A mondat vége
Saroktelek egy budai zsákutca végén, extrém tereplejtéssel, minden pontjáról látványos panorámával – magas labdák sora ez az építésznek. Vékony Péter vezető tervező és a Nirmana Kft. munkatársai ezeket nem lecsapták, hanem egytől egyig rendkívül finom mozdulatokkal adták vissza az általuk tervezett villaépülettel.
A helyszín és a lehetőségek szempontjából minden adott volt ahhoz, hogy egy újabb "kilátásra hangolt", a kortárs villaépítészet vég nélkül ismételt kliséiből táplálkozó ház épüljön a telekre. Hogy mégsem így történt, az egyaránt múlt megbízón és tervezőn. A család ugyanis az életmódot illetően pontos elvárásokkal, de a ház fizikai formáját illetően prekoncepciók nélkül kereste fel az építészt, kíváncsian és nyitottan az alkotóra és munkájára. Vékony Péter ennek megfelelően olyan építészeti koncepciót tehetett le az asztalra, ami a család igényeinek szolgálata mellett tisztán jeleníti meg saját építészeti felfogását.
Ahol a tervező kezét nem vezetik esztétikai elvárások, ott van szükség igazán biztos kézre és határozott döntésekre. A végeredmény ezekből következően vált képessé építészeti nyelvre fordítani azokat a szabályszerűségeket, amelyeket a jogászprofesszor megbízó hozott létre, figyelembe véve a család valamennyi tagjának kívánságait. Igény volt a nyílt kommunikációra, és arra, hogy minden érintett valóban megértse a házat, ehhez persze szükség volt a tervezési folyamatokba bevonni a család összes tagját. Ez a megértés vezetett az elfogadáshoz is: a ház látszólagos különcségeit magukénak érezve mára belakták tereit és kertjét is.
Kompakt, térszervezésében és energiafelhasználásában is hatékony a ház, funkcionális rendje falain túl a kertre, egész környezetére kiterjed. Az utca vonalától meredeken lejtős terep kézenfekvő megoldásként adta volna, hogy a megérkezés és a nappali terek a felső szinten legyenek. A család igényei, a kert intenzív használata azonban felülírta ezt: kerti lépcsőn leereszkedve juthatunk el a főbejárathoz, amely lendületes ívben behúzott kis támfal-rendszerre néz. A saroktelek morfológiája és az extrém lejtő jelenik meg itt egyszerre, miközben védett és bensőséges helyzetbe foglalja az épületet. A déli-délnyugati fekvésű terasz fölött erőteljes pillér- és gerendarendszer emeli a felső szint erkélyét, átmeneti teret és optimális árnyékolást biztosítva a szobák számára.
A földszint a családi élettér, vendégszobával kiegészítve, míg az emeleten a szülők és két gyermekük szobái találhatók. A tömegből egy szinttel kiemelt toronyban a családfő dolgozószobája, könyvtára, míg a tetőn gondolkodó-terasza nyílik. Tömör mellvédjével és markáns áthidalójával e terasz sajátos, keskenyre szabott képkivágást ad a főváros látképéből, egyes zavaró elemeket kiszűrve, inkább távolítva, mint közelítve a látványt. Az alkotó-dolgozó "szentély" zárt világát belül egy rejtett ajtó köti össze a felső szinttel, külső, tömör, hófehér falára napóra került. E szokatlan elem egyszerre igazodási pont és szimbólum: az égi szférával és a Föld pályájának középpontjával teremt kapcsolatot.
Ettől eltekintve mondhatnánk a házat befelé fordulónak, még ha a terepadottságból adódóan az utcával átellenes, délnyugati oldala nyitott is a természetes fény és a panoráma felé. Ám a kilátást egy pillanatig sem értékeli túl: sokkal inkább saját belső élete köré szerveződik a ház. Ennek központja a kertkapcsolatos nappali tér, amely az egész alaprajz szerkesztésében központi szerepet kapott. Ez a hosszanti oldalával a kert felé néző mag rendez maga köré egy szabályos hasáb formából enyhén ki-kimozduló épülettömeget. Külső burkának a kevés, de minőségi anyag és szín: fehér vakolat és szinte fehér kőburkolat váltakozásai adnak finom rajzolatot.
Figyelemre méltó "univerzum" jött létre a meredek budai domboldalon. Nem mehetünk el ugyanakkor szó nélkül a szomszédsága mellett, amelyben a 20. század '90-es éveinek silány anyagokból koncepciótlanul épült házai dominálnak. Bőrünkön érezhetjük a feszültséget a minőségi építészet és magamutogató semmitmondás között. Elhatárolódva múltbeli és kortárs trendektől, ez a ház leviszi a hangsúlyt a mondat végén, miközben a torony kubusa a meredek lejtő előtt jelképesen megálljt parancsol az utca tobzódó formáinak.
Mizsei Anett
06:57
Szép, nagyvonalú ház lenne, csak hát mi az a csapott födémű emeletráépítés a tetején? Amelynek még az ablakkiosztása sem rímel az alatta lévő szint ablakkiosztására. Gyönyörű anyagok kívül-belül, varázsos részletekkel (ld. pl. az art decót idéző 4. képet) - de miért támad olyan érzésünk a folyosók, a csigalépcső-forduló és a hálószoba láttán, hogy itt, kérem, helyszűke vagyon? Valószínűleg azért, mert ez az épület egyike azoknak, amelyek kívül nagyok, belül kicsik, kivéve persze a reprezentatívnak szánt tereket, amelyek viszont irodai szürkében-barnában komorlanak. Más: mire való a ritkás, vízszintes vasrács, hacsak nem arra, hogy a kiválóan pozícionált függőleges vasrács-elemekkel felelgessen? Ám sajnos nem felelget, mert az amúgy indokolt teraszfelület helyett szolgál vizuális pótlékul.
A kolonád a modernizmus, egyszersmind Palladio teljes félreértéséről tanúskodik. Palladio ugyanis szimmetrikus villákat tervezett, ahol is a szimmetriának, mint a kiegyensúlyozott stabilitás jelének megkoronázásául szolgált a főhomlokzati, több szintet átfogó oszlopsor. Itt viszont - egy, a modernizmus, tehát a vállalt aszimmetria jegyében fogant épületen - az oszlopsor indokolatlan. Érteni vélem, hogy az attika-gerendákhoz tartozna, mint annyi két világháború közötti bauhaus-stílusú budai villán, de azokon az attika és oszlopai az emeleti, egyszintes teraszt képletesen lehatároló, jelzésszerű kontúrvonalak. Amelyek az épülettömeg egységét hivatottak megőrizni anélkül, hogy a nap, a levegő és a szabad tér élményét korlátoznák.