Emlékezet és továbbélés - kultúrpalota rekonstrukció Romániában

Egy modern kori rom, egy kisvárosi kulturális központ újult meg Romániában. A felújítást tervező Vlad Sebastian Rusu építész ügyelt arra, hogy az épület tragikus sorsa és kortárs funkciói egyaránt megjelenjenek a rekonstrukcióban, ezek egymás mellett tudjanak élni. Az Europa Nostra-díjjal kitüntetett kis költségvetésű, de jó érzékkel megvalósult projektet Bán Dávid mutatja be.

Modernkori rom mintaszerű újjáélesztése, azok mértéktartó kiegészítése, emlékhagyás és egyben pozitív jövőkép – ezeket a jól megvalósult szempontokat emelte ki az Európai Unió kulturális örökségvédelmi elismerés, az Europa Nostra-díj idei zsűrije és adta a négy kitüntetés egyikét a közép-romániai kisváros, az erdélyi Balázsfalva megújult kultúrpalotájának. A nagyjából 20.000 lakosú település egységben megmaradt központjában az 1930-as években, Victor Smigelschi, bukaresti építész tervei alapján építettek vegyes használatú kulturális központot, amely a maga idejében és azóta is egyedüliként szolgálta ezt a funkciót. Akkor elsődleges céljakét az ASTRA Kulturális Egyesület által szervezett különböző események számára biztosított helyszínt. Az 1960-as években a kor szellemében, az eredeti építészeti koncepciót figyelmen kívül hagyva - feltételezhetően nem éppen az előnyére - alakították át a belső terét, hogy alkalmas legyen új funkciók elhelyezésére: először egy mozit, majd idővel egy várostörténeti és néprajzi múzeumot is költöztettek az épületbe. Mindezt később egy könyvtárral és a helyi kábeltelevízió stúdiójával is kiegészült. Ehhez először a földszinti nagytermet építették át jelentősen, majd az emeleten hajtottak végre kisebb változtatásokat.

A rendszerváltást már ezekkel a felszabdalt terekkel élte meg a kulturális központ, majd sorsát egy időre egy pusztító tűzvész pecsételte meg 1995-ben. A jelentős károkat szenvedett épület közel két évtizedig romként meredezett a történelmi városközpontban, ugyanakkor megfelelő intézmény nélkül maradt a hagyományosan egyházi és kulturális regionális központként működő kisváros. A tűzvész az épület belső terét lényegében megsemmisítette - minden szerkezeti elem, a falak, a padlózat, a gerendázat, a lépcsők és a tető részben vagy teljesen elpusztultak, egyedül a külső falak és a belső elválasztók élték túl a tragédiát, a nagyteremből semmi sem maradt meg. A belső szerkezet meggyöngült állapota mindenképpen jelentős megerősítésre vagy újraépítésre szorult. 2002-ben a balázsfalvi városvezetés az épület megmentse és felújítása mellett döntött.

A városi tanács alapvetően egy szerényebb összeget tudott elkülöníteni a felújításra, amivel Vlad Sebastian Rusu építészt és a kolozsvári Asiza Birou de Arhitectură srl. irodát bízták meg. Az előzmények felkutatásakor kiderült, hogy az épület eredeti tervdokumentációja erőteljesen hiányos, a nagyterem korabeli megjelenéséről például semmilyen képet vagy rajzot nem találtak. A román műemlékvédelmi listáról annak ellenére került le az épület, hogy közvetlen környezete, a teljes városközpont nemzeti történelmi és örökségvédelmi védettséget élvez. Victor Smigelschi építészeti munkásságáról ugyan számos anyagot találtak a Nemzeti Levéltárban, de a balázsfalvi épületről csak néhány részletrajz és összesen két, az avatás után készült eredeti fénykép került csak elő a külsőről. A belső térről nem találtak fényképet, ami egyben szabadságot is adott a tervezők számára.

A rekonstrukció eredményeként ma is egy multifunkcionális kulturális központot kívántak létrehozni, flexibilis terekkel, amelyek a legkülönbözőbb események megtartására – legyen az színházi előadás, koncert, gálák, konferenciák, vagy kiállítások – alkalmasnak kell lennie, de szintén ide költözik be a kultúra terjesztésével foglalkozó Román Akadémia megyei szervezete is, valamint a helyi közösség számára is helyszínként szolgálhat. Az 1960-as években az épületbe költöztetett újabb funkciókat már nem kívánták megtartani a felújítás után.

Az építészeti koncepcióban úgy szerették volna összekötni az épület történetét és a mai technikai megoldásokat, hogy közben kihangsúlyozzák a pusztulás időszakát is, nem feledve a tűzvész nyomait, a romoknak kiemelt szerepet szánva. Míg kívülről az épület megfelelő vakolatot kapott, így visszanyerte az eredetihez feltételezhetően közelítő homlokzatát, addig a tér belsejében a nyersen meghagyott téglaburkolatú falak dominálnak. A belső kialakításban a falak vakolatlan, félbehagyott hatású állapota emlékeztet a pusztító tűzvészre, ezzel a megoldással pedig finom kontrasztot alkotnak a jól kidolgozott, mai részletek. A nagyterem fehérre festett mennyezetén pontszerű fények jelennek meg, valamint a nyílászárók is fehér keretezést kaptak, mindez a világos fényhatást erősíti. A letisztított romok és a mai, szinte belógatott mennyezet között, mintegy átmenetként a régi és az új között, egy tetőbevilágító sávot telepítettek, így a terem természetes fénnyel is megtelik.

A nagyterem flexibilitását a mobil, teljesen elbontható széksorok mellett a színpadot körbeölelő, szintén könnyen mozdítható fémszerkezetes tartókeret adja, amire függöny, világítás, szükség esetén kisebb díszletek építhetők. A földszinten nagyjából 250 néző számára tudnak ülőhelyet biztosítani és ezt egészíti ki az újjáépített középerkély is. A további helyiségekben viszont elhagyták a nyersen meghagyott téglaburkolat motívumát, ezekben már a visszafogott, elegáns, kellő helyeken fafelületekkel kiegészített fehérre vakolt falak hatása dominál. Ahol lehetett, az átjárókat fával keretezték, a fahatású motívum a mennyezeten is több helyen megjelenik, az egyedi világítással pedig igyekeztek visszafogottan játékossá tenni a belső teret, amely elképzeléshez csatlakozik a kissé atipikus rajzolatú lépcsőzet is. Az épületet az alagsorban elhelyezett gépészeti- és tárolóterekkel tehermentesítették.

Az Europa Nostra-díj zsűritagjai a projekt kapcsán kiemelték, hogy kis költségvetésből, minimális építészeti strukturális módosítással sikerült egyrészt megőrizni az eredeti épület architektúráját, másrészt jól be tudták költöztetni a kortárs funkciókat. Mintaszerűnek tartották, hogy az eredeti anyagokat a legnagyobb mértékig igyekeztek megőrizni, azt csak a legszükségesebb esetekben és helyen egészítették ki mai technikákkal. A két anyaghasználat finoman találkozik, egymással kellőképpen kontrasztba kerülnek, mégsem ütnek el egymástól. Szintén pozitívumként szóltak arról is, hogy egy alig kilenc évtizedes épületet, mint egyfajta építészeti romot, mementót mentettek meg és tettek kortárs módon használhatóvá. Nem kívánta eltüntetni a pusztulás jeleit, határozottan vállalja az épület a saját történetét, tündöklését, bukását és a múltját nem feledő újjáéledését. Az épület aktív társadalmi használata fontos a helyi közösség számára, hiszen kulturális intézményként egyedüli a városban. Megújulva jelentős társadalmi és gazdasági szerepet kaphat a városkában, amely mindenképp erősíti a helyi közösséget is, mindez pedig szintén kiemelt szempont volt a díj odaítélésékor.

Bán Dávid