Architectura Domestica

Álmában az építész útja aranyló napraforgótáblák között vezetett el. A látóhatárt tiszta, mélykék égbolt határolta. Továbbhaladva az országutat mindkét oldalán sűrű lombú, sötétzöld fenyveserdő kísérte. Olykor hosszan, kígyószerűen egymásba fonódó, kénsárgán fel-felvillanó fénycsíkok ostorozták a fák törzsét. Nem félt, továbbra is lassan, szemlélődve ment előre a hosszú, egyenes úton.

Álmában az építész útja aranyló napraforgótáblák között vezetett el. A látóhatárt tiszta, mélykék égbolt határolta. Továbbhaladva az országutat mindkét oldalán sűrű lombú, sötétzöld fenyveserdő kísérte. Olykor hosszan, kígyószerűen egymásba fonódó, kénsárgán fel-felvillanó fénycsíkok ostorozták a fák törzsét. Nem félt, továbbra is lassan, szemlélődve ment előre a hosszú, egyenes úton. Nem tudta pontosan, hova fog megérkezni, de tudatával sejtette, hogy valami talán érthetővé fog válni számára.

A fullasztó nyári hőségben később vörösesbarna színű, magányos kőfalú kápolnára lett figyelmes, melyet óvón körbezártak a hatalmasra nőtt napraforgók. Út nem vezetett felé, lépésben haladt el mellette. A falnyílásokat üveg nem védte, teteje részben megroskadva. Felette fekete varjak köröztek. Egyébként mozdulatlan látvány. Hamarosan megváltozott a táj. Kékeslilán ringatózó, tengernyi levendulamezőre ért. Útját gyalogszerrel, fárdtsággal folytatta tovább. Közben elbódította a feltámadó szélben hajladozó levendula illata. Az ég lassan hamuszürkévé majd barnává vált, és egyre nehezebben tört utat magának. Végül egy udvarház elé érkezett. A kocsiáthajtó nyitva, a kapuszárnyak a falhoz támasztva. Az ablakdeszkákat a rozsdás pántokon nyikorogva csapkodja a szél. Az udvarház belülről tornácos, kétszintes. Szemközt remekbe ácsolt, széles falépcső vezet fel az emeletre. Kíváncsian járja körbe az elhagyott, poros udvart. Ám ekkor hirtelen meglódul vele tér s idő.

Először arra lesz figyelmes, hogy megváltozik közel és távol korábbról ismert viszonylata. Ha előrelép, nem közelebb kerül valamihez, inkább távolodik tőle és tágul minden látható. Karját előrenyújtva próbál állva maradni, de ekkor már szédül, forog vele a ház, az udvar és az égbolt. A lakatlan épület hirtelen megtelik élettel: növényekkel, állatokkal és emberekkel. Egyfajta időutazásba kerül. Lát boldog és szép nőket, tevékeny és büszke férfiakat, játszadozó vidám gyermekeket, fáradt öregeket és dolgos fiatalokat, de lát lovakat, kutyákat és madarakat is. Sorban elvonulnak előtte a ház hajdan volt lakói, urak és szolgák, majd azok ősei. Közben az emberi arcokon áttünedezve érzékelni tudja a falak és tetők, kapuk és lépcsők, kövek és gerendák sorsát is. Míg végül megérkezik ahhoz a pillanathoz, mikor még csak kő- és homokhalmokat, állványokat, csigákat és izzadt férfiarcokat láthat. Az udvarház építését szemlélheti. A mesteremberek között egy mellényes pallért - akiben döbbenten ismeri fel önmagát. Szúrós tekintetű, hallgatag arcot lát. Egy embert, aki nappalait és éjszakáit is az építőkkel együtt tölti.

Közben sorban vonulnak el előtte más házak építésének képei is: ahol jelen volt és ahol valaha jelen lehet. Mert ekkor már régvolt házak képei - nehezen követhető módon - az álmodó építész által megtervezett házak képeivel keverednek. Egymást átható, az anyagi lehatároltságot feloldó képek ezek. Egyfajta kifordított kalendárium, ahol ok és okozati viszonyok értelmüket veszítik, megfordulni látszanak. A legrégibbnek tűnő házak mellett, azokkal együttes szimbiózisba kerülve láthatóvá válnak még nem létező, később megvalósul(hat)ó házak is. Vaskos kő- és téglafalak képei fényjárta üveg és beton térhatárok képeivé válnak, ismertet és ismerhetőt egymással kapcsolatba hozva. Építészeti póluscserék, melyek mégsem hatnak zavaró, kusza módon, sokkal inkább jóleső izgalmat, megnyugtató rendezettséget, mértéktartó egyensúlyt mutatnak. Sodró, örvénylő lelki-szellemi televény, mely nehezen érthető, de megfejthető. Az álomképek forgatagában, mintegy engesztelésképpen végül megláthatja a legelső (és egyben legutolsó) munkáját is.

Derék építészünk másnap bizony fáradtan, kótyagosan ébredt fel. Megrendítő álmáról senkinek nem beszélt, később is csak keveseknek. Az éjszaka élménye hosszú időn keresztül jelen volt tudatában, igaz egyre halványuló formában, míg végül csak foszló lázképekhez tudta hasonlítani. Gyakran jutott eszébe egy régi kínai példázat, melyben az álmodó pillangóként látja magát. Aztán felébredt, s nem tudta pontosan, vajon ő Vang, aki azt álmodta, hogy pillangó, vagy egy pillangó-e, mely azt álmodta, hogy ő Vang. Vajon ő álmodta a házakat, vagy éppen fordítva, a házak őt kiválasztva megálmodták Az építészt?

Rendszerező, éber tudatát ezután áthatotta a léleknek egy finom, nem hétköznapi rezdülése, meleg árnyalata, mely megnyugvással töltötte el. Egyébként ő is, mint kortársai mind, élte zaklatott életét. Hajlamai, érdeklődése építésszé tették. Bár munkája során gyakran átélte, az álomképek hatására megerősödött benne az a vélemény, mely szerint az építészet - és annak művelése - nem más, mint az elrendezettség szeretete. Nem öncélú, konfúz játék a formákkal és a színekkel, éppen fordítva: a formakeresés végtelen tárházából megjeleníteni tudni egy szelíd, összefüggéseiben teljes és tökéletes építészetet. Kereső redukció, a formaszelidítés művészete.
Avagy építészek, rajz ki rajz!

Csongrádi János
építész

A képeken: a szerző legújabb építészi munkáiból