Ahol még a sztárépítész is Liget Budapest ellenes

Hol rejtve, hol nyíltan, de végig ott volt a háttérben a Liget Budapest projekt az Artifex Kiadó által szervezett, idei Nemzetközi Építészkongresszuson, ahol a meghívott külföldi előadók majdnem mind érintették a természetbe építés kényes témáját és még Zaha Hadidnak is beszóltak. Kelecsényi Kristóf beszámolója.

Hollandia és az Ibériai-félsziget vonzásában telt a szombati nap a Várkert Bazár rendezvénytermében, ahol legalább félezer építész gyűlt össze, hogy részt vegyen az idei kongresszuson. Az előadók névsora ezúttal is elég meggyőző volt ahhoz, hogy 9 órára megteljen a terem az érdeklődőkkel.

A hivatalos megnyitót követően a programot Dr. Magyar Péter építészmérnök, építész professzor videó-összeállítása és előadása vezette fel. Magyar 1967-ben diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetemen, és 1992-ben doktorált ugyanitt. Végzése óta folyamatosan oktat európai, afrikai és amerikai egyetemeken. 1989 és 2011 között három neves Egyesült Államokbeli intézmény építészkarának igazgatója volt. Épületei, pályázati tervei hazai és külföldi helyszínekre egyaránt készültek.

A nap nyitányaként Magyar Péter Spaceprints címet viselő videójában gyorsított felvételen 13 kézirajzának megszületését követhettük nyomon, amely már előre is vetítette előadása tételmondatát:

„A rajz nem halott, a rajz szükséges az építészethez."

Mint elmondta számára a rajzolás rituálé, eddigi pályafutása nyomán több tízezer rajzon van túl, amelyeket egyébként sorrendben folyamatosan számoz. Szerinte egyszerre van jelen bennük a spontaneitás és a tervezettség.

Még nincs kiadva, de már kezében tartotta annak a könyvnek a vázlatát, amely a Tüskecsarnok tervezésének ideje alatt keletkezett több mint 800, az Egyesült Állomok és Magyarország között faxon átment rajz egy részét tartalmazza, párba állítva a megvalósult épületről készült fotókkal. A lemondott ’96-os budapesti EXPO-ra tervezett épületen 1993-ban kezdett el Lázár Antallal közösen dolgozni. Mivel Lázár Budapesten, ő pedig az Egyesület Államokban élt, így a 8000 kilométeres távolságot a telefon és a fax, valamint a rajzok segítségével küzdötték le. S éppen egy olyan tervezési folyamatban jutott kulcsszerephez ez a műfaj, amelyben idehaza elsők közt használtak számítógépet.

Ezt után következett a Rietveld- és RIBA-díjas világhírű holland építész, az 1995 óta önálló irodát működtető Erick van Egeraat előadása, ami túlzás nélkül a nap meglepetését hozta: előadása középpontjába ugyanis a Liget Budapest projekt került, ami önmagában még nem volna meglepő, arra azonban kevesen számíthattak – talán a szervezők sem – hogy Egeraat nyíltan felvállalja a kritikát. Leszögezte, jól ismeri a Ligetet, maga is épített a peremére, sőt egy ideig budapesti irodája is a parkra nézett.

Egy múzeum tervezése egy építész számára egyike lehet a nagy álmoknak, hiszen ilyenkor a kultúrával kell együtt dolgozni – állította. Ha felkérnék ilyesmire, nem mondana nemet, ugyanakkor ettől még nem hagyná abba a gondolkodást sem. Attól még, hogy a „jófiúkkal" dolgozna, maga az építészet nem válna l’art pour l’art műfajjá, nem lenne önmagáért való. Budapest ráadásul egy gazdag épített örökségű város, ahol nagyon meg kell fontolni, mit és hogyan csinálunk – mondta. Ő maga, amikor ide jött, rájött, hogy nem gondolkodhat csakis hollandként. Tiszteletben kell tartania az itt létrejött környezetet, ezt pedig hajlamosak elfelejteni az építészek. Miközben ezek a szavak elhangzottak, Egeraat Zaha Hadid Szervita téri irodaépületének képét vetítette ki.

Ha városi környezetben vagyunk, akkor épületek kellenek, de ha egy parkban vagyunk, akkor úgy kell viselkednünk, ahogy egy parkban. Vagyis nem építünk – mondta. Rámutatott, hogy miközben Bécs a világ élhetőségi rangsoraiban rendszeresen elől van, vagy egyenesen első, addig Budapest ehhez képest jóval hátrébb, a középmezőnyben szerepel. De mégis miért? Hiszen sok hasonlóság van köztük. Mégis miért ne lehetne Budapest is elől? – szegezte a hallgatóságnak a kérdést.

A város élettel való megtöltéséhez nem kellenek nagy dolgok. A régit újra lehet hasznosítani és nem eldobni. Ikonikus épületek kétségtelenül kellenek, de Egeraat szerint ezekre Budapestnek már nincs szüksége, hiszen megvannak. Megteremtette őket a múlt. A Városliget épületekkel való beépítése helyett a szabad potenciálok kihasználása volna a fontos.

Újrafelhasználni, újraaktiválni, újraprogramozni – e hármas kulcsszó mentén leírható a legtöbb remek példa a világban. Ezt a logikát kell érvényre juttatni. A Városligetbe beépíteni szándékozott 96.000 négyzetméterről elmondta, hogy ez mindenképpen olyan megvalósítást vonz magával, amit a park megszenved. Budapest belvárosában egy 1 kilométeres sugarú körben megtalálható ennyi kihasználatlan terület, de ugyanezt a kört 4 kilométeresre véve már hétszer ekkora terület áll rendelkezésre. Ezeket az érintetlen, élettelen területeket kellene aktivizálni.

A holland építészt Vukoszávlyev Zorán építész, a BME Építészettörténeti és műemléki tanszéke docensének előadása követte, amely a Geometrikus mintázatok a kortárs spanyol építészetben címet viselte és munkáikon keresztül a fiatal építészek generációjára koncentrált.

Talán meglepő, de Spanyolország kulturális helyzete egy kicsit olyan, mint a Kárpát-medencéé. Egy viszonylag jól körülhatárolt területen rengeteg kultúra, kulturális hatás találkozott és ment át, így nagyon sok minden él együtt. Csak az Alhambrában évszázadok lenyomatát láthatjuk egy helyen.

Vukoszávlyev Zorán az arabeszkek kapcsán Titus Burckhardt-ra hivatkozott, miszerint ő írja le, hogy ezek nem azért vannak, hogy magyarázzanak, vagy hogy díszítsenek, hogy nem az a szép, amit látunk, hanem az, hogy lehetőséget biztosítanak a kontemplációra. Olyan rájuk nézni, akár a folyó vízre, vagy a lobogó tűzbe. Ezek a geometriai mintázatok beleépülnek az adott régió kulturális tudatába, beleégnek mindenkibe, így ott vannak a fejekben, ezáltal természetesen az építészeti alkotásokban is.

Vukoszávlyev a munkákat három kategóriára csoportosítva elemezte a kortárs beavatkozásokat, a felület-burok viszonyrendszerét, a különféle geometrikus mintázatok jelentésrétegeit. Úgy összegezte a projektek alapos vizsgálata során tapasztaltakat, hogy legyen szó akár kelta, római, zsidó, gót, arab, keresztény kultúrkörről, nem ezek elválasztása, elhatárolása a fontos, hanem az, hogy miként alkotnak ezek egy egységet, hogyan figyelnek egymásra. Nem azért jöttek létre, hogy eltöröljék egymást. A folyamatosság felismerésére van szerinte szükség a korszerű és kortárs gondolkodásmódhoz, legyen szó egy kontextusba helyezni kívánt új épületről, vagy a régiek újra használatbavételéről.

Az ebédszünetet követően Emiel Lamers építész mutatta be új könyvét. Emil Lamers a Delfti Műszaki Egyetemen végzett, az A10 magazinnak a kortárs magyar építészetről több mint száz cikket írt. 2003 és 2007 között élt Budapesten, ám hazánk építészetével azóta is szoros viszonyt ápol, ennek legújabb bizonyítéka a kortárs magyar építészetről szóló könyve. A 21 darab 21. századi magyar épületet hangsúlyozottan szubjektív válogatásnak szánja. Négy kategóriát állított fel – családi házak, többlakásos lakóépületek, kereskedelmi épületek, és köz- valamint kulturális célú épületek. A projektek fele budapesti, de sok a pécsi, valamint a Balaton környéki ház is. A teljes 21-es lista megismeréséhez a könyvet kezünkbe kell venni, ugyanakkor kategóriánkként egy-egyet felvillantott Lamers, melyek kapcsán betekintést nyerhettünk a válogatás szempontjaiba.

A kiválasztott családi ház – maga sem tagadta – holland jellege miatt is tetszett meg neki. Otthon érezte magát, amikor belépett, ugyanakkor azt is látta, hogy a tradicionális magyar parasztház alaprajzi kiosztását újraíró megoldás milyen jól működik. A lakóépületeknél egy kastély mellett az erődben épült házat választott, amelynél a természet és az építészet találkozása ragadta meg. Kereskedelmi épületek közül a Kopaszi-gát színes, LEGO elem szerű pavilonsorát gondolta kiemelendőnek, a középületek közül pedig a 4-es metrót.

Ezt követően a Francine Houben helyére beugró Nuno Fontarra mutatta be a Mecanoo építésziroda három olyan munkáját, amelyért ő volt felelős. A portugál születésű építész 2002 óta tagja az irodának. Mint mondta, bármit is építenek, megpróbálják kontextusba helyezni magukat. Első példája egy spanyol kisvárosba, Lleide-ba épített színház és kongresszusi központ épület volt. A program nagy alapterületet kívánt, ugyanakkor a folyóparti telket nem akarták teljesen beépíteni. Ezért találták ki a légies és lebegő formát, hogy látható maradjon a természet.

A Liget Budapest projekt szempontjából is érdekes párhuzamokat tartogató épület tajvani Kaoshiung városába készülő, önmagában 141.000 négyzetméteres művészeti központ, amely egy korábbi katonai területből kialakuló közparkban valósul meg. Szándékuk szerint az épület alapgondolata a fák tiszteletére épül, hiszen parkba építkeznek. Megpróbálták úgy megformálni, hogy az összefolyjon a parkkal, hogy egy parkot építsenek a parkon belül, ne pedig egy óriási dobozt. A ház átjárhatósága ennek egyik eleme, a másik pedig a megformálás, amiben igyekeztek az összeboruló lombok hatását felidézni, hogy úgy sétálhasson be az ember, hogy észre se vegye, ha már ott van.

Árnyalja a képet, hogy a megrendelő vonakodott volna a sokmilliárdos épület elrejtésétől, így az előtte lévő, hatalmas burkolt felületek, valamint önmagában az épület nagysága miatt a szép gondolatok mellett azért igencsak markáns építészeti beavatkozás jött itt létre.

Utolsóként pedig a szaúdi Medina mellett, egy sivatagba tervezett Korán Múzeumot mutatott be. Kontextus itt csak a sivatag volt, így egy arab város morfológiáját próbálták meg újraértelmezni, felhasználva a kalligráfiák világát is.

A nap utolsó külföldi vendégelőadója a szintén holland, 2012-ben munkásságáért RIBA aranyéremmel kitüntetett Hermann Hertzberger volt, aki meglepő kérdéssel indította az építészet alapjairól szóló előadását: mi a baj a nagy szépséggel? A válasz szerint lenyűgöz minket, de utána mi van? Semmi!

A régiek épületei az állandóságnak készültek, ugyanakkor ez mai, dinamikus korunknak már nem szokása. Diocletianus egykori hatalmas méretű spliti palotájának maradványait belakta, beépítette a későbbi város. Ennek párhuzamaként villantotta fel egy utrechti koncertterem képeit, amelynek egy részét lebontották, majd mintegy vertikális városként hozzátettek egy vadonatúj épületrészt. Bizonyos emberek úgy gondolják, hogy ezzel meg lett erőszakolva a ház, de szerinte nem, mivel ez a modern világ dinamikája, ami olyannyira nem újdonság, hogy már Diocletianus palotájával is ez történt. Ezek az épületek kollázsok, amit meg kell tanulni értékelni, mert a város nem egyedileg kiabáló épületektől lesz jó.

Ma már úgy kell tervezni is, hogy figyelembe kell venni ezt a dinamikát, hiszen a változás a mai kor alapvető jellemzője. Olyan tereket kell alkotni, amelyek rugalmasan használhatóak, bármilyen funkció befogadására képesek. Ugyanakkor nem elég csak épületben, városban kell gondolkodni.

Egyik ’70-es évekbeli munkája, egy idősek otthona lebontásával sem az a fő gond szerinte, hogy egy építészeti alkotás elvész. Az a gond, hogy elveszíti a társadalom azt a körülményt és feltételrendszert, amit abban az épületben biztosítottak az embereknek. Az a valódi probléma, hogy ha az építészet nem azon dolgozik, hogy javítsa az emberek életkörülményeit. Szerinte az építész sokszor nem érdeklődik az ember iránt, inkább a teremtés fantasztikus élménye izgatja. Az ember és a közösség azonban sokkal fontosabb – szögezte le.

A nap zárásaként a kongresszust befogadó épület, a Várkert Bazár felújításának tervezői, Potzner Ferenc, Pottyondi Péter, Dévényi Tamás és Steffler István adtak elő az épület, a tervezés és a kivitelezés történetével kapcsolatosan, amely ezúttal igen kellemes hátteret adott a 2015-ös Építészkongresszusnak.

Kelecsényi Kristóf