Dr. Iványosi Szabó András: Gondolatok a régiókról

Tanulmány a tartományok lehető legjobb felrajzolása ügyében.

A rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben rendre visszatérő gondolat az ország területszervezésének átformálása, részben a közigazgatás korszerűsítésének részeként, részben EU- hivatkozásokkal. A 2006-os választások után, a kormányalakítás előtt ismét napirendre került ez a szándék.

Írásom nem átfogó igényű. Az esetleges regionális átalakításnak kizárólag a területi lehatárolási vonatkozásaira kívánom fölhívni a figyelmet. Ezért itt nem térek ki olyan – egyébként döntő fontosságú – kérdésekre, mint a régiók önkormányzatisága, közigazgatási, területfejlesztési, intézményfenntartó szerepe. Hiszen a makrogazdasági folyamatok kutatói, vagy az államigazgatás szervezésével foglalkozó jogászok és a politikusok úgyis ezekre a kérdésekre koncentrálnak, míg a területi vonatkozásokat rendre alábecsülik és leegyszerűsített megoldásokra törekednek.

De épp emiatt az aránytévesztés miatt hadd idézzem Laczkó László közgazdász egy mondatát 1997-ből: „Modern közigazgatás nem építhető föl tisztán politikai alapelvek szerint." Magam is ezt vallom. Kezdeményezésem célja annak tudatosítása, hogy meghatározó fontosságú: milyen földrajzi alkatúak, lehatároltságúak a leendő régiók? A jó döntés már csak azért is alapkérdés, mert átfogó, országos léptékű területszervezési intézkedésekre meglehetősen ritkán kerül sor.

Kiindulópontként azt kívánom tudatosítani, hogy a jelenlegi hét régiós elképzelés figyelmen kívül hagyja a területi szempontokat. Márpedig az állam után következő területszervezési egység nem lehet mesterséges tákolmány, hanem olyan jogintézmény, amely(nek)
- természeti–táji egységet alkot,
- vannak történelmi előzményei, közös gyökerei,
- van erre épülő közösségi tudata az ott élő lakosságban,
- vannak tehát pregnáns megkülönböztető jegyei,
- vannak belső, egyirányba mutató (nem pedig egymást kioltó) gazdasági hatóerői.

Vagyis, ahogy Csatári Bálint az MTA RKK Alföldi Intézetének igazgatója írja: elvárás, hogy a homogenitás, a funkcionalitás és az identitás pozitív fogalmai jellemezzék azt. (...)

KÖVETKEZTETÉSEK

Az ezévi választások után ismét hangsúlyosan jelen van a politikai gondolkodásban a közigazgatás korszerűsítésének igénye. Hogy ez a folyamat ténylegesen milyen sebességű lesz, milyen változásokat hoz, mikor éri el a területi igazgatás szintjét is, egyelőre nem látható. Az azonban bizonyos: a regionalizáció kérdésével nem foglalkozni struccpolitika.

Én magam alkotmányosan rögzített, önkormányzatisággal, erős átruházott szerepkörökkel és költségvetéssel bíró funkcionális régiókat látnék szívesen. Kijelenthető ugyanakkor, hogy a régiók egy része a jelenlegi lehatárolással akkor sem életképes, ha valódi tartalommal töltjük föl azokat, mert térbeli rendjük nem erősíti, hanem ellenkezőleg: hátráltatja organikus működésüket.

Ezért úgy vélem, és ezt kezdeményezem: a mai határok közötti régiók alkotmányba emelését minden törvényes eszközt felhasználva meg kell akadályozni!

A hét régiós vízió nem kőbe vésett, nem mozdíthatatlan. Anakronizmus, hogy miközben már jó évtizede a megyék kiüresedéséről hallunk ismétlődő sirámokat, nos, eközben az új, a vélelmezetten korszerűbb, hatékonyabb régiókat mindenáron a megyék kényszeresen kialakult határaihoz igazítottan kívánnánk kezelni.

130 év alatt mindössze öt alkalommal került sor az ország területi államszervezési rendjének újraalkotására. Elháríthatatlan politikai felelősség tehát e vonatkozás megfontolt átgondolása. Aki(k) más feszültségek okozta gyors lépéskényszerre hivatkozva, vagy a területi különbségek nem kellő ismeretéből, azok jelentőségének alábecsüléséből, vagy éppen pozícióféltésből, esetleg kényelmi megfontolásból elhárítják maguktól ezt a kérdést, azok felelős hozzáállása joggal kérdőjelezhető meg!

Másodjára azt gondolom: bőségesen elegendő előtanulmány áll rendelkezésre kezelhető lehatárolási javaslat megfogalmazásához. Ez a politikai eltökéltség mellett a döntéselőkészítés következő, de rendelkezésre álló kelléke.
Harmadikként a népakarat kinyilvánításának szükségességét említeném. Elkerülhetetlen a helyi közösségek véleményének összegzése, népszavazás megtartása a települések, kistérségek hovatartozásáról – de csak tárgyilagos, felelős tájékoztatás után! Ellenkező esetben olyan európai normákat dobunk sutba, mint a nyilvánosság és a partnerség elve. Olyan kényszerközösségekre szabnánk önkormányzatiságot, úgy bontakoztatnánk ki a szubszidiaritást, hogy előtte a közösségekre húznánk a végiggondolatlan lehatárolású régió kényszerzubbonyát.

Azért, hogy valódi, funkcionális régióink legyenek, itt a Duna-Tisza közén (miként bizonyára az ország más, vitatható regionális konfigurációjú térségeiben is) sokak kemény, elszánt munkáját tételezi föl. Mire gondolok? Arra, hogy
- helyi politikusainknak éppúgy, mint országgyűlési képviselőinknek föl kell ismerni: csakis, jó lehatárolású régiók szolgálják kistérségeik, és lakóik érdekeit,
- olyan stratégiai, országformáló kérdésről van tehát szó, amelyben elvárható, hogy a pártok emelkedjenek felül szembenállásaikon, s vállalják föl egységesen e gondolatok képviseletét,
- az önkormányzatok között induljon meg eszmecsere, párbeszéd a régiós hovatartozásról,
- éljenek megnyilvánulási lehetőségeikkel a szakmai, a vállalkozói, a civil szervezetek és intézmények a térségben élők jobb tájékoztatottsága érdekében,
- szükséges, hogy a lakosság átérezze: ez nem tőlünk távolálló és érdektelen kérdés, mert állásfoglalásának, akaratnyilvánításának több évtizedre kiható tétje van.

Zárszóként jegyzem meg: a régió elnevezés elindult ugyan azon az úton, hogy meggyökeresedjen nyelvünkben, én azonban változatlanul idegennek érzem. Történelmileg megalapozottabbnak gondolom például a tartomány elnevezést. A régiós vitának ez is lehet egy (mégha kevéssé fajsúlyos), nyelvünk tisztaságát szolgáló eleme.

---

---

 

A tanulmány teljes szövege a csatolt iratban olvasható.