Felezési idő

Vargha Mihály írása a velencei Építészeti Biennálé (Velence 2002 szeptember 8-tól november 3-ig) kapcsán.

Építészeti Biennálé, Velence 2002 szeptember 8-tól november 3-ig

Most - éppen egy évvel a 2001 szeptember 11-ei new yorki merénylet után - megint kétéves követéssel nyílik Nemzetközi Építészeti Kiállítás Velencében, a Giardini Kertben. Ahogy Deyan Sudjic, a kiállítás szlovén főigazgatója a Budapesten tartott sajtótájékoztatón bejelentette, a bemutatott tervek között kiemelten helyet kapnak azok az elképzelések, melyeket a média épp a napokban röpített világgá a Manhattan déli csücskében található térség újjáépítésére. És ez annál is inkább beleillik az idei Biennáléba, mert annak hívószava angolul NEXT, témája a JÖVŐ.

A sajtótájékoztató persze foglalkozott a múlttal is, először Deyan Sudjic röviden megemlékezett a 22 évvel ezelőtt, 1980-ban tartott első kiállításról, amit Paolo Portoghesi igazgatott. Fő helyszíne az Arsenale kötélverő csarnoka volt, akkor még a nemzeti pavilonokban nem rendeztek nagyszabású bemutatókat. Azután az esetenként megrendezett Építészeti Biennálék földuzzadtak, és szinte alig áttekinthető világ-kavalkáddá váltak. A nemzeti kiállítások száma most sem csökken, ami óhatatlanul egyfajta "bevásárlóközpont" jelleget kölcsönöz a kiállításnak. Itt említendő, hogy három ország, mely nem rendelkezik nemzeti pavilonnal, először szerepel majd saját kiállítással: Argentína, Lettország és Mexikó. Ez utóbbi éppen most hirdetett meg egy nemzetközi tervpályázatot, ami persze valószínűleg véletlen, de mégiscsak: NEXT.

Tehát a JÖVŐ, amiről tudjuk, hogy soha nem választható el a múlttól. Mindenesetre a központi kiállítás valóban a jövőt mutatja majd be. Mintegy 150 olyan tervet láthat a közönség, főképp makettek formájában, mely az elkövetkezendő öt évben épül meg szerte a világban. A sajtótájékoztatón számos tervről képeket is vetítettek, a gyors benyomások alapján a mezőny eléggé vegyes, továbbra is számos sztárolt, inkább média-terméknek tűnő terv keveredik igazi építészettel. Persze a választás szubjektív, ezért a pillanatnyi tájékozódás után konkrétumokat nem szeretnék említeni, még felsorolásszerűen sem.

Sajnos a sajtótájékoztató felbillent, Deyan Sudjic túl sokat mutatott, utána a magyar kiállításról már csak rohanvást esett szó. Sulyok Miklós, a magyar kiállítás kurátora röviden ismertette, hogy miért esett a választása Ferencz Istvánra, Nagy Tamásra és Turányi Gáborra, majd a teljes katalógus tördelési lapjait lehetett látni, de az információk a kivetítőn olvashatatlanok voltak, csak a képek orientálhatták azokat, akik körülbelül már ismerték a három építész munkáit. Mindezt szerencsére kiegészítette egy CD-n sokszorosított sajtóanyag Sulyok Miklós bevezetőjével, életrajzokkal és portréfotókkal.

A tájékoztatóból és a bemutatott anyagból az derült ki, hogy Magyarország kiállítása elsősorban nem tervekből, hanem megépült munkákból áll majd, de amint Sulyok Miklós bevezetőjéből is kiderül, e döntés tudatos volt. Amihez csak annyi fűzhető hozzá, hogy a hazai építészet sajnos nincs is abban a helyzetben, hogy tervekből, valóban nemzetközi érdeklődésre számot tartó elképzelésekből versenyképes kiállítással rukkoljon elő. Hazánkban nincs meg a pályáztatás rangja, a tervek, elképzelések kellő időben történő szélesebbkörű nyilvánosságra hozatala, megtárgyalása.

Mindig csak kullogunk a kész helyzetek után, kevés a termékeny, nyílt vita, sokszor meglepetésszerűen ér bennünket a JÖVŐ. Szabadjon itt csak egyetlen idei eseményre utalni, egy kiállításra. A Millenáris Parkban bemutatott 1001 év - 1001 nap korántsem volt az a retrospektív bemutató, aminek hirdették, viszont úgy tett, mintha építész berkeken belül elfogadottá vált volna a megépített Soroksári úti színház. Pedig attól még, hogy ott van?

Velencére, az építészet világszínpadára gondolva erősen szoronghatunk, hogy a nemzetközi értékelésben mikor fedezik fel maguknak e színházat nem is a vérbeli ítészek, hanem esetleg csupán a realista szemlézők.

vm