Dél-Morva kaland – Mőcsényi esszék 4.

Mőcsényi Mihályt 1941 őszén Ormos professzor kerttervezés órájáról hívatták ki, hogy átvegye a SAS behívót, majd a professzor azzal búcsúzott tőle, hogy tanársegéddé fogadja, ha mindketten túlélik a háborút. Erdélyben, Kolozsvárott közgazdaságtudományt kezdett tanulni, hogy később a tájépítészeti diszciplínát ebbe az irányba is szélesítse, ám a háború vége felé úgy hozta a sors, hogy Csehország területére dobták át „ellenállni". Egy dicstelen háború végnapjai Mőcsényi zászlós szemével.

1945. április tizenötödike után indultunk az osztrák Mühlviertelből a Moldva menti dél-morva területre „ellenállókat" keresni. A IX. hadtestparancsnokság felderítői azt mondták, ott vannak ilyenek. A hadtest vezérkari osztályának vezetője régóta számolt azzal, hogy a németek elvesztik a háborút. Mivel befejezése után is vezető beosztású katona akart maradni, kereste ehhez a megoldást. Két mód volt rá, csapattesttel átállni a szovjetekhez, vagy „ellenállóvá" válni. Ez időben már csak az utóbbira volt lehetőség.

Tolmácstisztként – zászlós ranggal – beosztottja voltam. Tudta rólam, hogy náciellenes vagyok. Megkérdezte, vállalom-e morva területen ellenállók felderítését, csatlakozásunk előkészítését. Vállaltam. A terv megvalósításának egyik feltétele a kapcsolattartás volt. Ezt egy R–7 jelzésű, nagy hatótávolságú adó-vevő készülék szolgálta a hozzátartozó legénységgel. Jóban voltam a vezérkari osztály mellé rendelt német összekötőcsoport lovagkeresztes főhadnagyával, aki olyan „menetlevelet" adott, fontos feladatot igazoló különpecséttel, amely szerint védművek létesítésére szükséges szerszámokért megyünk.

Öt lovaskocsival indultunk: a lovak szénája, a mi élelmünk, a sátorponyvák alatt az adó-vevő, fegyverek, lőszer, kézigránátok. Az osztrák–cseh határhoz közeledve sűrű fenyőerdőben vitt az út, nem lehetett letérni róla. Kis tisztáson igazoltató állomás volt, SS legénységgel. Egy magában álló fán akasztott emberek lógtak, a földön temetetlen holttestek, Wermacht egyenruhások is. Kontrollra átadtam menetlevelünket, és imádkoztam, hogy ne vizsgálják meg rakományunkat, mert ha igen, egyikünk sem marad életben. Kinkeldei főhadnagy menetlevele, illetve annak speciális pecsétje hál’ Istennek hatásos volt.

 

 

A Moldva nyugati partján északnak mentünk. Útközben – úgy „beszédközben" – érdeklődtünk, vannak-e erre partizánok? Az ijedt válaszok nemlegesek voltak. Krumlovban egy bankba mentem pénzt váltani. A banktisztviselő jobbról-balról határolt üvegkalitkában ült. Neki is feltettem németül a kérdést. Ijedten körülnézett, majd hirtelen azt mondta „in Rajov". A katonai térképen megtaláltam a községet, nem volt messzire, a Moldva jobb partján. Továbbindultunk észak felé, és a főútról letérve Srnin községben letáboroztunk, szemben Rajovval, a folyó baloldalán.

Ebéd után egy kísérővel elindultunk gyalog – toronyiránt – Rajovba, „felderíteni". Az utcán magyar katonába botlottunk, aki elvitt a nálam jóval idősebb parancsnokához, Balázs Lajos zászlóshoz. Megtudtam, hogy öten már jó ideje a faluban vannak, és a környékbeli ellenállókkal igyekeznek védeni a lakosságot az SS-ek atrocitásai ellen. Elmondta, hogy a falvakban úgy kétnaponként motorkerékpáron megjelenik egy SS-tiszt, aki másnapra a község főterére rendeli a falu vezetőit, ott előadja követeléseit, és megmondja, hogy legényeivel levetkőzteti és félholtra veri őket, ha nem engedelmeskednek. Mindig találnak kifogásolnivalót, ezért a verés ritkán marad el. Megmondtam neki, hogy mi Srninben vagyunk, sok fegyvert, lőszert hoztunk, szét fogjuk osztani a környék faluinak lakói között. Megállapodtunk, hogy az együttműködés részleteinek megbeszélésére következő nap délelőtt újra találkozunk.

Sietve visszatértem Srninbe, hogy felkészüljünk a négy órai rádiózásra. Alig értem vissza, fegyverropogás hallatszott, majd géppisztolysorozatok szóltak a közeli Rajov felől. A szokásosan angol nyelvű táviratban tájékoztattam a „vevőt", hogy indulhatnak. A lövöldözés idején mindahányan lőállásba mentünk, ezt látva a falubeliek érdeklődni kezdtek, mifélék vagyunk. Tolmácsunk révén tisztáztuk a helyzetet. Egy Vaclav Kadlec nevű férfi azt javasolta, oszoljunk el a falu házaiban, pajtáiban, és sötétedés után találkozzunk nála. Megtörtént. Este a mieinken kívül vagy tíz férfi jött. Puskát, lőszert, kézigránátot osztottunk és megmutattuk, hogyan kell használni azokat. Én Kadlecék szénapadlásán aludtam. Még ma is őrzök egy maroknyit a szénából.

 

 

Következő nap megtudtuk, hogy az SS-esek sok embert megöltek Rajovban. Két nappal később megérkezett a hadtesttörzs teljes legénységével, lovasfogataival. A hadtestparancsnok és a törzstisztek nem csatlakoztak az ellenállókhoz. A legénységi állományúak szinte kivétel nélkül vállalták, hogy a Zlata Koruna központtal megszervezett „védett körzet" határán – főként az utak mentén – őr-állásokat létesítsenek. Ez időben egy SS-tiszt motoron bejött Zlata Koruna főterére azt követelve, hogy a lakók délutánra az összes rádiót adják le. Motorja elé állva, két kézzel kormányát fogva azt mondtam, tűnjön el, és többé ne jöjjön vissza, mert lövünk. Felháborodottan pisztolyáért nyúlt, mire a mellette álló testőröm géppisztolyt nyomott az oldalába. A jelenetet az ablakok mögül sokan figyelték, és amikor az életüket hónapokon át keserítő SS-tiszt – szégyenszemre – eltűnt, éltették a magyarokat.

Május másodika lehetett, amikor egy magyar gépesített tüzéregység érkezett a faluba. Vezetőjük régi iskolatársam volt. Megállapodtunk vele, hogy egy ideig velünk marad, és ágyúit lőállásba küldi. „Védkörzetünk" jelentősen megerősödött, a szabályos időközökben váltott őrségünk tette a dolgát. A hadtesttörzshöz közel száz lovasfogat tartozott, ezekkel szándékoztunk hazamenni. Ehhez zab, széna kellett. Megtudtuk, hogy a Moldvától úgy tíz kilométerre keletre német takarmányraktár van. Készítettünk egy hamis kivételezési jegyet és ötven szekérrel elindultunk „vételezni". Köpenyem zsebeibe egy-egy kézigránátot tettem, mindenre elszántan. Szerencsével jártunk, a németek is. Kiutaltak közel száz mázsa zabot és kétszáz bála lucernaszénát. A többségükben „góbé" fogatosoknak ragyogott a szeme, akár hazáig is elég lesz.

Május negyedikével, a háború hivatalos befejezésével körzetünkben nem volt vége a konfrontációnak. A menekülő SS-ek még két napig lövöldöztek, a mieink meg nem maradtak adósok.

Azt hiszem, hetedike volt, amikor két személykocsi állt meg a főtéren. Meglepetésünkre amerikai tisztek szálltak ki belőlük. A nemzetközi hírű kolostort jöttek megnézni. Előkerült a Národny Vybor vezetője, és agyba-főbe dicsért bennünket. Vendégeink ezt hallva azt mondták holnap hivatalos személyt küldenek, tisztázni helyzetünket. Jött is másnap, egy teherautónyi élelemmel. Sejtettük, tudtuk, hogy a Moldva, illetve az Enns és az Odera lesz „nyugat és kelet" között a határ. Mi nyugaton voltunk. Miután az illetékes magas rangú tiszt tájékozódott, és megtudta, hogy Vili barátommal kettőnknek volt jelentősebb szerepe a történtekben, munkát ajánlott nyugaton. Sok volt itt a magyar és még több a német hadifogoly. Ezekkel „bánni" kellett. Mivel hallotta, hogy jól beszélünk németül, érthetően angolul és persze magyarul, azt ajánlotta, lépjünk hadserege szolgálatába, legyünk „fogolyügy szolgálatosok". Kapunk egyenruhát, dzsipet, sofőrt és minden egyebet, ami ehhez szükséges. Kértünk egy nap haladékot, majd nemet mondtunk.

Az amerikaiak azt mondták, ha haza akarunk menni, forduljunk az időközben Budejovicébe érkezett szovjet hadsereg-parancsnoksághoz. Szokolovszkij főparancsnok a küldöttség meghallgatása után aláírta, lepecsételtette azokat az okiratokat, amelyek szerint fegyveres ellenállásban vettünk részt, illetve amelyben utasítja egységünket, térjen haza, és csatlakozzon az új magyar hadsereghez. (A tisztek személyre szóló igazolásokat kaptak.) A Rajov temetőjében emelt síremlék alatt összesen tizenkét hősi halott nyugszik. Közülük öten magyarok.

 

 

A hadsereg-parancsnokságon azt mondták, hogy a Malinovszkij területen legyünk óvatosak, mert a Szovjetunióban munkaképes hadifoglyokra van szükség, és nem biztos, hogy a déli sávban a Szokolovszkij aláírást tiszteletben tartják. A hazaútra felkészültem. Átalakíttattam egy gumikerekes német lőszertaligát egyrészt azért, hogy zabot, szénát lehessen bele-, rárakni, másrészt, hogy kényelmesen lehessen ülni rajta. Jól galoppozó lovat találtam hozzá a „hadtest ménesből".

Utunk hazafelé ugyancsak kalandos volt. A korabeli feljegyzések szerint 13-án indultunk és 19-én – a pozsonyi hadi hídon át – értünk magyar földre, mintegy száz szekérrel, százötven katonával. További három nap alatt értünk Pápára, az 1. magyar hadosztály székhelyére. Itt zászlóaljakhoz osztottak bennünket. Én Répcelakra kerültem. Szabadságot kértem, és a taligával – nyugat felé megkerülve a Balatont – elmentem haza a dimbes-dombos Völgységbe, Mőcsénybe. Apám, anyám, testvéreim éltek, hónapok óta nem tudtunk egymásról. Amikor utoljára láttuk egymást, apám ellen a Volksbund feljelentése alapján eljárás folyt, és nem tudhattam, nem került-e a Gestapo karmai közé. Néhány nap után vonattal mentem vissza Répcelakra, tovább tartott, mint a taligás út, mert Budapestre is elmentem. Professzorom, Ormos Imre élt, tartotta szavát, kérte leszereltetésemet és szeptember elsejével kineveztetett tanársegédévé.

Az ősz folyamán elmentem abba a Parlament melletti hivatalba, amelyben az ellenállók, a partizánok ügyeit intézték. Bemutattam a Szokolovszkij marsalltól kapott papírokat és igazolványt kértem. Azt mondták, jöjjek vissza három nap múlva. Amikor elmentem, két piros színű könyvecskét adtak, holott csak igazolványra számítottam. Kinyitottam a másikat is. A kommunista párt tagsági könyve volt. Kérdeztem ez mi? Közölték, hogy a két dokumentum együtt jár. Visszaadtam mindkettőt.

 

 

Dr. Mőcsényi Mihály

Kapcsolódó oldalak:

A magyar bor reneszánsza – Mőcsényi esszék 1.

Svájcban – Mőcsényi esszék 2.

Feneketlen tó – Mőcsényi esszék 3.