Carlo Scarpa - a részletek huszadik századi mestere

Képzőművész volt (1906-1978), nem építész - és nem érdekelte a helyi építész kamara sem, amiért persze sokan támadták. 35 éve halt meg Carlo Scarpa, az építészeti részletek il Maestro Veneziano-ja. Klaniczay Péter írása és gazdag fotós anyaga az építészet különös mesterének munkáiról.

Amikor megismertem az egyik legösszetettebb munkáját, a Castelvecchio együttesét – már egy éve nem volt köztünk a Mester, il Maestro Veneziano – ahogy általában Őt nevezték. Velence környékén élt, a velencei Képzőművészeti Akadémiát végezte el, és Veneto tartományban alkotta legtöbb művét is. Nem volt építész végzettsége, mégis oktatott a velencei építészkaron, a 20-as évek végén tanársegéd, majd professzor és a kar dékánja is lett a 70-es években. Hosszú évekig támadták pályatársai, mivel nem volt tagja az építészkamarának. A képzőn az akadémiai ízlés mellett más irányzatok is megfertőzték: a bécsi szecesszió, a De stilj mozgalom, az organikus építészet, illetve hatották rá többek között Hoffmann (akivel jó barátságban is volt), Loos, Kahn, Wright és Mondrian munkái.

A 30-as években a muranoi Venini üvegművész cég művészeti igazgatója lett egészen 1947-ig, s eközben közel 300 különböző üvegtárgyat (poharat, vázát, edényt, dísztárgyat) tervezett, és ezzel a cég legtermékenyebb periódusának volt a szellemi vezetője. A velencei San Giorgio Maggiore kolostorban székelő Cini alapítvány kezdeményezésére 2012-ben megrendezett kiállításon végre lehetővé vált a másfél évtizedig tartó, rendkívül termékeny időszak irányzatainak kronologikus rekonstruálása és Scarpa fantáziadús, egyedi forma- és színvilágának tanulmányozása a korábban elveszettnek hitt, eredeti dokumentumok révén. A több mint félszáz általa rendezett kiállításból már ekkor megvalósult néhány a milánói Triennalén (Venini cég standjai 1932-47), és Velencében (Velencei aranyművesség 1937, Arturo Martini 1942, Giovanni Bellini 1949).

Építész munkásságának elején belsőépítészeti munkákat vállalt (üzlet- és lakásbelsők) és számos tervpályázaton indult (Velence, Akadémia híd 1932; Velence-Lido, Nicelli repülőtér utasforgalmi csarnok 1935). Ekkori munkái közül csak igen kevés valósult meg, s azok közül is többet átalakítottak vagy elbontottak. Később Angelo Masierivel tervezte a Giacomuzzi házat (1947-50) és a Romanelli házat (1950-55) Udinében és a tarvisoi banképületet (1947-48), valamint több síremléket is tervezett, mint a Capovilla síremlék Velencében (1943-44) és a Veritti síremlék Udinében (1951).

Az ötvenes évek hozták meg számára az igazi nagy lehetőségeket. A Szicíliai Nemzeti Galéria kialakítása Palermoban, a háborús sérülést szenvedett Abatellis palotában (1953-54) az első olyan ismert munkája, amely új funkcionális elrendezéssel kelti életre egy történelmi épület térrendszerét.

Több évtizedig volt a velencei Biennále konzulense (1948-72) és kiállítások rendezése mellett számos építmény tervezője: könyvpavilon (1950, elpusztult), bejárati- és pénztárpavilon (1952), Venezuela pavilonja (1954-56) és Olaszország pavilonjának megújítása (1962-65). Venezuela pavilonja sajnos szakszerűtlen átalakítások után még csak részben nyerte vissza eredeti formáját, ellenben a bejárat aprólékos fém- és faelemeinek helyreállítása, illetve az olasz pavilon udvarán a burkolatok, vízmedencék és a felettük lévő íves védőtetők növényzettel átszőtt rendszerének restaurálása már megtörtént.

Ebben az időszakban tervezte a Canova múzeum bővítését Possagno-ban (1955-57), amit a régi csarnoktér mellé – a fehér gipszöntvények érvényesülése érdekében – zárt, kubisztikus tömegek sorolásával rendkívül egyedi módon oldott meg a rendelkezésre álló keskeny teleksávon, a természetes fény beengedését felülről is lehetővé tevő üveghasábok és saroknyílások rendszerével. Az elmúlt évtizedben a mélyebben fekvő, csatlakozó területen felépült egy konferenciaterem és kutatóközpont is, ami lapos tömegével nem zavarja a meglévő együttest.

Néhány évvel később a velencei Querini Stampalia Alapítvány palotáján tervezett több változtatást (1963-66). A lagúnára néző, könyvtár és múzeum funkciójú épülethez egy új bejárati híd, továbbá a földszinten előcsarnok és kiállítótér készült, valamint Scarpa a könyvtárhoz és a múzeumhoz felvezető lépcsőházat fogalmazta újjá. A beavatkozás a Velencében használatos természetes anyagok (fa, fém, kő, üveg, mozaik) ötvözeteként még a lagúnák magas vízállásával való együttélésnek is szép példája. Sor került egyben a japán és velencei hatásokat tükröző, a vizet és a növényzetet szobrászi elemekkel gazdagító kert átalakítására is A történelmi épület könyvtár raktárral és olvasótermekkel való nagyszabású bővítésének elképzeléséről csak a fennmaradt számtalan tervlap tanúskodik. Újabban az épület nem használt részeinek bevonásával a bejáratot áthelyezték és lehetővé vált az emeleti könyvtár új megközelítése, ruhatár, vizesblokk és a kerthez is kapcsolódó kávézó kialakítása.

Közel 10 évig épült a Castelvecchio múzeumi együttese Veronában (1956-64), ahol az új hozzátétel és a régi kritikus értékelése az egyik legkiegyensúlyozottabb térbeli és funkcionális együttest eredményezte a többször átalakított történelmi szövetben. A középkori vár együttesből előbb kaszárnyát hoztak létre a XIX. században, majd a XX. század elején régi, elbontott épületek homlokzati elemeinek, csúcsíves nyílásainak beépítésével a klasszicista homlokzatot átalakították, amikor városi múzeum létesült benne. Scarpa kritikai megközelítése folytán az együttes a történelmi értékek hierarchikus rendjének, az eltérő múzeumi egységek kapcsolatának, a különböző belmagasságú szintek várfalakon is áthatoló, zseniális közlekedő rendszerének mintapéldájává vált. A különböző periódusú épületrészekből kihámozott öregkapunak az újabb épület fokozatos „elfogyasztásával" és fa-fém-üveg szerkezetű lezárásával teremtett előteret, ami egyben az egész együttes fókuszává is vált a város egykori urának, a Cangrande lovas szobrának virtuóz elhelyezésével.

Meghatározó szerepe volt Velence híres múzeumainak, az Accademia (1945-től) és a Correr (1957-60) felújításában és a korszerű muzeográfiai elvek szerinti újjáélesztésében. Az általa tervezett installációs megoldások és kiállítási tárlók még ma is a műfaj kitűnő példái.

Wright és a japán építészet hatását tükrözi a víztükrök között úszó gazdag ornamentikával díszített Veritti ház (1955-61) Udinében. A kevés egyházi épülete közül kiemelkedik az Eduardo Gellnerrel közösen tervezett templom, amely az ENI üdülőfaluban épült a dolomitok csúcsainál, Borca di Cadore mellett (1959). Itt inkább a részletek megformálása és a harangállvány campanile hatású, filigrán, égbetörő csúcsdísze köthetők hozzá. Scarpa korábbi üzletkialakításai sajnos többségükben elpusztultak, de a bolognai Gavina üzlet (1961-63) máig fennmaradt és az egyszerű homlokzat elé húzott betonfal új íves és szögletes nyílásrendje, a maga igényes részletképzésével, a scarpai gondolkodás egyik tanúbizonysága.

A hatvanas évek számos munkája mellett említést érdemel még a Zentner ház átalakítása Zürichben (1964-68) és a véglegesen csak az ezredfordulón megnyitott Revoltella Múzeum bővítése Trieste-ben (1963-86). A múzeum három városi bérház és palota összevonásával és részleges belső átalakításával jött létre. A díszes belsejű palota restaurálva, mint történeti enteriőr látogatható, amihez különböző szinteken kapcsolódik a másik két épület, átalakított emeleti szintjeivel és új lépcsőrendszerével. Egy hatalmas átrium köré tervezte a múzeumi tereket és a fedélszéket elbontva a három épület tetejét használta ki a még hiányzó és felülről jó megvilágítással ellátható kiállítóterek és egyéb didaktikai helyiségek elhelyezésére. A homlokzattól visszahúzott, kis udvarokra nyitott terekkel ismét megvalósította a tömör és átlátszó térelhatároló síkok, illetve a lépcsőkkel és hidakkal összekötött szintek bonyolult rendszerének neoplasztikus egységét, ami az épületeket csak a környék egyes pontjairól érzékelhető koronaként díszíti.

Életének utolsó évtizedére elképesztő munkabírása nyomta rá bélyegét. Egyes munkák megvalósítása, mint a Brion család sírkertje a Treviso melletti San Vito d’Altivole község temetőjében hosszú éveket vett igénybe (1969-78). A sírkertet saját magának állított emlékműként is felfoghatjuk, hiszen Scarpát is ide temették el. Itt végre mindent elbeszélhetett kőben, vízben, márványban és mozaikban, amit az építészet elvont dimenzióiról, a természettel és a tájjal való kapcsolatról és a lélek távol-keleti felfogásáról gondolt.

Csak halála után fejeződött be a Veronai Banca Popolare épületének bővítése és átalakítása (1973-81), az azóta szintén elhunyt egykori tanítványa, Arrigo Rudi irányításával. A háborús sérülést szenvedett épület melletti egyszerűbb házak lebontásával teremtett lehetőséget, hogy a két utcára néző telekre a szükséges funkciók ésszerű elrendezésével optimális megoldást tervezzen. A klasszikus homlokzatok közötti utcai térfal új héjként lebeg az épületen, a nyílások és tagozatok a belső plasztikus kivetüléseként a szerkezeti és formai csatlakozások dialógusát erősítik.

Emellett megépült a bardolinoi Ottolenghi villa (1974-79), a tájba olvadó épület és kert organikus egységeként, továbbá a velencei építészkar bejárata a Tolentini kolostor előtt (1966, 1972), ami útmutató módon ad példát az eltérő funkciójú terek szétválasztására. A brescai áldozatoknak évekig tervezte az esemény drámaiságát is visszatükröző elképzeléseit, ami végül egy emlékoszlop formájában valósult meg (1974-75).

Már halála után, munkatársai fejezték be a fegyvermúzeumot a bresciai várban (1971) és a velencei Masieri alapítvány részére áttervezett épületet (1970-83), ahová már Wright is készített egy zseniális tervet az 50-es években, de az a város ellenállása miatt csak papíron maradt. Nagyobb városi lakóegyüttest csak elvétve tervezett és csak a vicenzai casa Borgo (1974) valósult meg, ahol a helyi normatívák betartása nehezítette a feladatot. Scarpa a kertbe is beforduló épületet lábakra állítva, s ugyanakkor a házat az utcáról leválasztó, megformált betonkerítéssel valósította meg, míg a homlokzatra erőteljes vízszintes sávok között keskeny ablakokat helyezett rendszertelen kiosztásban. Néhány nagyszabású terven is dolgozott, mint a trevisoi Santa Caterina kolostor városi múzeummá alakítása és a velencei San Sebastiano kolostorban a bölcsészkar kibővítése.

Míg a trevisoi elképzelésekből csak az érdekes tervek maradtak meg, az egyetemi épületnek elkészült az új bejárata. A régi épület homlokzatára nemes kőanyagból – a Gavina üzlet mintájára – ráhúzott modern héj, a régi és az új kapcsolatát kereső filozófiájának újabb ékes bizonyítéka (1976-78). Külföldön is egyre több kiállítást rendezett (Mendelsohn, le Corbusier, Scarpa), sőt a párizsi Picasso múzeum kialakítására is készített pályamunkát (1976), de a minden részletében kidolgozott terv helyett egy francia építész tervét fogadták el. Megvalósult házainál csak a meg nem épült tervei vannak többségben, amelyek között megtalálhatók még színházak (Velence, Genova, Vicenza), régészeti romterület bemutatása (Feltre), villák, üzletek, középületek (Nemzeti Galéria, Messina, könyvtár kialakítás Pisa).

Az épület környezetét is az épület részének tekintette. Szinte az épített tér folytatásaként kezelte a víz, a növényzet, a kerti térplasztika által komponált világot. Itt említendők a Querini Stampalia alapítvány kertje mellett, a Brion család sírkertje, a Zentner-ház, az Ottolenghi villa és az azóta már felújított monselicei Palazzetto villa (1974-75) kertje is.

A részletek iránti érzékenységét, illetve rajzi és formatervezői képességét bizonyítja a Simon International és a Bernini bútorcégek részére tervezett számos egyedi bútor („Zibaldone" könyvszekrény, „Doge" asztal) és kisebb használati tárgy is (Munari étkészlet), hiszen majd minden munkája során a legapróbb részletekig kidolgozott lépcsőkkel, falburkolatokkal, beépített elemekkel találkozunk. Belsőépítészeti munkái során az adott térhez és a funkcióhoz legjobban illő anyagokat használta. Erre jó példák a velencei Ca’ Foscari egyetem Aula Magna (1954-56) és a „Manlio Capitolo" bírósági tárgyalóterem (1955) faburkolatai, valamint a legismertebb Olivetti bemutatóterem a San Marco téren (1957-58), továbbá egy liturgikus térrendezés a padovai Torresino templomban (1978). Tervezői munkásságát számos díjjal ismerték el (In-Arch díj, Köztársasági elnöki díj) és több külföldi akadémia választotta tagjai sorába (Royal British Institute of Design). Halálát okozó tragikus balesete Japánban történt, ahová már másodszor ment a távol-keleti ország sajátos és izgalmas formavilágának tanulmányozására.

Az építészeti szakirodalom figyelme csak a 70-es években fordult felé komolyabban, amikor monografikus folyóiratszám jelent meg róla Olaszországban (Controspazio 1972/3-4). Komoly elemzés és értékelés csak a halála után született róla. Munkásságáról az elmúlt évtizedekben különböző terjedelmű feldolgozások jelentek meg a világ számos országában. 

Születésének 100. évfordulóján már szinte nemzeti hősként ünnepelték Olaszországban és számos rendezvényen emlékeztek meg tevékenységéről. A Kulturális Minisztériumhoz tartozó Kortárs Művészeti és Építészeti Igazgatóság (DARC) megvásárolta a korábban a család által kezelt hagyatékot, amelynek elindult a teljes feldolgozása is. Ennek keretében nyílt meg a Scarpa archívum a trevisoi levéltárban, ahol a több mint 30.000 rajz kutatása is biztosított. 2006 óta minden évben az eredeti rajzok tematikus bemutatásával, kiállításon emlékeznek meg halála évfordulójáról.

Scarpa tervezői tudásának és gondolkodásmódjának megismerése új lendületet vett a centenárium után, hiszen a korábbi átfogó, monografikus kiadványok mellett már megjelent néhány emlék teljes tervanyagát feldolgozó munka (Brion családi sírkert, Castelvecchio), illetve a kortársak visszaemlékezésein és oktatói tevékenységének ismertetésén túl elemzés tárgyává tették Scarpa egyes műveinek a vízzel, a természettel, a tájjal, a vizuális művészetekkel való kapcsolatát. Már készültek tanulmányok az egykor használt anyagok összetételéről, és megkezdődött a már szinte védelem alatt álló remekművek utóéletének elemzése, sőt, egyes művek restaurálására is sor került, mint a velencei „la partigiana" emlékmű (1968), valamint a palazzo Abatellis és a „Manlio Capitolo" terem.

Scarpa életműve az olasz és az egyetemes építészeti kultúra elválaszthatatlan részének tekinthető, mivel egyedisége, gazdagsága, elmélyült jelentéstartalma szinte minden irányzattól és csoportosulástól függetlenül teremtett egy rendkívül összetett építészeti világot. De a hely szellemét vizuálisan és anyagi formában bemutató lírai alkotásai révén önálló iskola helyett csak kritikai filozófiájával azonosulni tudó közvetlen munkatársai lehettek követői.

Klaniczay Péter építész

Murray Grigor (író, rendező) 1996-os, Carlo Scarpáról készült angol nyelvű dokumentumfilmje a youtube-on (~50 perc) >