A Kossuth téri sortűz áldozatainak új emlékhelye

Emlékhelyet kialakítani manapság nem egyszerű feladat, túl sok a rossz példa és túl sok a kritikus hang. A Kossuth tér alá rejtett 1956. október 25-i sortűz emlékhelye építészeti kialakításában szerencsés kivétel. Nem akar sem didaktikus, sem durva lenni, inkább elgondolkodtatni. Bán Dávid írása.

Emlékművekkel, emlékhelyekkel, de már magával az emlékezettel valamelyest hadilábon áll ez az ország. Sokan, sok helyen, sok mindenről meg kívánnak emlékezni – másokról pedig még távolról sem –, vagy egyes emlékeket, szimbólumokat kisajátítani. A szoborállításnak-, bontásnak, az emlékezet körül kialakuló konfliktusoknak szinte hagyománya van.

A budapesti Kossuth Lajos tér súlyos szimbólumokkal, történelemmel, konfliktusokkal, emlékekkel megáldott (vagy megvert) térség. Most átalakult. Úgy tűnik, jó időre véglegesen. Több évtized toldozása-foltozása után, számos szakmai és érzelmi vita közepette, de egy egységes koncepció mentén újult meg rohamtempóban. A Kossuth tér, mint egyfajta történelmi panoptikum mindig is a jelképállítás és –rombolás helye volt, ez most sem maradt el. Az országgyűlési határozatban megjelölt 1944-es képzőművészeti arculat visszaállításának igénye, illetve ennek értelmében a meghatározó nagytömegű szobrok újraállítása rendszeres vitatéma, a tér megújulásában érintett tervezők előszeretettel kerülik is ezt a kérdést, a szobrokat mint kész, megkerülhetetlen térelemként kezelték.

Van azonban a térnek egy szintén megkerülhetetlen, 1944 utáni története, olyan eseményekkel, amelyek ugyanúgy megértek a megemlékezésre. Levonult itt egy korábban ellenforradalomnak titulált forradalom, majd az azt elnyomó rezsim bukása után, szimbolikusan is a forradalom napján, 1989-ben itt kiáltották ki a harmadik köztársaságot, beteljesítve ezzel a rendszerváltást, számos interpretáció szerint pedig az 56-osok akaratát. Ez utóbbi eseménynek még negyedszázaddal később is hiányzik az emlékműve, az 1956-os forradalomra emlékezve azonban magán a téren és közvetlen környékén öt emlékmű is emeltetett az elmúlt 25 évben.

A rendezetlen térbe jóformán spontán módon léptek be a különböző szervezetek által emelt emlékjelek, így a Makovecz Imre-féle 1991-es síremlék, a Földművelési Minisztérium homlokzatára helyezett szimbolikus puskagolyók, Nagy Imre szobra, vagy a forradalom lángja. Mindezek a térelemek komoly fejtörést okoztak a tér újraálmodóinak, hiszen ezek – akárcsak az áthelyezett, a Dunán úszó dinnyehéjat szemlélő József Attila- és a Balatonszéplakra száműzött Károlyi Mihály szobor – nem szerepeltek a képzőművészeti arculat origójának kitűzött 1944-es állapotban.

A tér megújulását az Országgyűlés megbízásából a Wachsler Tamás vezette Steindl Imre Program koordinálja, mandátuma a tér különböző elemeinek elkészültével hamarosan lejár. Ugyan a tervezések gyorsütemű elrajtolásakor még sokáig nem volt világos, hogy milyen formában, de a programban kezdetektől szerepelt egy, az 1956. október 25-i sortűz áldozataira megemlékező hely kialakítása. Mivel az alapkoncepció és a Tima Zoltán által tervezett tér felszínébe nem léphetett ki az új emlékhely, így merült fel a kihasználatlanná vált északi és déli alagút bevonása. Az Országház megépülésétől kezdve hosszú évtizedeken keresztül ez a két alagút vezette a tér közepén akkor még álló szökőkutak vízfüggönyén át beömlő friss levegőt az Országházba. Eredeti funkcióját elvesztve azután funkció nélkül, részben feltöltve, elfalazva vegetált, most a tér megújulásával az egymástól immár teljesen függetlenné vált mindkét alagút közönségfunkciót kap.

A déli alagútban 2014. október 25-én nyílt meg a sortűz áldozatainak emlékhelye, az északi alagút jelenleg szerkezetkészen várja, hogy idővel a Vadász Bence és munkatársai által már megtervezett, látogatható kőtár legyen. Az emlékhely kialakításához hagyományos építészeti pályázat kiírására, a Kossuth tér megújulásának teljes projektjére vonatkozó kiemelt biztonsági szempontok, illetve a szoros határidők miatt nem volt mód. Az alagutak mint megújuló funkciójú helyiségek már szerepeltek a KÖZTI és Tima Zoltán terveiben, de a részletes építészeti kidolgozásra a Vadász Stúdiót és Vadász Bencét kérték fel, akik korábban már terveztek – végül csak rajzasztalon megmaradt – 56-os emlékművet, a New York-i emigráns magyar közösség megbízásából. (Az építésziroda a 2. és 3. helyet szerezte meg a nemzetközi tervpályázaton.)

Az Országház felől biztonsági okokból hermetikusan lezárt alagútba kialakítandó emlékhelyről a megrendelő és az építészek többször egyeztettek a különböző 56-os szervezetekkel, így az alapelgondolásokban kompromisszumok születhettek, az idő és a téren zajló építkezésének előrehaladtával azonban a tervek sokat változtak. Komoly gondot jelentett a közvetlen térkapcsolattal nem rendelkező alagutak megközelíthetősége. Mindkét alagút lejárata többszörös újratervezés és hosszas egyeztetések után végül a tér észak-déli tengelyét képző sétányra és azzal egy vonalba került. Rámpát vagy liftet a felszíni térbe való erőteljesebb beavatkozás elkerülése érdekében nem lehetett kialakítani, így csak lépcsőn közelíthető meg az alagút.

Az építkezés kezdetéig úgy tűnt, a tervezőknek a két végén ívesen vagy egyenes fallal lezárt hosszanti térrel van dolguk, amelynek a felső és alsó metszete egyaránt íves, de a tér felőli végek kibontásakor előkerültek a korabeli kialakításban szereplő, majd idővel betemetett szökőkutak jó minőségben megmaradt földalatti gépészei terei. Ezzel a tervek is változtak: az alagút vége szentélyszerű, hengeres formában került lezárásra. Az emlékhely esetében itt eredetileg egy kisebb, ülőhelyekkel ellátott vetítőrészt képzeltek a tervezők, végül ide került a térről elmozdított Makovecz-féle szimbolikus sírkő, amit egy félkörívesre beépített padsor karéja fog közre. Körülötte a falon a letisztított téglák némelyikére, a kiállítás installációjaként az áldozatok nevei kerültek. A térség megvilágítására is számos terv született, mindenképpen szerették volna, hogy valamilyen formában természetes fény jusson le az alagútba. Felmerült, hogy üvegbetont alkalmaznak, amik a felszínre kitörve, ott kisebb üvegkockába végződnének, de ez a kertészeti tervekbe való túlságosan merész beavatkozás lett volna. Végül egyszerűbb, pontszerűen a síkban kiképzett és járható felülvilágító elemek kerültek kialakításra, valamint az íves záró falnál karéjban.

Az emlékhely alapvetően egy kiállítótér. Noha a tervezéskor még nem volt ismert a bemutató koncepciója, de Vadász Bence, valamint építésztársai Czér Péter és Miklós Zoltán arra törekedtek, hogy nélkülözve a különösen direkt, hatásvadász építészeti elemeket, apró jelekkel rendezzék be az emlékezés terét. A járófelületet egy ipari hatású, durva fémszerkezetű taposóráccsal hozták síkba, ami alatt szépen kirajzolódik az eredeti íves aljzat. A rácsot hosszanti irányban végig megtöri egy szabálytalan rajzolatú, alulról megvilágított vörös üvegcsík, szimbolizálandó a sortűz áldozatainak az időközben megeredt eső vizébe keveredő vérfolyamát. Az Országház épületéhez közeli oldalon néhány rácselemet földbe süllyesztett vitrin váltja ki, ahol a tér hétköznapi relikviái kerültek: egy-egy megtépázott ruharab, kiboruló retikül, golyó lyuggatta kabát. A mennyezeten eredetileg randomszerű pontvilágítást terveztek, mintegy a csillagos éjszakát engedve a térbe, de végül ez az elem elmaradt.

Míg a tér építészeti tervezése valóban visszafogott, közvetett szimbólumok segítségével kívánja vezetni a látogatót, a később  Vasáros Zsolt tervei szerint kialakult installációs elemek kevésbé nélkülözik a direkt hatásokat. Ugyan kissé esetlen logikai bejárhatóságot kirajzolva, de szerencsésen, az események kronológiai bemutatása helyett inkább a személyes történetekre alapozva próbálja az érzelmekre tenni a hangsúlyt. A kiállításelemek fő vonalát a térbe beállított, belülről átsejlően megvilágított, háromszög alakú installációs tömbjei alkotják, amelyek néha tárgyi emlékeket, de legtöbb esetben mozgóképes bejátszásokat rejtegetnek. Az alagútsor nyugati végén pedig, meglehetősen hatásvadász módon egy térbe helyezett ismétlődő vetítés, az azon szépen lassan begördülő, majd ágyúcsövével felénk forduló, végül természetesen ránk támadó tank tartja rémületben a látogatókat.

Az emlékhely sokszor újragondolt lejárata végül egy visszafogott corten acél korlátot kapott, akárcsak a jövőben megnyíló északi alagút bejárata. A korlátot azonban golyónyomokkal átütötték és mintegy kiszaggatták belőle az „1956" feliratot. Ezzel is megmaradva annál a visszafogott építészeti szimbolikánál, ami az egész emlékhely kialakítását jellemzi. Építészeti megoldásaiban nem erőszakos, nem didaktikus, nem akar mindent direktben elmondani, ugyanakkor a beépült kiállítási installációk nem feltétlenül követik ily következetesen az építészek által kialakított emlékhely koncepciót.

Bán Dávid