Nézőpontok/Vélemény

Építészkongresszus 2017 – felelős funkcionalizmus

1/6

Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna

Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
Dieter Henke és Marta Schreieck előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
Sheila ODonnell és John Tuomey előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
Építészkongresszus 2017 - fotó: Fábry Anna
Andrej Kalamar előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Francsics László
lead - fotó: Fábry Anna
?>
Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
?>
Dieter Henke és Marta Schreieck előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
?>
Sheila ODonnell és John Tuomey előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
?>
Építészkongresszus 2017 - fotó: Fábry Anna
?>
Andrej Kalamar előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Francsics László
?>
lead - fotó: Fábry Anna
1/6

Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna

Építészkongresszus 2017 – felelős funkcionalizmus
Nézőpontok/Vélemény

Építészkongresszus 2017 – felelős funkcionalizmus

2017.03.23. 14:15

"Nagyon leegyszerűsítve normális építészetet láttunk normális emberek számára: magas esztétikai és műszaki színvonalon előállított városi léptékű használati tárgyakat, amelyektől a kreatív művészi megjelenés sem idegen, ha azt a gyakorlat indokolja. Mintha az ideológiai üzenet, az ikonikus megjelenés, a művészi statement, a megbízói, vagy alkotói attitűd deklarálása már kevésbé motiválná az építészeket, helyébe újfajta funkcionalizmus lépett." Zöldi Anna beszámolója a külföldi előadókról.

Magyarország határán túl is szigorú gazdasági és politikai feltételek között jönnek létre az építészeti teljesítmények, amelyek a hozzájuk mellékelt magyarázat, ideológia, mentegetődés nélkül vagy dacára lesznek jók, rosszak, vagy közömbösek. Ennek mércéje nem a szakmai, vagy laikus tetszésindex, még kevésbé a média által felerősített hivatalos propaganda, hanem a hosszú távon mérhető társadalmi haszon. Az építészet ideológiai, közéleti, szakmai vagy esztétikai problémái, az utólagos magyarázkodás az építészeken kívül senkit nem érdekel, a konfliktusok végeredménye, az épített környezet viszont számos generáció, megszámlálhatatlanul sok ember életét befolyásolja. Az idei konferencia előadói kimondva, vagy indirekt módon, de mind érintették a szakmagyakorlás felelősségét a sokféle elvárással és kihívással terhelt társadalmi, politikai és materiális közegben. A szakmai felelősség pedig párhuzamos a döntéshozói felelősséggel, hisz a hatalom természeténél fogva nem hajlamos az önkorlátozásra.

A külföldi előadók mindnyájan ezt a felelősséget hangsúlyozták a társadalom, a felhasználók életminősége és az épített környezet iránt. Ami talán újdonság az eddigi évek építészeti diskurzusaihoz képest, hogy a hangsúlyt ezúttal inkább az utóbbiakra helyezték. A közösségi és szociális építészet már-már közhelyszámba menő, kötelező szempontjain túl – és ezzel nem a szociális kérdések fontosságát szeretném kisebbíteni – a világ népességének legnagyobb hányadát befogadó városok, sőt nagyvárosok igényeire adott minőségi építészeti válasz került a fókuszba. Az előadók munkái erre a felelősségre reflektáltak; a bemutatott épületek, városi léptékű beavatkozások a bűnös város sztereotípiáját meghaladva a gyakorlat felől közelítették a kortárs nagyvárosi életminőség optimalizálásának jogos igényét.

Nagyon leegyszerűsítve normális építészetet láttunk normális emberek számára: magas esztétikai és műszaki színvonalon előállított városi léptékű használati tárgyakat, amelyektől a kreatív művészi megjelenés sem idegen, ha azt a gyakorlat indokolja. Mintha az ideológiai üzenet, az ikonikus megjelenés, a művészi statement, a megbízói, vagy alkotói attitűd deklarálása már kevésbé motiválná az építészeket, helyébe újfajta funkcionalizmus lépett. A 20. század első évtizedeihez képest azonban az alapfunkciók köre sokszorosára bővült, és magában foglalja a környezeti, szociális, szellemi és kényelmi igényeket is. A konferencia anyaga láttán úgy tűnik, a kulturális és gazdasági válság sokkját túlélve az inga megállt valahol középen: az építészet nem tagadja, de nem is fetisizálja a modern gondolkodást, hanem alapvető élettani feltételként kezeli - ez az igényeket megfontoltan kiszolgáló, szolidan esztétikus és magas nívón működő házakat eredményez. A közös nevező nem a „stílusként" aposztrofálható közös formajegyek felismerhető jelenléte, hanem az azonos magatartás: a felelősség a környezettel és használókkal szemben, amely a professzionális gyakorlatban ölt testet. A minőségi építészet nem öncél, hanem az épített környezet használóinak szolgálata, amit a civilizált világ hajlandó megfizetni.

A rendezvényen négy eltérő esztétikai habitusú építész iroda munkáit láthattuk, ötödikként pedig egy, az építészet határterületén mozgó, az ipari formatervezés felől induló fiatal csapat bútorait, díszleteit és ezek nyomán létrejött, már a performatív képzőművészet határát súroló térbeli konstrukciós kísérleteit. A bemutatott anyag közös vonása volt, hogy minden esetben a tágabb városi, környezeti kontextus jelentette a megoldás kiindulópontját, az esetleg szokatlan formai megoldások pedig mindig az ésszerű, egészséges és kényelmes használat következményei. Az ennek eredőjeként létrejövő urbánus modernitásban a klasszikus modern funkcionális személete találkozik 21. századi technikai civilizáció materiális és szociális és szellemi s esztétikai igényeivel. A négy iroda munkája arra is példát adott, hogy a racionális gondolati háttér és a 21. századi technológiai minőség nem zárja ki a kreatív utópiákat, vagy épp a kézműves mívességet.


Andrej Kalamar előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Francsics László
5/6
Andrej Kalamar előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Francsics László



Kalamar Studio – a kevesebb és a több együtt még több

A konferencia Szlovéniából érkezett előadója, Andrej Kalamar (Kalamar Studio, Ljubljana) az irodája által tervezett számos épülettel illusztrált, pontokba szedett elemezésével végső soron arra keresett választ, milyen tendenciák jellemzik napjaink építészeti gondolkodását, és mi várható a közeljövőben. A genius loci-n túl a pörgő életritmus felértékeli a „genius of time" fogalmát, vagyis az időhöz való viszonyunk újradefiniálását. Megváltoztak az építészet befogadásának körülményei: a közlekedési utak mentén elhelyezkedő épületek esztétikájának például lényeges összetevője, hogy bizonyos sebesség mellett észleljük őket, ugyanígy sokszor más szögekből tárulnak fel, mint a klasszikus gyalogos megközelítés korában.

A funkciók és technológiai lehetőségek gazdagodásával a klasszikus modernizmus „less is more" szlogenjében foglalt szerénység mellett a „more is more" is jogot követel magának. Kalamar óva intett a tökéletesség unalmától – amely a 21. század technika fejlődésének ravasz csapdája – mondván, a hibák generálják a párbeszédet, és ezek a fejlődés, változás motorjai. „A passzív házak passzív embereknek valók" – frappánsan elgondolkodtató tétele felhívja a figyelmet a túlzottan kontrollált és optimalizált lét veszélyeire, és egyértelműen kijelöli a jövő egészséges irányát.

A jövő igényeit, esztétikai, vizuális tendenciáit olyan területek felől közelítve igyekezett megragadni, amik a ma embere számára fontosak: az öltözködés, az autók és az órák divatján keresztül. A funkción és a komplex működésen túl az órák arra is példát adnak, hogy a felesleges, de szép dolgok mindig is izgatni fogják az anyagi javak birtokosait. Mindennek alapja pedig a racionális gondolkodás – Art is the culminination of science (a művészet a tudomány betetőzése) – összegezte a gondolatait Andrej Kalamar.


Dieter Henke és Marta Schreieck előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
2/6
Dieter Henke és Marta Schreieck előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna



Henke és Marta Schreieck – esztétizálás helyett a köz szolgálatában

A hasonlóan racionális megfontolások vezérelte építészetet bemutató Henke és Marta Schreieck (Henke Schreieck Architekten, Bécs) kifejezetten hangsúlyozta az építész felelősségét nem csak a megbízó, illetve az adott társadalom, de az egész emberi civilizáció felé. Az osztrák tervezők az élhető környezet megteremtését és gazdagítását tekintik elsődleges célnak, akár tóparti apartmanházról (Zell am See), akár irodaházról (Erste Campus, Bécs), vagy falusi szociális lakóegyüttesről (Seefeld, teraszház) van szó. Épületeik vezérmotívuma a nyitottság, a kommunikáció a környezettel, a kint-bent viszony újraértelmezése a publikus terek beiktatásával – egyfajta városi léptékű funkcionalizmus. Kiemelték, hogy a bemutatott projektek esetében mindig az építész feladata volt, hogy meggyőzze a megbízót a környezettel kommunikáló publikus terek fontosságáról, olykor az üzleti szempontból hasznos négyzetméterek rovására is – megszívlelendő tanulság a hatalom és az építészet közt folyó párbeszédében.

Munkásságuk alapkérdése: mi az a hozzáadott érték, amit az építészet a jelenkori komplex fejlesztési folyamatokban képviselhet. A bécsi Erste fejlesztés a hajdani vasúti csomópont területén jött létre, eleve pozitívan felülírva a korábbi, mára elavult városhasználatot. Az építészeti hozzáadott értéket ebben az esetben a városba integrált működést serkentő tömegalakítás, és az élettérként felfogott, az általuk kialakított, bővített közterekhez szorosan kapcsolódó irodaterek kialakítása jelentette. A közterek fontossága ma már közhely, az építész felelőssége és feladata abban áll, hogy meggyőzze a beruházót arról, hogy a pénzét közcélra is költse. Az építész feladata felfogásuk szerint nem az esztétizálás, hanem a köz- és magánfunkciók maradéktalan kielégítése az építészeti formálás eszközeivel – a Seefeldben épült szociális teraszházat bevallásuk szerint a helyiek a falu legrondább házának tartják, a hagyományos formáktól való eltérést mégis indokolta a terepre ültetett lakások jobb használhatósága.


Sheila ODonnell és John Tuomey előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
3/6
Sheila ODonnell és John Tuomey előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna



O'Donnell + John Tuomey – a kortárs építészet kézművesei

Az ésszerű reagálás a környezetre nem zárja ki az érzékeny, művészi megközelítést –ezt bizonyítja Budapest építészeti térképét minden szempontból kivételes hozzáadott értékkel gazdagító ír építész házaspár munkássága. Sheila O'Donnell és John Tuomey 2011-ben 79 pályázó közül nyerte el a CEU nemzetközi kampuszfejleszési pályázatának megbízását, melyet a hazai TeamPannon irodával közösen végeztek. Az ír kollégák magukat a kortárs építészeti gondolat kézműveseiként határozzák meg, és ezt nem csak kézzel festett, artisztikus látványterveik igazolták. Minden görcsös igyekezettől mentesen testesítik meg az itthon is áhított ideált: a tapintható, érzéki örömet okozó építészet értékeinek – anyagoknak, formáknak, textúráknak – zökkenőmentes illesztését a kortárs városi életformához.

Londoni diákközpontjuk (LSE Student Centre) szintén pályázat útján elnyert megbízás. A közösségi funkciókat magába foglaló, vörös téglával burkolt szabálytalan tömeg olyan szervesen illeszkedik a műemléki környezetbe, és mégis olyan összetéveszthetetlenül kortárs, hogy bármelyik hazai tervtanács sírva fakadna gyönyörűségében. Az építészeti kontinuitás mégsem a 147 féle egyedileg gyártott idomtéglának köszönhető, hanem a szavakkal valószínűleg nehezen megragadható érzékenységnek, amellyel a megszokott ideológiai és formai sémáktól mentesen, az önként adódó közhelyes válaszokat kerülve képesek a környezet adottságaira tekinteni.

Inspiráló forrásuk a természet, ennek struktúráit transzformálják épített alakzatokká – jó példa erre a szűk utcába telepített CEU homlokzatának megformálása. A budapesti utcaképet alkotó eklektikus tömegek látványáról az ír tervezőpáros töredezett felületű tengerparti sziklafalra asszociált. Tény, hogy még történetének legdicsőbb korszakában is nehéz lett volna Magyarországon tengerparti sziklafalat találni, és bár a kreatív képzelet minden korlátot képes legyőzni, mégis kötve hiszem, hogy eddig bárkinek eszébe jutott volna ez a formai hasonlat. Márpedig pontosan ül, és a precízen és aprólékos műgonddal, sok-sok változaton keresztül megalkotott végeredmény a tervezőket igazolja. Ugyanilyen érzékenyen bontják ki, dolgozzák fel, sőt teszik a teljes egyetemi kampusz koncepciójának alapjává a Budapesten szintén egyedi, belső udvaros alaprajzi struktúrát. Ha az udvarok összenyitásával kialakított, a sűrű városi szövetben is átjárható tér-együttes megvalósul, teljesen egyedi válasz születik a publikus nyitott városi terek problémájára. Nyitott társadalmat pedig csakis nyitott terek inspirálnak – és ez nem csak a CEU felségterületén tűnik kívánatosnak.


Építészkongresszus 2017 - fotó: Fábry Anna
4/6
Építészkongresszus 2017 - fotó: Fábry Anna



Sou Fujimoto – kristálytiszta logikájú utópia

Sou Fujimoto szintén a természetet tekinti elsődleges inspirációs forrásának, ennek logikája mentén értelmezi újra a hagyományos téralkotó és térhatároló építészeti elemeket. A természet és az épített struktúrák léptékét ötvöző munkássága valószínűleg sokak előtt ismert, a Liget Projekt egyik elemének, a Magyar Zene Házának tervezőjeként pedig aktív szereplőjévé vált a hazai építészeti szcénának is. Az ő esetében különösen érdekes volt a sokszor meghökkentő, a megszokott szempontokat felülíró projektjeihez fűzött gondolatokat (minthogy a konferencián személyesen nem tudott részt venni, így csak Csanády Pál interjújából) megismerni.

A tér és az azt határoló szerkezetek átértelmezésével, a térbeli és fogalmi határok elmosásával létrejövő struktúrái – még az olyan gag-nek ható megoldások is, mint a virágzó kertben álló üvegfalú nyilvános WC – kristálytiszta és egyszerű logika mentén nyerik el utópisztikusnak tűnő küllemüket. A nyilvános WC lényege az intimitáson túl a nyilvános használat – ha e két feltételt térben kifordítjuk, máris Fujimoto palánkkal körülvett kertben álló, üvegfalú illemhelyéhez jutunk.

Lakótornya, a Montpellier-be tervezett Fehér fa (L’Arbre Blanc) azt az egyszerű gondolatot transzformálja épületté, hogy az adott éghajlaton az emberek napjuk nagy részét a szabadban töltik, ezért minden lakásnak szüksége van nagy teraszra, a teraszos lakrészeket pedig egy fa ágaihoz hasonló, organikus rendben helyezi egymás mellé, fölé, alá. Az extrém forma így nagyon is egyszerű és igazságos logikát követve, úgyszólván a demokratikus elveket leképezve alakul ki.

Párizsi projektje hasonlóan „elszállt" ötletnek tűnik, pedig csak szó szerinti megvalósítása annak, amire a nagyvárosi ember áhítozik: a vidéki léptéknek és a zöld környezetnek. Az újfajta életmódot kínáló, Párizs belterületén megvalósuló Ezer Fa projekt tölcsér alakú építménye a terepszinten a lehető legkevesebb helyet foglalja el, közterületként funkcionáló városi park húzódik alatta-körülötte. A tölcsér testében irodák, és kiszolgáló funkciók kapnak helyet, a felső, kiszélesedő platón pedig apró, családi ház léptékű lakóegységek állnak, a tetőre telepített zöld parkkal. Lefegyverzően logikus, kristálytiszta utópia, amely már a 21. század nyelvét és gondolkodását tükrözi.


Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna
1/6
Sven Jonke (Numen/For Use) előadása a 2017-es Építészkongresszuson - fotó: Fábry Anna



Numen / For Use – primitív elemekből összetett struktúrák

Még inkább igaz ez a Numen / For Use (Sven Jonke, Christoph Katzler és Nikola Radeljkovic) csoport munkáira. A Zágrábban, Bécsben és Berlinben tevékenykedő tervező- és grafikai stúdió portfóliójában már a képzőművészeti igényű térjáték dominál. Rafinált vonalvezetésű, hajtogatott lineáris vázra szerkesztett bútoraik, a legegyszerűbb elemekből – fonalakból, szalagokból, derékszögű fapanelekből – kialakított színpadi díszleteik és a szintén szemtelenül primitív anyagokból, átlátszó ragasztószalagból, műanyag csirkehálóból létrehozott bejárható struktúráik ugyanarról beszélnek: a végtelenségig anyagi szemléletű kultúránkban a hulladékból, primitív, kézműves technológiával előállított struktúrák költészetéről, amely annyira kedves a 21. század szellemi attitűdjének.

Az épületek között, vagy épületek belsejében függő, bejárható műanyag tubusok ráadásul közösségi projektként jönnek létre, többnyire helyi erők bevonásával: egy mintegy tíz fős csoport 5 cm széles műanyag ragasztószalagot (ld. cellux) dobál egymásnak meghatározott rendben, elég sokáig. Öt réteg után a szerkezet már teherhordóvá válik, belül kap egy borítást, amitől nem ragad. A lebegő, organikus képződmény attól zseniális, hogy végtelenül egyszerű – mint egy kristály, vagy egy primitív organizmus: alapvető rendeződési elvek leképezése. A dologban az a szép igazán, hogy teljesen manuális, digitális modellezésnek nyoma sincs a folyamatban, holott a végeredményül kapott forma letagadhatatlanul a számítógépes grafikai lehetőségek egyenes ági leszármazottja. Technika, anyag és szellem csiki-csuki viszonyának vagyunk tehát tanúi, és mi más a művészet, ha nem ez.

Ez azonban már túlmutat az építészet pragmatikus világán, sokan el is hagyták előadás közben a termet, holott a legérdekesebb gondolatokat épp ez a bemutató indíthatta volna. Az összes előadás végül is akörül forgott, amit a gyakorlati építészettől merészen elrugaszkodott designerek szalagból, madzagból és celluxból létrehozott projektjei érzéki élményként közvetítettek: a szabadságról, a kommunikációról, az áramlásról és lebegésről - a részek és egész új, komplex viszonyáról- vagyis az új évszázad pozitív megélésnek lehetőségéről. Nincs más hátra, mint érdeklődéssel tekinteni a jövő elébe.

Zöldi Anna

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk