A spenótháztól függetlenül
WGA az Alaprajz előző számában megjelent, Turányi Gábor által jegyzett levél két pontjára kíván reflektálni.
Az Alaprajz előző számában megjelent, Turányi Gábor által jegyzett levél két pontjára kívánok reflektálni. A szerző fő argumentációja - "a ház a fontos" - egyszerűen elfogadhatatlan. Az a stratégia pedig, mely a "házat" mitikus létezőként, a kontextusaitól megfosztva, egyfajta enigmatikus piedesztálra emeli, rendkívül káros.
Tetszik vagy sem, a kortárs magyar építészet etikai alapon szerveződik. Éppúgy igaz ez Makovecz Imrére, mint az "aranygeneráció" azon tagjaira, amely örömmel fedezte fel magának Kenneth Frampton kritikai regionalizmusát. A Framptont is átszövő, etikai alapon szerveződött attitűd, a közösen megélt moralitás utasítja el a sztárépítészetet, bizalmatlan az építészeti divatokkal szemben és teremtette meg azoknak a monomániás építészeti kísérleteknek az alapjait Magyarországon, melyek épp napjainkra törik át a nemzetközi érdeklődés ingerküszöbét. Az építészeti tettet - Finta Józseftől Balázs Mihályig, Siklós Máriától Zoboki Gáborig - viselkedésként tekintjük, e viselkedést pedig etikai alapon (is) értékeljük. Etikai állásfoglalásként értékelhető Patartics Zorán és Pelényi Margit gesztusa, mellyel elutasították, hogy tervekkel asszisztáljanak a pécsi Árkád rémtettéhez. Vagy Cságoly Ferenc és az Építészstúdió döntése, hogy nem vesznek részt a Spenótház éles terveiben. Épp ilyen veretes etikai pozíciót foglalt el Turányi Gábor is, amikor magisztrális szavaival a lakótelepekről, mint a lelkünket árnyékoló kollektív bűnről nyilatkozott.
Mindezt csak erősíti az alkotástechnikai-, és kritikai stratégia, mely különleges figyelmet fordít az építész személyére. A praxis irányából a kilencvenes évek második felétől fokozatosan a személyesség, egyfajta érzelmes individualitás vált a művek fókuszpontjává. Ezt követve a szakírók egy csoportja folyamatosan arra vállalkozik, hogy az építészt, mint individuumot megszólaltatva, azok intelligens közvetítője, legyen. A művész és viselt dolgai tehát különlegesen éles fókusz alá kerültek. És egészen addig, míg a közösségünk az építészetre nem gyártmányként, importálható termékként tekint, ez nem is fog változni.
Mindezek tükrében érthetetlen és oka fogyott a "házat" érinthetetlen magasságokba emelő stratégia. Rémisztő a "ház a fontos" passzusában megnyilvánuló, a célhoz eszközt szentesítő, explicit machiavellizmus. Nem állítom, hogy Turányi Gábor eredeti szándéka is ez volt, de azt igenis állítom, hogy szavai ezt jelentik.
A házat valamiféle hermetikusan csomagolható - jöjjön a szakszó: izéként kezelő álláspont bölcseleti szempontból is káros. Sikerrel lehetetleníti el ugyanis a kortárs műfajként jelentkező építészetkritikát-, és teóriát. A spenótháztól függetlenül: a kritika a jelennek szóló műfaj és épp olyan jelentőségű, mint az úgyszintén jelen idejű teória, vagy a diakron szemléletű, vagyis a múlttal foglalkozó építészettörténet. E műfajok között nincs értékhierarchia, mindössze a foglalatosságuk tárgyai helyezkednek el az időskála eltérő pontjain. Minden kortárs építész és művész célja, hogy az építészettörténet számára emeljen épületet. Ennek megfelelően a jelen kritikáit és értelmezéseit a "majd az idő eldönti" passzusával függeszti fel. Hogy tisztázzuk ezt a banalitást: az idő semmit sem dönt el. Mi emberek döntjük el, hogy a történelmi múltunkból mit tartunk fontosnak, és ez a rosta gyakran a legkevésbé sem esztétikai alapú. Wälder Gyula kis Szent Teréz temploma nem csúnyább, vagy szebb, mint a Madách háza, mindössze arról van szó, hogy a modernista, fejlődésorientált és nyugatkereső építészettörténet előkelőbb pozícióba helyezte utóbbit. Hogy hozzátegyem: másodkezes pasaréti modernista lakóházak garmadájával együtt, melyek saját korukban sem voltak, és most sem többek, mint Bauhaus, vagy De Stijl felmenőik bénácska utánérzései.
A jelenben fogant építészetkritika esztétikai alapú, a történet időalapú. Az esztétikai ítélet nem utasítható el egy időalapú szemléletre történő hivatkozással. Utólag, pusztán esztétikai alapokon nem történt komoly ártrendeződés sem az építészet-, sem pedig a művészettörténetben. Az a folyamat, amiben a tegnap szemete, az idő múlásával a tegnapelőtt antikvitásává változik, a társadalmi ízlésmetronóm természetes lengései, nem pedig az idő értékteremtő képessége. Az ugyanis nincs neki.
Az idő illuzionált értékteremtő képességébe vetett hit és a "ház" kontextusmentes piedesztálra emelése összefügg egymással. Ami ugyanakkor nem több mint illúzió, félreértés, bölcseleti nonszensz, így indok sem lehet arra, hogy megkérdőjelezze az oly gyakran etikai alapú kritikákat. Bölcseleti okokból is tévedés tehát Turányi Gábor "ház"-központú argumentációja.
A másik észrevétel: "...eddig nem bulvárcikkekben, hanem szakmai fórumokon szerepeltem. Hol jól, hol rosszabbul." - kezdi írását Turányi, aki sokak számára, így számomra is szerepelt példamutatóan a szakmai fórumokon. Az építészet kulturális evidenciaként, közügyként történő kezelésében ugyanakkor kulcsfontosságú lenne, ha a hazai építészek tényleg bulvárcikkek héroszaivá válhatnának, ha ügyes-bajos dolgaikkal társadalmi kedvencek lehetnének. Áldanám azt a pillanatot, amikor mondjuk Janesch Péter leszorítja Győzikét a címlapról.
A cikk megjelent az Alaprajz 2005. november-decemberi számában.