„Citerán játszunk tangót”

Székely ember nem viccel a medvével. Kivéve, ha Köllő Miklós építészről van szó, aki szerint a semmi valami. Az ürességet pedig nem szabad beépíteni, mert azután hiába csodálkozunk, hogy baj van a medvével. A gyergyószentmiklósi Larix Stúdió vezetőtervezőjével a Magyar Művészeti Akadémia Haza a mélyben című pódiumbeszélgetés-sorozatán tartott előadása után beszélgettünk. 

Akkor hogy van ezzel a medvével?

A székely települések szeres szerkezetűek, ahol az egymástól elhatárolódó településrészek nem épültek egybe, „űr" maradt közöttük. Ez biztosította régen, hogy a tűz ne terjedjen tovább. De itt jártak át a medvék is. Most sorra feléljük ezeket a tereket, azután csodálkozunk, hogy nyakunkon a medve. Másrészt megnyugtató, ha két település között kitekinthetünk a szántókra, fennebb a kaszálókra, legelőkre, majd erdőkre, szóval a rétegződött székely kultúrtájra. Tehát ennek a szünetnek – akárcsak a zenében – értelme van. A semmire is szükség van, hogy látható legyen a valami.

A gyönyörűen felújított gyergyóújfalui vízimalom egykori istállójának hátsó falából is kivágtak egy darabot, új szerepet osztva ezzel az ürességre.

A vízimalom mellett felújítottuk a szomszédos csűrt és az istállót is, gyakorlatilag az egész portát. A tulajdonképpeni malom egy időkapszula, múzeumi szerepet tölt be, azaz érinthetetlen. A közösségi tér létrehozása így a csűrben, illetve az istállóban volt lehetséges. Csakhogy az épület éppen háttal állt a malomnak, így arra még rá se lehetett látni. A közösség tehát éppen abból a térből záródott ki, amelyet éppen a közösségteremtés okán restauráltunk. Ezen akartunk változtatni azzal, hogy az istálló hátsó falából kivágtunk egy amúgy is korhadt gerendából egy darabot, hogy az így keletkező résen át láthatóvá váljon a felújított malom és a táj. A helyi közösség rákapott a helyre és elkezdtek ott közösen kenyeret sütni. Később táncházat, kis ünnepségeket rendeztek az istállóban. Így lett értelme a semminek, ez esetben egy gerendarész hiányának.

A vízimalmot teljesen szétszedték, majd újra összerakták, de sok elemet pótolni kellett. Mitől maradt ez régi? Meddig eredeti egy épület?

Dédapám fejszéjén is folyton cseréljük a nyelet, de attól az még a dédapám fejszéje marad. Az újfalui vízimalmot nagyon rossz állapotban találtuk. A fába beette magát a könnyező házigomba és rovar. Gerendákra kellett szétbontani, azokat elgázosítani, hogy kiöljük a kártevőket. De pontosan oda raktunk vissza minden megőrizhető elemet, ahol eredetileg találtuk, amiben a fényképes bontási napló segített. Amit pótolni kellett, azt öreg fával pótoltuk, egy belevésett C (copy) betűvel jelölve, hogy másolat. A malomszerkezet esetében a meghagyott natúrfelület textúrájával tettük láthatóvá a pótlást. A tapasztás módszerét pedig hiába tudtuk elméletileg, a gyakorlatban nem úgy működött Gyergyóban, mint Csángóföldön, így újra kellett tanulni-kísérletezni, mert ennek a tudásnak a gyakorlati tapasztalata az öregekkel elveszett. A korszerű technológiák és módszerek nem használhatóak a régi épületeken. Ezekkel jó esetben is csak a képet mímeljük, a tartalom elmarad. Ha viszont a régi módszerekkel és anyagokkal pótoljuk azt, ami elkorhadt, akkor az épület eredeti marad azon a módon, ahogy egy élő épület is folyton változik a használók igényei szerint. Kérdés, hogyan fognak megmaradni a sérülékeny, anyaguknál fogva romlandó, a paraszti világra jellemző műemlékek. Ehhez olyan mesteremberekre van szükség, akik még bírják a régi tudást. Elsőként őket kell megtartanunk (a gyakorlatukat műemléknek nyilvánítva), hogy azután az épületeinket is felújíthassuk a segítségükkel.

Azt vallja, hogy az építészet közösségi tevékenység. Mitől válik azzá?

Egy rosszul letett épület 50-100 évre elrontja a kultúrtájat. Első körben példamutatással és szerepvállalással rá kell venni a közösséget, hogy ne fogadja el a településidegen homlokzatokat. Különös tekintettel az új mezőgazdasági épületekre, amelyekből egyre több épül. Ez önmagában jó, hiszen a természetközeli élethez hozzátartozik a helyben termelt élelem. De ha ezeket ronda épületekben állítják elő, akkor éppen azok nem jönnek majd el, akik vásárlói lehetnének ezeknek a termékeknek. Ez pedig a turizmust veti vissza. Tükröt kell tartani a közösségnek, hogy meglássa benne a saját múltját, önmagát és a jövőjét. Ehhez újra divatba kell hoznunk a régi anyagokat és technológiát. Meg kell teremteni az igényt ezekre. Így megtartható a tudás, s ha műemlékvédelemnek szüksége van rá, akkor nem kell messziről hozatni, drága pénzen cserepet, különféle hagyományosnak nevezett építőanyagokat, miközben itt úgyis idegen marad. A premodern világ kézművessége a poszt-posztmodern utáni világban felértékelődött, mindenki az egyedire tör. A hagyományos termékek természetesek, így kiválóan kiszolgálják az új trendeket. Ez az új piaci szegmens lehet a régi mesterségek oxigénmaszkja, ehhez viszont folyamatos megrendelés kell. Az építtetők azonban jobban szeretik az új technikákat és anyagokat, a régi szegényesnek számít. Én is megkaptam, hogy miért ilyen szegényeset építek, amikor a házamat fazsindellyel fedtem. Sőt a fürdőszobába is az került csempe helyett, mert megfelelően felrakva ugyanolyan jól bírja a vizet. A zsindelykészítő pedig legalább abban az évben nem hagyott fel a mesterségével. Fizette belőle a gyerek hokiedzését, vásárolt más termelőktől, mesterektől. Így a közösség többi tagját is segítette a megmaradásban. Ezzel válik az építészet közösségi tevékenységgé. Ilyenformán játszunk mi citerán tangót, régi hangszeren ma divatos zenét, régi építési módszerekkel és anyagokkal alkotunk korszerű épületeket.

A formai hagyományokba görcsösen kapaszkodást is elveti.

A hagyomány sohasem állandó, folyamatosan változik. A régi parasztházak teteje nagyon magas volt, hogy lefolyjon róla a víz, amikor már cserép került rá és kéményt építettek, nem kellett, hogy olyan magas legyen. Így kisebb lett. A népi építészet mélységesen racionális: ami hasznos, azt befogadja, ami haszontalan, az kikopik belőle. Mindezt lassan, integrálva. Külső szemlélőnek ez úgy tűnhet, mintha semmi sem változna, holott egészen másként épülnek a vidéki népi házak ma, mint száz éve. Úgy kell gondoljam, hogy nekem nem azt az utat kell járnom, amit nagyapám járt, hanem azt kell járjam, amit ő járna ma. A szokások változnak, az apák helyét átveszik a fiúk. Szerencsés esetben a közösség megmarad. Ma is táncolunk, de hol van ez már attól, ahogy a honfoglaló őseink ropták.

Ehhez képest Magyarországon éppen feltámasztjuk az építészeti múltat.

Két idézettel válaszolnék erre. Churchill azt mondta, hogy a hagyomány nélkül a művészet olyan, mint a nyáj pásztor nélkül. Majd azzal folytatta: a művészet innováció nélkül egy hulla.

De az ön által vezetett Larix Stúdió legfontosabb tevékenysége éppen az építészeti múlt rekonstruálása.

Mi a rekonstrukciót óvatosan kezeljük. A lényeg a történelmi szubsztanció. Ha egy létező műemléket kell helyreállítani, akkor mi a lehető leghűebben követjük a régi módszereket, hogy visszaadjuk az eredeti képet. Amikor azt kérik, hogy csináljunk ez műemléket oda, ahol nincsen, akkor ezt megtagadjuk. Ha az épületből túl kevés maradt meg ahhoz, hogy visszaépítsük, akkor nem egy másutt megmaradt hasonló funkciójú épületet klónozunk, hanem megpróbáljuk megragadni ennek a műemléktípusnak az esszenciáját. Ez történt zetelaki vízifűrész esetében. A szerkezet középkori módon működik, de felette a felépítmény nem is próbál középkorinak tűnni. Mint ahogy a számtalan elbontás, újraépítés után mindig is egy változó épületről volt szó. Ezért az általunk javasolt épület csupán jelzi az egykorit, ráadásul teljesen átlátható módon, mert átsejlik rajta a táj. Mintha ott sem volna.

Magyarországon éppen egy építési hullám tetején lovagolunk. Ehhez képest ön azt tartja, hogy erkölcsi csőd új házat építeni, ha ennyi tartásos régi épület van.

Romániában a népességcsökkenés és a kivándorlás eredőjeként a vidék házainak harmada- negyede üres, amelyek húsz év múlva rommá lesznek, ha nem gondozzák. Ilyen körülmények között fenntartható fejlődésről beszélni abszurd lenne, de még szinten tartásról se lehet szó, hiszen folyamatosan fogyunk. A zsugorodást kell megtervezni. A meglévő erőforrásokkal kell biztosítanunk azt, hogy 20-30 év múlva fenntartható módon éljünk azon a helyen. Nem mennyiségi növekedésre, hanem minőségi szintlépésre van szükség – ehhez pedig nem szabad növelni a belterületet. Nem a falu körötti tájba kell kitelepedni, miközben pusztul a település közepe, amin a gyerekek nap mint nap átjárnak az iskolába. A belső romos házak közül talán el kell bontani néhányat, de kellő körültekintéssel és szakértelemmel ezeknek az anyagait is felhasználhatjuk a helyére kerülő új épületben, így a bontási törmelékkel sem terheljük a környezetet. Ha egy téglát egyszer kiégették, akkor már benne van egy nagy adag energia, amit új szerepben felhasználva megőrizhetek, nem fecsérlem el. Ebben az értelmiségnek kell élen járnia. Lehet, hogy nyűgösebb egy régi ház felújítása, de olyan érzelmi, történelmi, esztétikai többletet ad, amit egy új épülettől hiába várnánk. Az új háznak ára van, a réginek tanítása, békéje. A székely kultúrtáj a magas értékű természeti és épített környezet együttese. Ha az új házakkal beépítjük a falu körüli erdőt-mezőt, akkor az előbbit romboljuk, miközben veszni hagyjuk az utóbbit. A végeredmény ez eltűnés.

Az öko-regionalizmus mestereként tartják számon. Hogyan köti össze a helyi építészeti értékek védelmét az ökológiai szempontokkal?

Kenneth Frampton híres művében A modern építészet kritikai történetében pontosan leírja, hogy a modernizmus és a regionalizmus szembenállását feloldó kritikus regionalizmus járható út: a modern irányzatok a hely adottságain átszűrve előremutató építészetet hozhatnak létre. A könyv születésekor, a hetvenes években, még kevés szó esett az ökológiáról. Ma annál divatosabb. De érdemes ezt az építészet szempontjából is megvizsgálni: milyen anyagot használok, hogyan tartom a pénzt a helyi gazdaságban, mennyire környezetkímélő, ha a régi anyagokat nem dobjuk el, hanem újra felhasználjuk, a végleg tönkrement elemeket pedig helyi anyagokkal pótoljuk. Ha megértjük a fa lényegét, akkor vegyszeres kezelések nélkül is sokáig tartó építőanyagként használhatjuk. Ezekkel az apró, de rendszerré összeálló elemekkel lépünk túl a framptoni kritikai regionalizmuson. Úgy végzek el egy építészeti feladatot, hogy közben a helyi gazdaságra és környezetre is figyelek.

Hamvas Béla szerint a határterület, a peremvidék az igazán inspiráló. Székelyföldet sokan látják országközepi perifériának. Inspiráló lét vagy ütköző zóna?

Léteznek párhuzamos diskurzusok: székely-világ, román-világ, szász-világ. De Erdély nem erről szól, legalábbis nekem nem. Ahogy Kós Károly is a transzilvanizmusban látta a megoldást ezen az összefonódó, sokszínű, nemzetiségeken és régiókon belül is sokarcú országrészen. Én is a különféle kultúrák egymást megtermékenyítő terepeként látom. Az persze igaz, hogy a fejlesztésekhez nem kapunk pénzt, gazdaságilag inkább leszakadunk. De ez nincstelenség konzervál olyan dolgokat, mint például a kapcsolati-bizalmi tőke, ami a modern világból már kiveszett. Az IKEA például abban erős, hogy szétszedve kínálja portékáját. Így megspórolja az összeszerelés és szállítás árának nagyobb részét. Mi faragunk egy nagy falócát és megkérdezzük, ki tudná elvinni a megadott irányba. Félóra alatt lesz fuvar köszönömszépenért. A kérdés az, hogy miképpen tud az egyik közösség megnyílni a másik felé úgy, hogy közben megőrizze a saját identitását. Építészetileg ez különösen izgalmas.

Azt mondta korábban, hogy mecénásokra van szükségük az építészeknek ahhoz, hogy szakmai elégtételhez jussanak. Akad belőle elég?

A jó mecénás nem pénzember, hanem a minket mozgató elveket megértő és elfogadó megrendelő, aki hajlandó erre áldozni. A mi építészetünk nem izomból előadott teremtés, inkább szőrmentén simogatott szegénység. S igen, akad, ahogy fehér holló is, de csapatostól.

Szalai Anna