyetemi professzora 2017-ben könyvben foglalta össze a határok újrafogalmazására tett javaslatait, Borderwall as Architecture (Határfal mint építészet) címmel. 

„A Borderwall as Architecture azt kutatja, miként tudják az építészek nem csak strukturális, de konceptuálisan aláásni a falat. A fal ma a xenofóbia és a félelem szimbóluma. Azok a tervek azonban, amelyek segítik a társadalmi, gazdasági vagy ökológiai fejlődést a fal mindkét oldalán, újra tudnák írni ezt a narratívát. Régebbi hagyomány, hogy a fal két oldalán az emberek csoportokba szerveződve közös jógaórákat vagy lóversenyeket tartanak. Rael ezekből és más példákból merít inspirációt a helyzet kifordítására és megváltoztatására" – írta a könyvről a Wired.

***

Történelmi perspektívában a falépítés hálátlan feladat. A gyarló emlékezetben sokkal inkább megragadnak a gonosz diktátorok: Walter Ulbricht, Kim Ir Szen nemzeteket és családokat kettészakító határfalai, semmint az országuk békéjére törekvő, megfontolt államférfiak: Anasztáziusz bizánci uralkodó, a Ming-dinasztia, vagy hogy egy közelebbi példát hozzunk: a sosem létezett Csörsz alapvetően jelzésértékű kerítései és sáncai. És legyünk őszinték: a Belfast és Derry katolikus és protestáns negyedeit elválasztó, helyenként öt méter magas „békefalak" nevében sem az előtag a lényeg. Ez persze nem kis mértékben épp a történetíró felelőssége. Szinte látom magam előtt Cassius Diót, aki palatáblája felett görnyedve azon siránkozik, hogy bizony hiába újíttatta fel Hadrianus a Pantheont, építtetett fényűző villát Tivoliban, vélt vagy valós hozzáértése az építészethez – mint tudjuk – bizony tévútra ragadta, s jaj, az utókor már csak a fal miatt fog emlékezni rá.  

Bár a történelmi példákat könnyebb sorolni, meglepő tény, hogy míg a második világháború lezárásakor hét, a rendszerváltás idején 15 fizikai határzár létezett a világon, számuk napjainkra megközelítette a nyolcvanat – mondja Elisabeth Vallet, a Quebec-Montreali Egyetem földrajzprofesszora.  Hiába égtek bele az emlékezetünkbe a vasfüggöny lebontásának képei: a kapitalizmus győzelme és a globalizáció újabb, egyszerre védelmező és kirekesztő falak emelését hozta. A többség az illegális bevándorlás ellen védelmezi magát ezzel, bizonyos esetekben ez a terrorizmus elleni harc eszköze, a szomszédos állam agressziójának féke, ritkán pedig az állampolgárok távozását próbálják ilyen módon megakadályozni. 

Az illegális bevándorlás megakadályozására 2011-2012-ben emelt görög-török határfal, a 2013-2015 között emelt bolgár falat követően 2015-től Magyarország déli határszakaszán épült határkerítés. Az első ütemben az ún. gyorstelepítésű drótakadály (GYODA) került a határra, emögött épült fel a honvédség bevetésével, közmunkások bevonásával a magyar-szerb határ 175 kilométerén a kerítés, egy méter mélyen a talajba ágyazott acéloszlopokkal, rajtuk dróthálóval, a kerítés tetején és tövénél pengés dróttal. Ezt követte a hasonló kerítés telepítése a 120 kilométeres magyar-horvát határra, majd a magyar-román határra a Maros folyó vonaláig. 2016-ban a magyar-szerb határszakaszon második kerítésvonal megépítéséről döntöttek; ezt a 2017 tavaszára elkészült ún. „okoskerítést" hő- és videókamerák, éjjellátók egészítik ki.

A magyar példát többen követték az azóta eltelt években: Ausztria, Lettország, Litvánia, Macedónia, Szlovénia… Észtországban egyelőre csak a költségvetési helyzet akadályozta meg a bejelentett szándékot, amely részben a lehetséges orosz agresszió, részben az innen érkező bevándorlók ellen védene. Valamiért mégis a magyar határfal lett világhírű, talán a kritikus időpontban meghozott, határozott intézkedés miatt, talán a fallal, illetve a migrációval kapcsolatos, meglehetősen agresszív kísérőkampány okán. Tény, hogy a Magyarországon átvezető migrációs útvonalat lezárta, eszközként pedig sokak szemében validálhatta az azóta bevett nemzetközi gyakorlat.

A fal azonban nem csak véd, de be is zár: visszafagyasztja az elmúlt harminc évben olvadásnak indult vasfüggönyt, fizikai korlát egy olyan térben, amelyet az Európai Unió polgáraiként többé-kevésbé akadálymentesen, gond nélkül átjárhattunk, és amelynek láthatatlansága már-már normalitássá vált. Miközben egy, a globalizmussal, az információk megosztásának és terjesztésének következményeként előállt helyzetre reagál, egyszersmind cáfolja és akadályozza is azt. Ezáltal természetesen nem csak nálunk: mindenütt vitát generál, amelyben az egyik oldalról mint a rend és a joghatóság jelképe, a másik oldalról mint az embertelenség és a bezárkózó autokrácia szimbóluma jelenik meg. 

Az ellentét nem csak itthon tűnik feloldhatatlannak. Ha azonban a fal szükségességét nem is, a valóságosságát a legtöbb kritikus elfogadja. „A Trump és narratívája körüli felfordulás sokakat összezavart – azt feltételezik, hogy én falak építését javaslom, miközben nem. Olyan terveket javaslok, amelyek a fal által létrehozott teret használják, tudatosítva azt, hogy már 800 mérföldnyi fal létezik…" – szögezi le Ronald Rael. Irodája, a Rael San Fratello javaslatai a fallal mint létező insfrastruktúrával számolnak, és bár Rael minden lehetséges alkalommal hangsúlyozza annak embertelen mivoltát, a falat létrehozó politikai akaratot adottságként kezeli. Ebből a látszólagos ellentmondásból ered projektjei abszurditásban rejlő ereje: a fal két oldaláról megközelíthető könyvtár, amelyben a határt képező könyvespolc mindkét irányból használható; a kerítés réseibe behúzott, vízszintes deszkákból kialakított közös ebédlőasztal, vagy a legismertebb: a fal elemeit középtámaszként hasznosító libikóka, amely úgy vált a két elválasztott nemzet egymásra hatásának zseniális szimbólumává, hogy valójában kevesebb mint egy óráig működött.

***

Az Egyesült Államokban a viták által vált a déli határfal építészeti közüggyé – Magyarországon a viták hiányának következtében.  A mi déli kerítésünk nem szerepel senki portfóliójában, nem hallgattunk róla vicces hatperces előadást a Pecha Kuchán, nem szervezünk szakmai túrákat a megtekintésére, nem mérlegeljük a hosszú távú fenntartásának a kérdéseit. Egy sokkal általánosabb jelenség: az építészet politikai vonatkozásait kényszeredetten, de szándékosan ignoráló hazai közeg szimbóluma. 

A kerítés felépülésének évtizedében végleg általánossá vált az a kritikai gyakorlat, hogy leválasztjuk az építészeti produktumot az azt lehetővé tevő építtetőről, és kizárólag az építészi szándék (illetve annak a beruházótól független külső körülményei) szerint próbáljuk megítélni. Az építés ügye ugyanis mára totálisan átpolitizálódott, az építőipar minden korábbinál jobban a hatalomgyakorlás eszközévé vált. Az építészszakma képviselete, beleértve a szakmai szervezeteket és a sajtótermékeket is, azonban igyekezett és továbbra is igyekszik távol tartani magát ettől a folyamattól. Közben viszont mind élesebbé vált a politikai vita, lassan beszívva magát az építészeti véleményformálás közegébe is. Oda jutottunk, hogy egy-egy ismerősünk előtt egyszerűbb elhallgatnunk a véleményünket, mert a politika a végletekig polarizálta a közbeszédet. 

Ez egyrészt olyan abszurd következményekkel járt, hogy a kormányzati megbízásra végzett munka már-már szégyennek számít, a kormányzati beruházásokkal kapcsolatban pedig szinte lehetetlen észérvek, racionális indokok mentén megnyilatkozni. Igaz ez még azokban az esetekben is, ahol magas építészeti minőség jelenik meg, illetve amelyek szükségessége vagy funkcionalitása nehezen megkérdőjelezhető. De igaz ez azokban az esetekben is, ahol – akár a minőségi építészeti gondolatok megjelenése mellett is – lenne értelme a vitának, legyen szó akár a beruházás fenntarthatóságáról, a tervezett funkcióról, az épület szimbolikájáról, vagy az örökségvédelemmel, az újraépítésekkel kapcsolatos kérdésekről. Ha ki is alakul ilyen diskurzus, abban a valódi érintettek és a szakma vezetői nem vesznek, sőt, sok esetben nem vehetnek részt; azok, akik adott esetben valós indokokat, történeteket, tapasztalatokat tudnának tenni a magyarázatok mögé, azok, akiknek szerepükben és jogkörükben állna az adottságok megváltoztatása.

Nem lehet elégszer leszögezni, hogy a kialakult helyzetben a Magyarországot 2010 óta vezető kormányok hatalomgyakorlási eszközeinek, kultúrpolitikájának alapvető szerepe van. Ez természetesen kihatott a magánberuházásokra is: ennek a politikának a következményei, hogy ma egy nagyszabású iroda- vagy lakóberuházásnál nem kötelező tervpályázatot kiírni, hogy egy közintézmény zártkörű pályázatok nyomán úgy bonyolíthat nagyszabású beruházásokat, építtethet egyetemet, hogy annak folyamatait a nyilvánosság nem tudja kontrollálni; hogy nem alapnak, hanem ritka ajándéknak számít a participatív tervezés; hogy egy magánbefektető úgy bonthat el egy műemléki védettségre méltó ipari műemléket, mintha sosem lett volna; hogy kiemeltté minősítve sokmilliárdos privát- és közberuházások zajlanak le anélkül, hogy a közelébe jutnának a szakma egyébként is leépült kontrollszervezeteinek. 

De ez nem elegendő: kellett hozzá az a média, amelynek nyilvánvaló ellenszenve a nyilvánosságtól való, szinte hermetikus elzárkózáshoz vezette az állami szereplőket, és az az építészeti szakma is, amelyben nem alakult ki a demokratikus igazodás iránti vágy, amelyben a megbízás ígérete mindig fontosabbnak számított a szakmaetikánál. Természetesen az építészet az egyetlen olyan szakma, amelynek lehetséges demokratikus rendjét erodálta a kívülről érkező nyomás, és amely erre magába fordulással, annak látszólagos figyelmen kívül hagyásával, a hallgatás kultúrájának tudattalan kiterjesztésével reagált – de talán nem túlzás kijelenteni, hogy a kár nagy. Jóvátételére nincs általános recept, de az első lépés elkerülhetetlenül az lenne, hogy ahogyan Ronald Rael a fal létezését, mi is elismerjük a hatalmi szándékot az építészeti produktum esetenként meghatározó gyökereként – természetesen az egyéni tehetség, az oktatásban szerzett tudás, az ipari innováció, a regionális hagyományok mellett. Ha elismerjük, hogy a kelet-közép-európai régiónak ez a sajátos adottsága az elmúlt évszázadban bizony nem nagyon változott. De Deyan Sudjic remek könyve, az Épület-komplexus alapján talán megnyugvást lelhetünk abban, hogy a világban sincs ez másképp. 

És ezen a ponton léphetne be valami, ami valóban segíthetne az ellentétek feloldásában. Egy tényező, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: hogy a vitákban minden oldalon emberek ülnek, akik az esetek nagy többségében azért képesek és hajlamosak tanulni, javítani, helyrehozni, szembemenni akár a képzelt vagy valós felső akarattal is egy fontosabbnak vélt jó érdekében. 

Az építész és az építészeti szakma felelőssége, hogy ezt a fontosabbnak vélt jót megtalálja. Ehhez el kell fogadnunk bizonyos realitásokat adottságként. El kell fogadnunk, hogy az építész számára munka kell: abból él meg, és abban teljesíti ki önmagát – akárhonnan jön ez a munka. De el kell fogadnunk azt is, hogy jogunk van a véleményünk megfogalmazásához, a visszaigazolás kereséséhez, a kritikához – hogy jogunk van a szakmáról való gondolkodáshoz, legyen annak köre bármilyen tág. Olyan példákat kell találnunk, mint Rael, aki saját szakmáját eszközként használva keresi a lehetőségeket a párbeszéd elindításához, abba vetett hittel, hogy az mindenki számára pozitív eredményekhez vezethet.

A fal nem csak a határt jelöli, de a társadalmat is megosztja. Mert az építészet is több, mint az alapvető igények kielégítésének eszköze. Az építészet a szabad alkotás lehetősége, a problémák felvetésének és megoldásának platformja, az együttgondolkodás és -működés lehetősége. Használjuk erre.

Kovács Dániel
A szerző művészettörténész, kurátor, az Építészfórum társfőszerkesztője.

Források 
Rachel Armstrong, Simone Ferracina, Rolf Hughes: A Wall for the 21st Century: ‘Trump’s wall should be a porous, shape-shifting invitation’. Architectural Review, 2017. április 19. Url: https://www.architectural-review.com/essays/a-wall-for-the-21st-century-trumps-wall-should-be-a-porous-shape-shifting-invitation/10019185.article (letöltés dátuma: 2020. március 9.)
Brendan Shanahan: The Teeter Totter Wall. Border Wall as Architecture. DAMN No. 74. (2019. október-november-december), 19-25.

Nyitó illusztráció: Kiss Benedek Kristóf