A jelenlét élménye

"A ház tehát ember és környezete kölcsönös egymásra hatásának minden aspektusára élénken rezonál." - írja Haba Péter a zuglói Mozgásjavító Iskola bővítésének első üteméről, melynek tervezője Csillag Katalin és Gunther Zsolt (3h Építésziroda).

A budapesti Mozgásjavító Iskola története 1903-ig nyúlik vissza: Rothfeld Richárd ekkor hozta létre a Nyomorék Gyerekek Egyletét és Menhelyét. A mozgáskorlátozott gyerekek és fiatalok komplex rehabilitációjára – vagyis a gyógyítás mellett a tanításra és a szakképzésre – törekvő intézmény 1913-ban költözött be a Mexikói úton álló épületébe, melyet Medgyes Alajos tervei szerint, különféle adományokból emeltek. A „tanít, gyógyít, kiképez" hármas alapelvre alapozódó szisztémát azonban a II. világháború után szétdarabolták, magát az intézményt az 1950-es években átköltöztették a szomszédos épületbe, a Lajta Béla tervezte Vakok Intézetébe (1905–1908). A Medgyes-házat később a Budapesti Orvostudományi Egyetem Orthopéd-Traumatológiai Klinikája vette használatba, mely a Nyomorék Gyerekek Otthonából nőtt ki 1922-ben, s ma az Uzsoki Kórház hasonló nevű osztályát képezi. Bár a ´60-as évektől kezdődő időszak sem volt kedvező időszak az iskola szakmai-tudományos fejlődése számára, a gyógyítás és a képzés igen jó eredményeket ért el.

A ’90-es évek elején végre lehetőség nyílt az intézmény átfogó fejlesztésére, bár a bővítéssel kapcsolatos érdemi önkormányzati lépésekre 2003–2004-ig várni kellett. A cél az volt, hogy a gyógykezelésekre illetve oktatásra szolgáló helyiségeket, valamint diákotthont és óvodát magába foglaló új épület fizikai kapcsolatot teremtsen a Lajta-féle épület és a Medgyes-ház között, s váltsa ki az előbbinek a mozgáskorlátozottak számára nem használható lépcsős főbejáratát.

Mivel a két épület közé időközben lakóházakat emeltek, nem volt lehetőség arra, hogy az új tömb a főbejárati oldalra (a Mexikói útra) kerüljön. Az építészek, Csillag Katalin, Gunther Zsolt, Anthony J. Gall és munkatársaik a helyzet megoldására funkcionális szempontból a lehető legtisztább megoldást választották: a régi épületek hátsó homlokzatai előtt meghúzott tengelyre hosszan elnyúló pavilonsort fűztek.

A Lajta-ház udvarát lehatároló, s a Mexikói útra kifutó mellékutca felől lehet belépni az új épületbe. Az udvar centrumában álló hangsúlyos bejárati épület a főtengely meghosszabításaként nyúlik ki a mögötte emelkedő kétszintes tömbből. A tágas, egyik oldalán üvegfallal megnyíló aula merőlegesen csatlakozik a régi épület mellékszárnyához, átfut a tan- és tornatermeket, rendezvénytereket, éttermet és a pinceszinten uszodát magába foglaló főépületen, majd hosszú, utcaszerű folyosóban folytatódik, melyhez kétszintes lakótömbök illeszkednek. A tengely a Medgyes-ház egyik oldaltraktusához L-alakban megtörve érkezik meg, s a tervek szerint tovább fut majd a következő építési ütemben megépülő óvoda felé.

A telepítés racionalitása nemcsak a megbízó határozott elvárásaival, hanem természetesen a feladat jellegéből, a funkció sajátosságaiból következő ökonómiával is összefügg. Az egyébként rendkívül konzekvens szerkesztési szisztémában a használók speciális téri igényei szempontjából sajátos szelídség, rugalmasság érződik: a racionalitás itt ugyanis nem az építészeti raszterhálóhoz illeszkedő téralakítás uniformizálását jelenti, hanem annak az adott funkcióhoz igazodó, módosult változatainak sorát. Ahol például átjárhatóságra, sokirányúságra van szükség, ott a falak az „áramló térben" úszva paravánszerűen elszakadni látszanak a tartószerkezettől. A főtömb földszintjének geometriai centrumában – az épület belső udvarában – elhelyezett színházterem mindkét hosszoldalát nagy nyílássorok tárják fel, hogy ezzel a szinte univerzális térként megjelenő aula és a nagy, osztatlan terű étterem között vizuális és fizikai kapcsolat alakuljon ki.

A középfolyosós rendszerű emeletek térsorai már kötöttebbek, de a helyiségsorok mégsem zárt egységekként, hanem a közlekedőterekkel szerves kapcsolatban álló téri struktúrákként jelennek meg – ez főként a széles nyílásoknak és a folyosók szobaszerű arányainak köszönhetőek. Különösen a második emeleten érezhető a terek egyidejű finom lehatároltsága és egymásba való áthatolása: itt ugyanis a helyiségek mély teraszokkal váltakoznak, melyek benyúlva az épület belső részeibe, a külvilágot szinte mindenhonnan láthatóvá teszik. Az áttörések, felnyitások az épület minden pontjára jellemzőek – kereszt és hosszirányban egyaránt átlátható majdnem az egész épület. A bejárati épület üvegfalán át belátunk a színházterembe, onnan az étterembe, ahol üvegfalak engedik be a fényt a kert felől.

A színházterem rövidebb oldalainak üvegfalai a tekintetet az udvarra, illetve a környező épületszárnyak nyílásain át a belső terekbe vezetik. A lakópavilonokat összekötő folyosó a funkciónak megfelelően intimebb, zártabb, mint az aula, de a széles nyílások mindenütt biztosítják a bőséges természetes fényt. Itt már jóval kevésbé érzékelhető a szabad téri áramlás, a helyiségek sűrűbb csoportokat alkotnak. A lakásokban négy háló és egy tágas, nappaliként, konyhaként és étkezőként szolgáló közösségi tér van, mely szintén üvegfallal nyílik meg a közlekedőtér, és azon keresztül a kert felé. A feszesebb téralakítás tehát nem vezet az iskola életétől és a külvilágtól lehatárolt, merev struktúrához; éppen ellenkezőleg: ez a téri világ úgy lesz bensőségessé, hogy közben ezer szállal kötődik környezetéhez.

A geometriai szabályosság és az oldott részletezés kettőssége formai értelemben is érvényesül. A tereket övező falak és az épület tömegformái bizonyos pontokon kimozdulnak az egyenes síkok, derékszögek, különféle geometriai idomok által meghatározott alakjukból. A finoman megtörő élek, megbillenő falak és tetővonalak feloldják az épület erősen additív, túlzottan elnyúló, s ezáltal kissé monoton szerkezetét, az összképet esztétikai értelemben is szelíddé, érzékennyé téve. Ez az oldottság azonban – hasonlóan az alaprajzi rendszerhez – épületrészenként eltérő mértékű.

Míg a bejárati pavilon kifelé dőlő betonfalával, emelkedő és hegyesszögben kinyúló előtetőjével, V-tartóival, átlósan kimozduló üvegfalával töredezett mennyezetével, erős színeivel szinte expresszionisztikusan felfokozott, addig a lakóegységek közlekedőterét már csak lapos cikkcakkvonalban húzódó falak kísérik. Mintha a bátor formatobzódás fokozatosan elcsituló hullámokba váltana át. A főtömb emeletein ez a mozgalmasság szinte teljesen eltűnik, minden részlet a nyugalomról szól; csak az enyhén lejtő tetők aszimmetriája élénkíti a látványt. Ilyenek a lakások is: a tiszta térsort csak a közösségi tér ferdén felmagasodó mennyezete élénkíti.

Az építészek a Lajta-házhoz való illeszkedés nehéz esztétikai feladatát is e formálásmód segítségével oldották meg, s ekképp sikerült a ház minden elemében következetesnek maradniuk. Mellőzték mind a Lajta-házat formai értelemben felidéző elemekkel kísérletező, mind az új épület sajátos karakterét a műemlék iránti tekintélytisztelet jegyében eljelentéktelenítő utat. Az új üveghomlokzatok a Lajta-féle szárnyhoz enyhe átlóban csatlakoznak, s ezzel az épület egyfajta ölelő gesztussal fordul a régi ház felé. Ebben a részletben a ház egészére jellemző szelíd, mégis feszes, határozott formálás érvényesül – miközben a modern üvegfalrendszer és a régi, kézműves jellegű, téglaburkolatos homlokzat brutális ütközése elmarad, az új épület mégis megőrzi saját identitását. Az épület esztétikai nyitottságát az is mutatja, hogy a Lajta-homlokzat a csatlakozásnál minden szinten – mint valami különleges faldekoráció – megjelenik a belső térben is.

A ház tehát ember és környezete kölcsönös egymásra hatásának minden aspektusára élénken rezonál. Ez a végtelenül változni képes, mégis szilárd elvekre épülő tervezői metódus a bizonyíték arra, hogy az építészek számára az elsődleges cél a mozgáskorlátozottak, illetve gondozóik igényeinek a helyiségformákkal, berendezésekkel, technikai megoldásokkal való kiszolgálásán túl sokkal mélyrehatóbb volt. A már eleve meglévő elemek, típusmegoldások mozgáskorlátozottaknak szánt átalakítása helyett, egyfajta univerzális, mindenki számára megfelelő térrendszert igyekeztek létrehozni. Nem valamiféle elkülönített, speciális, csak a mozgáskorlátozottak számára használható közegről van szó, hanem egy olyan környezetről, melyben mindenki – a fogyatékkal élő (mozgáskorlátozott) és az ép ember egyaránt – átélheti a jelenlét élményét, vagyis nem érzi idegennek, kívülállónak magát.

Haba Péter

/Szlovákul és angolul megjelent az ARCH magazinban/