Közélet, hírek

A szimbolikus rendszerek szerepéről az építészetben és a környezetalakítás kultúrájában

1/2

látszóbeton felület 2008 - fotó vm

?>
látszóbeton felület 2008 - fotó vm
?>
1/2

látszóbeton felület 2008 - fotó vm

A szimbolikus rendszerek szerepéről az építészetben és a környezetalakítás kultúrájában
Közélet, hírek

A szimbolikus rendszerek szerepéről az építészetben és a környezetalakítás kultúrájában

2008.11.06. 12:05

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Csaba Ders

Vélemények:
4

Csaba Ders építészi nézőpontból reflektál Pierre Lévy: Az értelmiség új felelőssége a kommunikáció korában című írására

Csaba Ders: Néhány gondolat a szimbolikus rendszerek szerepéről az építészetben és általában a környezetalakítás kultúrájában

Miért éppen építészet?
Az építészet a legáltalánosabb értelemben olyan tudomány és művészet, amely az emberi szellem és a fizikai valóság között teremt valamilyen algoritmus segítségével kapcsolatot. Ez a kapcsolat – természetéből fakadóan – szükségképpen szimbolikus. Az építészet emberi és társadalmi motivációi, és azok az ismeretek, amelyeket ezek érdekében mobilizál, az emberi tudás és kultúra szinte teljes spektrumát felölelik. Vagyis az építészet egyfajta gyújtópontba sűríti a Pierre Lévy által említett „kollektív intelligenciát", ezért ideális terep lehet a cikkben megfogalmazott szimbolikus rendszerek átjárhatóságának vizsgálatához.

Hadd szemléltessem ezt néhány történelmi példával!
Az egyik legközismertebb talán a Parthenon, amelynek a létrehozásában az építész mellett az összes szabad művészet képviselői is aktívan részt vettek. Nem meglepő tehát, hogy az épület tömegének megformálásából, a szinte észrevétlen, de tudatos torzulásokból kirajzolódnak a kor geometriai és perspektivikus alapismeretei és egész térszemlélete.1 Időben és térben hozzánk közelebbi példákkal szolgál a gótika, amelyben a technika és a művészet legfrissebb vívmányai – a vázas építészeti megoldások vagy az ólomüveg ablakok – egy asszociációs láncolaton keresztül finom szcenikai eszközrendszerré állnak össze, melynek segítségével maga a stílus a kor egyházi világképét képes máig meggyőző érzékletességgel megjeleníteni.

A leglátványosabb példák talán a huszadik század elején az egész világon végigsöprő művészetelméleti fejlődés eredményei. Moholy-Nagy vagy Kepes György munkája nyomán ugyanis – hogy csak néhány világhírű magyar nevét említsem – olyan új látásmód születik, „a látás új nyelve",2 amely a Bauhaus iskoláján keresztül az építészeti térben is nagyszerűen kifejeződik.

Az építészet tehát – úgy tűnik – a tudományok és a művészetek világképében megfogalmazott struktúrákat szintetizálja és interpolálja a fizikai környezet dimenziójába. Egy olyan intermedier, amely egyrészt szellemi tartalmakat tömörít fizikai környezetté, másrészt a felhasználói oldalon ezeket a tartalmakat teszi mindenki számára hozzáférhetővé.

Az építészeti tér és tér-képzet
Mi is az a médium, melynek segítségével az építészet képes ezt a szerepét betölteni?
A kérdés megválaszolását egy hétköznapi példával kezdeném:

Életem egyik meghatározó élménye volt, amikor jó pár éve, már felnőtt fejjel, idősebb Nóránt Laci bácsival a sellyei erdőkbe mentünk kirándulni. Az akkor már nyugdíjas kertészmérnök – lépten-nyomon lehajolva, megcirógatva egy-egy számomra közömbös növényt – percekig mesélt. Az addig fű-fa-virág-bokor felbontású (4 bit mélységű) érzékelő/értelmező rendszerem a több órás séta folyamán elképesztő fejlődésen ment keresztül. Az a közeg, ami városi emberként leginkább a csendjével, harmonikus színkészletével, vagyis visszafogottságával tűnt fel, egy szemvillanás alatt izgalmas ingerközeggé változott. A Laci bácsi által átadott információértelmező képesség ugyanis az addig passzívan visszaverődő ingereket értelmes, befogadható struktúrába kezdte rendezni.

Az építészeti tér értelmezése során is hasonló ismeretekhez nyúlunk vissza, például a rajzórán elsajátított szín- és kompozíciós szabályokra támaszkodunk, vagy geometriai alapelemekre lebontva, illetve azokból építkezve értelmezzük az összetett formákat. A valóságban az adott befogadó az említett ismeretkombináción túl szinte a teljes ismeretanyagát3 mobilizálja a beérkező ingerhalmaz lehetséges értelmezéséhez szükséges adattömörítési eljárások végrehajtásához. Ez az értelmezési folyamat az, melynek során a tér komplex ingerei a felhasználóban koherens tér-képzetté állnak össze.

Ezek az ismeretek természetesen nemcsak a befogadás, hanem a tervezés folyamatát is alapjaiban határozzák meg. Ugyanis az adott struktúra értelmezése gyakorlatilag a létrehozásának az inverze, a közvetítő közeg pedig nem más, mint az ebből a kommunikációból kialakuló szimbólumrendszer, vagyis az építészeti nyelv.

Az építészek a tér megfogalmazása során tehát erre a legtágabb értelemben vett kultúrára támaszkodnak, amelynek a zavarai a szimbolikus rendszer zavarain keresztül az építészeti tér működésének az anomáliáiban is szükségszerűen manifesztálódnak.

Az építészeti szimbólumrendszer fejlődése

Le Corbusier4 volt az a nagy hatású látnok, aki a XX. század elején végbement markáns átalakulási folyamatokat képes volt egységes új városépítészeti vízióban összefoglalni. Ő volt az, aki felismerte, hogy a motorizáción, a mindennapokba beszivárgó technológiai forradalmon, az egyre fokozódó urbanizáción, az új társadalmi eszményképeken vagy az új művészeti látásmódon keresztül kibontakozó civilizációnak új térkultúrával kell magát kifejeznie. A kor szellemét összegző szimbólumrendszerével olyan víziót fogalmazott meg, amelyre megdöbbentően fogékonynak bizonyult a világ, és ez a „modern" látásmód az 1939-es New York-i világkiállításra már kész városfejlesztési rendszerré fejlődött.5

Le Corbusier-nek sok szempontból igaza volt, az 1960-as évekre azonban elég tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy meginduljon egy erjedési folyamat, ami ennek a világképnek a helytállóságát egyre több szempontból megkérdőjelezte.

1960-ban megjelent könyvében Kevin Lynch6 például a felhasználó oldaláról, empirikus úton kezdte vizsgálni az úgynevezett „modern" városi környezet működését. Nem tett mást, mint ellenőrizte ennek a szimbólumrendszernek az olvashatóságát, rádöbbentve az építészetet arra, hogy nem sokat tud az általa létrehozott „termékek" használóiról. Lynch eredményei alapján világosan kiderült, hogy a felhasználók teljesen más környezet-kulturális alapokon tájékozódnak, mint amire a „modern" térkoncepció épül.

1961-ben Jane Jacobs7 eleve megkérdőjelezte a felülről lefelé építkező koncepciók alkalmazhatóságát, és a város működésének egyfajta ökológiai felfogásával, a helyi közösségek bonyolult önszerveződési mechanizmusainak a perspektívájából bizonyította a „modern" szemlélet univerzálisnak tartott doktrínáinak a helytelenségét, vagyis tulajdonképpen igazolta azt, hogy a „modern" felfogás szimbólumrendszerével megrajzolt város nem működik.

Ez a két gondolatmenet jól illusztrálja a továbblépés fő irányát is, amely talán úgy foglalható össze, hogy az építészeti szimbólumrendszer tartalmi deficitben van: egyrészt rosszul ragadja meg saját korának ismereteit, másrészt képtelen közvetíteni azokat.

Az építészetelméleti kutatások ezért egyrészt nyitni kezdtek az építészet közegét meghatározó diszciplínák felé, másrészt olyan új szimbólumrendszerek kidolgozásába fogtak, amelyek a „modern" koncepciók jellemzően művészetelméleti összefüggésekre épülő építészeti nyelve helyett az „alapszavak" szintjén képesek megragadni ezt az „új komplexitást".8

Ezek között talán az egyik legkiemelkedőbb példa aspace syntax"9 Bill Hillier nevéhez fűződő elmélete, amely egy új szocio-morfológiai elemkészlet segítségével épített hidat az építészet és a szociológia tudományterületei közé.

Ez a szemléleti nyitás kibővítette az építészet határait a társdiszciplínák értelmezési tartományára, bevezetve az épített környezet jóval inkluzívabb logikai konstrukcióját. A másik fontos jelenség az építészet és a többi design-műfaj fokozatos feloldódása a kibővült értelmezési tartományhoz igazított fizikai környezettervezés jóval általánosabb műfajában.

Kibertér, virtuális valóság vagy a fizikai valóságot behálózó és kiegészítő információs technológia?
Az építészeti tér-képzet kapcsán eddig szisztematikusan a fizikai környezetről beszéltem. Az információs kor esetében azonban olyan elementáris változással állunk szemben, ami ismét küldetésük újra átgondolására készteti az építészeket, megkérdőjelezve a „fizikai környezet" fogalmának relevanciáját. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben eligazodjunk, először meg kell értenünk ezeknek az új technológiáknak a térhez való viszonyát.

Az információs technológia fejlődésével egyre égetőbbé vált a kérdés, hogy a kialakuló és egyre komplexebbé váló „információs térnek" mi a viszonya a „valósághoz". Ahogy a városépítészetben Le Corbusier, úgy a technológiai jövőképben William Gibson science fiction író alkotta meg azt a fogalmat, amely mintegy másfél évtizedig meghatározta a gondolkodásunkban ezt a viszonyt. A kibertér (cyberspace)10 szó a közhasználatban megragadt értelmezés szerint „a valóság felett lebegő" közös szellemi tér, egyfajta „társas hallucináció", önálló identitással, nem kizárva azt a lehetőséget sem, hogy adott esetben csak ebben a térben létező jelenségekről, a fizikai tértől független identitáshoz kötődő létezésről beszéljünk. A definícióban rejlő implicit tartalom a mi szempontunkból azonban az, hogy ez tulajdonképpen egy önálló kultúra és egy sajátos, független szimbolikus rendszer feltételezését jelenti.

Fontos felismernünk a párhuzamot a steril techno-kulturális logikai konstrukció, Le Corbusier univerzálisnak szánt utópiája és a Lévy által említett, minden ismeretet szinkronizálni képes új szimbolikus rendszer között. Vegyük észre a mind a három esetben fennálló kulturális feszültséget az univerzálisnak szánt kormányzó gondolat és az egyedi közösségek belső kulturális rendszere között! 11.

Nem véletlen, hogy az új információs térnek az ezredforduló táján körvonalazódó paradigmáját a „mindenütt jelenlevőség" (ubiquity) attribútuma révén állítják szembe a kibertér utópikus koncepciójával.12 Az új térkoncepció ugyanis nem autonóm jelenségként fogalmazza meg többé az információs teret, hanem a fizikai környezetet kiegészítő, és így az emberi környezetkultúrába illeszkedő komplex térként.

Ez az újabb paradigmaváltás tovább tágítja az építészet értelmezési tartományát: az építészeti tér és az épített környezet fogalma után az érzéki (érzékelhető) tér koncepciója válik a kor ismereteit összegezni képes logikai konstrukcióvá. Az érzéki tér fogalma egyrészt új dimenziót definiál a környezetalakítás szimbólumrendszerének, másrészt bevonja a tervezés folyamatába az emberi szubjektumot vizsgáló tudományokat is, az interakció-dizájn13 új gyűjtőfogalmába rendezve.

E két fejlődési trend megragadásával szerintem jól látszik a Lévy által szorgalmazott közös szimbólumrendszer felé vezető – nem egyenes, de annál határozottabb – út. Úgy tűnik, hogy az építészet folyamatosan táguló értelmezési tartománnyal és egyre kifinomultabb szókészlettel tart egy összegző szimbólumrendszer irányába.

Konklúzió
Számomra ez a szellemi kaland több felismeréssel szolgált:

  • Lévy perspektívájából kibomlott egy alternatív (talán koherens) építészettörténeti narratíva.
  • A szimbólumrendszerek jelentőségének tisztázásával pontosabban azonosíthatóvá válik az a folyamat, ahogy az építészet más tudományokkal kommunikál, illetve számukra is mérhető, vizsgálható dimenziót teremt.
  • Az építészeti szimbólumrendszerek fejlődésének számbavétele talán hozzájárulhat egy általánosítható kép kialakításához a szóban forgó jelenségekről.

Csaba Ders

Az írás nyomtatásban december 20-án megjelenik az Információs Társadalom című lapban, a Pierre Lévy cikkel. Köszönet a kiadónak az előzetes közlés lehetőségéért. A szerk.


1 Aldo Rossi: Esszék az építészetről. Az Akropolisz
2 György Kepes (1944): Language of Vision
3 Cornelis van de Ven (1987): Space in Architecture
4 Le Corbusier (1925): The City of Tomorrow
5A XX. század valódi poétái azok a tervezők, építészek és mérnökök, akikben feldereng egy látomás, megalkotnak egy csodálatos víziót és képesek ezt a való világ törvényeire lefordítani az emberek boldogságára." Official Guide to the 1939 World’s Fair, 29.oldal
A történet, amit mi itt elmesélünk, és ami a világ minden tájáról New Yorkba vonzza az embereket, tulajdonképpen nem más, mint ez a megtervezett környezet és megtervezett ipar, vagyis ez a megtervezett társadalom." Lewis Mumford (1939): The World of Tomorrow: Science, Culture and Community at the New York World’s Fair
6 Kevin Lynch (1960): The Image of the City
7 Jane Jacobs (1961): The Death and Life of Great American Cities
8 Csaba Ders (2008): Egy új komplexitás felé. Építészfórum http://epiteszforum.hu/node/8426
9 http://www.spacesyntax.org
10 William Gibson (1984): Neuromancer
11 Ennek lényegét az MIT Oxygen projektje kapcsán Stephen H. Wildstorm foglalja össze a Business Week 2000 Július 17.-i számában megjelent Can Oxygen Turn Sci-fi into Reality? című cikkében:
Ahelyett, hogy az embereknek kellene megtanulniuk használni a számítógépet, a számítógépnek kell megtanulni együttműködni az emberekkel."
12 http://www.acm.org/ubiquity/about.html
13 Paul Dourish (2004): Where the Action is: The Foundations of Embodied Interaction

 

2/2

látszóbeton felület 2008 - fotó vm
1/2
látszóbeton felület 2008 - fotó vm


Vélemények (4)
marianna
2008.12.30.
12:36

Gyanút fogni nem volt nehéz. Korábban néhány évig az Újlipótvárosban laktunk. Akkoriban  tetőzött az intenzív, nagy lakászámot eredményező új társasházépítési láz a még fellelhető foghíjtelkeken. Amolyan utcai lődörgőként követtem  az építkezéseket. A modern építészet stiláris jegyeit alkalmazták a tervezők. Néhány utcányi távolságban találhattak is bőven előképeket: a korai és érett modern magyar építészet mesterei határozták meg a városnegyed arculatát. A Szent István parkban vagy a környék utcáin sétálva, bejutva néhány lépcsőházba, esetleg lakásba, tetőteraszra is, a szemlélőt magyarázhatatlan, jóleső érzés járta át. Az eleganciának, otthonos megállapodottságnak érzése, melyet nem a már korosodó épületek patinája okozott. Ugyanakkor az új építésű házaknál ez ritkán jelent meg, sőt olykor taszított is. Vajon mi lehet ennek az oka? Hasonló tömegképzés, anyaghasználat, igényességre törekvő alaprajzi kialakítás. A részletképzés ugyan más, mai, no de éppen ezért kellene méginkább szerethetővé válniuk. Hosszú ideig morzsoltam magamban az éppen aktuális, kurrens építészeti teoretikus magyarázatokat, gondolatokat, de mégis... Egy idő után minden szétfolyt, eltűnt. Azután meg kellett értenem, hogy fordítanom kell, és nem az építész, hanem a lakásokat használók helyzetéből kiindulva kell vizsgálnom a benyomásaimat. Ez így leírva egyszerűnek tűnik, azonban hosszú éveket vett igénybe ennek belátása. Ha már a használói oldal felől közelítünk, próbáltam a századelő polgárságának lelkületébe élni magam. Hiszen nagyon bátor tettnek tűnik, hogy egy konzervatív, historizáló építészeti miliőből egy addig ismeretlen, más lelki - szellemi habitust feltételező közegbe tudták áthelyezni magukat.  Pontosabban számomra az átmenet folyamata a legizgalmasabb. A kiérlelt, absztrakt formavilág természetesen magas művészi értéket, színvonalat képvisel. Azonban én legalább annyira szeretem azokat a korai modern házakat is, ahol még enyhe stíluskeveredés figyelhető meg. Az építészek még csak próbálkoztak, kísérleteztek, igyekeztek befogadni az új elképzeléseket. Mi  jellemezte a kor polgárságát? Építészt és használót egyaránt.  Kis merítéssel mérve is legalább egy Mozarttól Mahlerig ívelő szeretete és ismerete a muzsikának. Érdekes, hogy a korabeli alaprajzokon  a nagyméretű szobákban rendre megjelentek a zongorák. Ki rajzol már manapság zongorát az alaprajzokra? Az írás és beszédmód magasszintű művelése ( ideértve a dőltbetűs írásképet és a humort is ). Elegáns, ízléses öltözködés ( ideértve a bohém álarcos - és jelmezbálokat is ). A példák tetszés szerint sorolhatóak, és nem is szeretnék a túlidealizálás csapdájába esni. Azonban fontosnak tartom leírni: a századelőt meghatározó tudományos gondolkodásmód elterjedése és az abból következő technikai vívmányok ( gondoljunk csak a közlekedési eszközök fejlődésére, amely az időfogalmunkat is módosította ) hatásai egy vallásos, szellemi impulzusokból táplálkozó, hagyományos életrend keretei közt élő polgári elitet olymódon tudták elérni és lelkesíteni, hogy szellemi gyökereik feladása nem vált szükségessé, az új eszmei áramlatokat integrálni tudták, önnön tartásukat megőrizték. Ez a szellemi erőtér képes máig sugározni akár egy Pozsonyi úti, de akár egy Kolumbusz utcai házból is. Azonban ennek eltüntével, ideológiává válásával akár hány bőrt is lehúzhatunk még a modern építészet eszköztáráról, a végeredmény egyre fátyolosabb lesz. Mivel az építészek nem képesek ( talán nem is egyedül az ő feladatuk lenne ) egy összetett polgári világszemléletet is átadni az újonnan épülő modernista házak mellé, valószínűsíthető, hogy hamarosan a könnyebb ellenállás felé fog kilendülni az inga. Értsd: újra megjelennek majd a historizáló  beavatkozások, egyre silányabb építészeti minőségben. Pedig a posztmodern formai túlzásain egyszer már túljutottunk.    csj

Jahoda Róbert
2008.12.30.
20:43

@marianna: Nagyon jó!

Csaba Ders
2008.11.25.
15:01

Bár huzamosabb ideig nem vagyok Magyarországon, kíváncsian követem az építészfórumon megjelenő cikkek alakulását, kifejezetten örülök a Budapest szíve vagy az építészet jogi környezete körül kialakult heves vitának, mert azt gondolom az építészet komoly átalakuláson megy keresztül, kell, hogy keresztül mennyen.

Ez a cikk egy társadalomtudományi lap felkérésére készült ugyan, de azt gondoltam hasonlóan releváns építészeti problémákat feszeget, bár ezt az olvasottság és a vélemények nem látszanak igazolni.

Ha van kedved, nekem nagy öröm lenne ha megírnád miért nem tetszett vagy miért nem értesz eggyet a cikk tartalmával!

Köszönettel,

a szerző 

 

EMA
2008.12.29.
16:20

@Csaba Ders: Fontolgattam, hogy hozzászóljak-e a cikkhez, hiszen sem filozófus, sem építész nem vagyok. A városi tér azonban az én ügyem is, úgy gondolom.

A felvetett alapgondolat az értelmiségi mai szerepével kapcsolatban, attól tartok, hogy nagyon régi-európai eszmeiséghez fűződik. Valamikor, amikor megam is diplomáztam, abban a hitben éltem, hogy nem egy szakma magasfokú elsajátitásáról kaptam papirt, hanem egy különleges, értelmiségi létre vagyok hivatott általa. Elfogadom, hogy évszázadokon keresztül a haladás egyik elengedhetetlen feltétele a magasabb szintű tudás és a világ dolgai iránti fokozott kiváncsiság volt, amely egyfajta értelmiségi tudatot és életformát hozott létre, de egyre mélyebb a meggyőződésem abban a tekintetben, hogy a globális demokratizálódás ezt a kiemelt szerepet módosítja.

A cikk azért is érdekes, mert tényszerűen leirja ennek a demokratizálódási folyamatnak az állomásait, és egyben az épitészek szerepének változását. A huszas-negyvenes évek modern épitészete csak szólamaiban volt demokratikus, miközben eljátszotta a megmondó ember szerepét. Tehetségtől és kultúrális alaptól függően sikerült létrehozni egy olyan épitészeti nyelvet, amely egyenruhába akarta bújtatni az embereket, kaptafára készitette a városi tereket. Nem véletelen, hogy használói oldalról igen korlátozott ennek a korszaknak az elismertsége. Természetesen, születtek remek alkotások is, de sokkal nagyobb ennek a korszaknak az épitészeti termékekre gyakorolt negativ hatása. A magam szóhasználatával élve, ránkhagyott egy nemzetközi silányságot, mint épitészetet.

A megmondó-ember épitészi szerep erősen megrongálta azt a korábban meglévő megrendelő/használó -tervezői kommunikációt, amelyben nem az értelmiség felsőbrendűség érzése motiválta a diskurzust. Tehát, miközben látszólag a társadalmi demokratizálódással párhuzamosan változott az épitészeti szimbólumrendszer, sajnálatosan annak negativ vonásai erősödtek, legalábbis Magyarországon. Nem akarok túláltalánositani, mert ismerek pozitiv tendenciákat is, nem itt.

Magyarországon többszörös negativ hatás érvényesült. A létező szocializmus hivatalnokokká degradálta az alkotó épitészeket, és oly jól sikerült a személyiségüket a sárba taposni, hogy a rendszerváltás után sem tértek magukhoz, csak most nem a politikai hatalomhoz dörgölődzködtek, hanem a pénzhez. Közben az embert, akinek használható városi és épitészeti teret kellett volna alkotniuk, már régen kitörölték a szemük sarkából is. Viszont maradt az ego, a művészieskedő-értelmiségi gőggel átitatott ego. A mű gyenge, az épitész sértődött, a használó "bunkó" - gondolom, hogy a Jóisten a hibás, mert ebben a felállásban senki nem akarja vállani a felelősséget.

Azokban a társadalmakban, ahol a demokrácia már nem egy új télikabát-számban működik, amit csak alkalmakra veszünk fel, hanem olyan mint a levegő, ami nélkül nincs élet, ott az értelmiség mint a haladást feltételező társadalmi réteg kiszélesedik, és a nagy, tudatos állampolgári tömeghez képest nem valami felsőbbosztály, hanem elvegyül, teszi a dolgát, mint mindenki más, különösebb öntömjénezés nélkül. Ugyanakkor, a jólképzettség egyre általánosabb követelmény, ami végső soron azt is eredményezi, hogy egy-egy ország vezetői között "nem értelmiséginek" lenni már szinte elképzelhetetlen.

Az épitészeti tervezés, különösen a várostervezés területén, Magyarországon, azért tragikus, mert a magyar épitészek értelmiségi léte körülbelül annyira tartalmas, mint a nemesi cim a koldusok között. Addig ez nem is változik, szerintem, amig a magyar épitészek kellő alázattal meg nem tanulnak kommunikálni az általuk bunkónak titulált használókkal, és közben egymás közt kiépitik a kollegialitás mainál sokkal szorosabb kötelékeit.

Eva M. Amichay városgazdász, újságíró

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

ÁLLATSZOBROK // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:30
00:07:33

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

Nézőpontok/Történet

SZABADSÁG HÍD // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:27
00:07:16

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk