Félúton Olimpiába, avagy fapados álomutazás a nagybudapesti térstruktúrában

Raab József építészmérnök, ex-olimpiai témafelelős összefoglalója a jövőbeli sikeres olimpiai kandidáláshoz szükséges, átfogó fővárosi fejlesztésekről, az előzetes kalkulációk fontosságáról és az ötkarikás nagyprojekt városfejlesztési koncepcióba való beépítéséről szól, felvázolva a kiváló adottságú, potenciális barnamezős akcióterületek láncolatát és az ezeket összekötő tömegközlekedési hálózat új elemeit is. A témában a BON-TEAM 33 civil kezdeményezés október 2-án kiállítást, könyvbemutatót és vitafórumot is szervez majd a FUGA-ban.

Félúton Olimpiába, avagy fapados álomutazás a nagybudapesti térstruktúrában

Mottó:

„S ha kishitűen makacson minden javítást kirekeszt,
A nemzetség halálát óhatatlanul sietteti,
A legszebb, leghasznos’b, legszükségesebb
Előmenetelének lesz gátja,
Hiábavalóságon, szemfényvesztésen alapul,
S annál veszedelmesebb,
Mennél erősebben ragaszkodik hozzá a sokaság."
(Hitel: Széchenyi István)

A tervezői összefoglalót a BON-TEAM 33 nevében összeállította:
Raab József, okl. építészmérnök,
ex-olimpiai témafelelős

1./ A Budapest Stratégia kettős jövőképe

„Budapest sikere nélkül Magyarország sikere elképzelhetetlen. Ennek felelősségével tisztában vagyunk. Célunk ezért, hogy 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa Program keretében, az ország érdekében, a kulturális alapú városfejlesztés módszerével egy élhetőbb, hatékonyan fejlesztett és sikeres Budapestet mutassunk föl. Olyan szerethető várost, amely a budapestiek jobb közérzetét és az ország kulturális, társadalmi és gazdasági versenyképességét szolgálja. Budapest lakóinak összefogásával és a magyarság egészének támogatásával képes arra, hogy Európa figyelmét és elismerését kivívja… Budapest a helyi adottság, a Duna és a víz sokrétű jelentésrendszerének kulturális alapú kibontásával, a kreatív városfejlesztés középpontba állításával a modernizáció és a fenntartható fejlődés üzenetét fogalmazza meg a város lakói, az ország egésze és Európa számára is." (Kivonat a Budapest 2010 Pályázati Program egykori anyagából).

Mindez természetesen nagyon is elmondható lett volna a 2002 óta meglehetősen alul promócionált, háttérbe szorított Budapesti Olimpiáról is, aminek ideológiai és PR megalapozására egyáltalán nem fordítottunk ennyi energiát. A budapesti Duna-vonalra gondosan és innovatív módon felfűzött szcenikai események látványos dramaturgiája kétségtelenül megfelel a Program eredeti kulturális, kommunikációs rendeltetésének. A folyamra és folyamatosan frekventálódó partjaira tervezett város-színházi események a szerzők nagyfokú találékonyságáról, kreativitásáról tesznek tanúbizonyságot. A turizmus- iparnak bizonyára tetszik az ötlet, hiszen ebből a város-kultúrából élnek. A proaktivitás hatékonysága városléptékben – az országos hatásról nem is beszélve – azonban már megkérdőjelezhető. Hogy a „vizes" Duna-zónának ez a minden más fővárosi térséget visszaszorító és domináló kizárólagos fejlesztése nyomán mennyiben érzi majd 1.730000 városlakó magáénak a várost, az kultúrökológiai szempontból is nagy kérdés, a városszociológiáról nem is beszélve. Mert nyilvánvaló, hogy a városfejlesztés, mint olyan, nem eshet áldozatul a turisztikai imázsépítés mégoly kulturális indíttatású törekvéseinek. Mert a Duna-parti világszínpad párját ritkító installációin túl a városban szerte - a Harlemtől a Gubacsi dűlőig - másutt is zajlanak „dramaturgiai" események. Azon túl, hogy a Duna volt mindig is az ikerváros egyedi struktúráját meghatározó kulturális gerince - ahonnan viszont, a hídfőállásokból sugárutak és körutak indultak el a „szárazföldek" felé - semmi sem indokolja, hogy ezt a turisztikailag kétségtelenül frekventált panoráma sávot összetévesszük, összemossuk a teljes város - (olimpiai) - fejlesztésének a tétjével és perspektívájával. A Duna-zóna mítoszának mesterkélt kiemelése a konglomerálódott nagyvárosban városfejlesztési szempontból nem tűnik sem demokratikusnak, sem szakmailag célravezetőnek és távlatosnak.

Lássuk be végre: fővárosunk térstruktúrája a politikai városegyesítések óta tele van olyan zárványokkal, tektonikus törésvonalakkal – vasúti szegélyterületek, kerülethatárok, elhagyott iparterületek sok száz hektárjai –, amelyek fejlesztésének kulcsát mindmáig nem találjuk. Igaz, a „zónázás" óta nem is nagyon erőltetjük a keresését. Élhetőségük szintje a sztárolt Duna-zónához képest átlag alatti. A felsorolt problémák semmi esetre sem tekinthetők mondvacsináltnak. Elbagatellizálásuk főbenjáró városépítészeti bűn, és csak olyan átfogó és távlatos stratégiai terápiákkal kezelhetők, amelyekben nem derogál leszögezni, hogy: „sem a mutatványos fátum nem kenyerem" (Ady Endre). Ezért is gondoljuk azt, hogy a „Program 2010" alkalmából bemutatott, és a néhai Velencei Biennálék hangulatát adaptáló „water-theatre" ötletbörze design tárháza - a füvesített Szabadság-hídtól a Margitsziget csúcsán elhelyezett performance-ig, a Citadellára megálmodott közfürdőtől az aquincumi Gázgyár szürreálisan leburkolt installációjáig -, hiába, hogy élénk és kreatív szcenikai fantáziáról árulkodnak. Görcsös városfejlesztési erőlködés. Mindennek ugyanis alig lehet köze a Folyó partjai mentén konglomerálódott ikervárosi metropolisz „szárazföldi" lakótársadalmához, az élhetőséget igazán érintő térbeli-működési problémákhoz, amelyeket viszont tényleg a magukénak éreznének. Kizárólag turistaként nem is kívánnak részt vállalni ezek enyhítésében. A Duna-zóna tervezett turistaparadicsomában, a városszínházban ugyanis két felvonás, bába között, közt elvész a Jövő. Hiába, hogy „Itt van egy híd a folyón, hosszában" (URH).

A szabadon száguldó tervezői képzelet kulturális szinergiáit azonban aligha fékezhetik holmi működési-funkcionális externáliák, vagy a mindenkori röghöz kötött életvilág valódi élhetőségi problémái, mert ezek óhatatlanul a kultúrmágia határaira figyelmeztetnének. A szabad értelmiségi szárnyalás és a felelős kultúrmérnöki proaktivitás azonban itt elválik egymástól. Mert minden figyelmeztető jel arra mutat, hogy a városfejlesztésben is – két évtized elteltével – városmegújító paradigmaváltásra van szükség. A budapesti olimpia eddigi tervezésének legnagyobb hiánya, hogy nem gondolkodott általános térszerkezet-fejlesztésben, javaslatai alapvetően exkluzív és költséges Duna-zónás ráfejlesztések maradtak. (ld. Duna szigetek olimpiája). Az elmúlt két évtized budapesti városépítészeti eredményeit pedig – tisztelet a ritka kivételeknek - röviden össze lehet foglalni: vadkapitalizmus és ingatlanspekuláció. Térségalkalmasság helyett profittérség. Élhetőség helyett virulencia. Mértéktartás helyett pazarló exkluzivitás. Maradandóság helyett provizórium. Zöldgyűrű helyett közlekedési dugók sújtotta szürke aszfaltgyűrű. Ezek után a városfejlesztés célkeresztjében két opció maradt: vagy tovább erőltetni a vadkapitalizmus fenntarthatatlan diadalútját a Duna parton, vagy paradigmaváltással rátérni a fenntartható városfejlődés organikus posztkapitalista pályájára.

A jövendő kulcsát kereső fapados álomutazásaink során, gyalogosan vagy öt gumikeréken számos ismeretlen várospozícióba eljuthattunk. Bejárhattuk a Gubacsi dűlő és a Kvassay negyed Édentől DK-re eső rozsdamezős romhalmazait éppúgy, mint az egykori kőbányai gyárnegyed vasutat övező, lehangoló várostájait. Láttunk Rákosmezőn több száz hektáros zöldmezőt parlagon, odébb jobb sorsra érdemes, kongó sporttelepeket a Népligetben. Utaztunk döcögő villamosokon és nagyvasúton. Alkalmi állomásaink során azon is elgondolkozhattunk, hogy Nagy-Budapest 526 km2-es területének geometriai súlypontját – Kőbánya városközpontot, mindössze 6 kilométerre a Belvárostól – vajon hány fényév választhatja el a nagyvárosi trenditől. Láttuk halottnak a Népstadiont a dicső Dromosszal, és élőnek a belvárosi romkocsmákat éppúgy, mint nívódíjasnak kikiáltott, megfeneklett rendezvényhajót. Évekkel az ígéretes BOM-nyitány után azonban olimpiai készülődésnek még a nyomát se tapasztalhattuk. A szükséges fejlesztés is rendre elmaradt, a „Duna szigetek olimpiájának" utóhasznosulása pedig légvárként omlott össze. Talán, ha az ingatlanspekulációba fulladt előhasznosítás tekintettel lett volna Nagy Budapest égető fejlesztési problémáira is - „itt minden csupa rom" - ma előbb tartanánk. Talán, ha ezek után hihetünk még nemes metaforákban, tanulságképpen már nem a sztárolt Duna-zónát, hanem „a városmegújítás Duna-menti olimpiáját" célozzuk meg. Am blokk! Mert megérdemli, hiszen Budapest is truely yours. Mert ezzel, minden bizonnyal közelebb juthatunk metropolitan önmagunkhoz - meg félúton Olimpiába is.

2./ A legitimitástól a civil kezdeményezésig

A legújabb kori olimpiák történetéhez igazodva, 2002-ben még kormányzati kezdeményezésre kezdődtek intenzív hazai előkészületi munkálatok a 2012-es olimpia megpályázására, amelyek - a ’96-os Expóhoz hasonlóan - a kormányváltással természetesen szintén abbamaradtak. Az újabb olimpiai nekirugaszkodásunk röviddel ezt követően, 2005/2006-ban történt, nagymértékben a Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) hathatós civil lobby kezdeményezésére. A 2016/20-as olimpiára irányuló erőfeszítéseket a Fővárosi Közgyűlés is egyértelműen felkarolta azzal, hogy 2007-2009 között három egyhangú támogató határozatot is hozott a budapesti olimpiai tervek jóváhagyására. Az ígéretes és a BOM rásegítésével az Olimpia Törvény elkészítéséig is eljutott előkészületeknek természetesen ezúttal is a menetrendszerű kormányváltás vetett véget 2010-ben. Olyannyira, hogy 2011-ben már el sem küldtük esedékes kandidálásunkat a NOB-nak. Sőt, intézkedés sem kormányzati, sem fővárosi viszonylatban nem történt az előkészületek további távlatos folytatására. A BOM pedig gyakorlatilag dolgavégezetlenül feloszlott.

A kialakult általános gazdasági válsághelyzetben újra fényévnyi távolságba kerültünk tehát egy hazai olimpia megrendezésétől, sőt a téma felvetése is kishitű közgúny tárgyává vált. A budapesti olimpiával kapcsolatos, a tervezési kontinuitást 2010 utánra egyedül átmentő civil kezdeményezés – a BON-TEAM 33 – alternatív léte ugyanakkor még a hivatalos tervezési folyamatok idejére, 2008-ra nyúlik vissza. A Budapesti Olimpia Nevében (BON) azóta is éves civil jelentésekben és kiállításokon összegzi az olimpia esélyei mellett szóló tényeket, összefüggéseket, manifeszt módon rámutatva az azt akadályozó tényezőkre is. (In memoriam 2020 – 2008; Olimpixpo 2020/24 – 2009; Minőség, Mértéktartás, Maradandóság Magyar Metropolisza – 2010; Anno Domine 2024/28 – 2011; Város az olimpiában és Olimpia a városban- 2012). A késleltetett városfejlesztés mélyülő csapdáját mindvégig szem előtt tartva számos szakmapolitikai érvet sorakoztat fel egy majdani budapesti olimpia megrendezése mellett, és az olimpiai folyamat hazai fenntartása érdekében.

3./ Az érem- és érdemgyűjtők nemzetközi mérlegén

Magyarországon az olimpia-történet természetesen nem tegnap kezdődött, amikor is menetrendszerűen ismét lekéstünk egy kandidatúrát. Történt ugyanis a BOM album szerint, hogy „1910-ben Budapest rendezte a 14. NOB ülést azzal a céllal, hogy lobbizzon az 1916-os olimpiáért. A fővároson kívül Alexandria, Cleveland és Berlin kandidált, végül utóbbi nyert. A világháború miatt azonban az Olimpia elmaradt. 1914-ben, a párizsi Sorbonne-on tartott NOB-ülés előszavazásán 21:7 arányban már valóban Budapestnek adták az 1920-as olimpiai játékok rendezésének jogát! Miközben az ország az olimpia lázában égett, kitört az első világháború. A vesztes oldalon álló Magyarország pedig nemhogy nem rendezhette meg a játékokat, hanem még részt sem vehetett sportolóival az 1920-as antwerpeni olimpián." (Trianon szindróma).

Jellemző, hogy 1920 és 1960 között ezek után még hétszer vetődött fel a bátortalan és elvetélt gondolata annak, hogy Budapest olimpiát rendezhessen. Nem alaptalanul. Magyarország ugyanis az eddig szerzett 160 arany-, 143 ezüst-, és 160 bronzérmével még ma is a kiemelt 9. helyen szerepel az össznemzeti éremlistán, az első 10 helyezett közül egyedüliként, aki még nem rendezhetett olimpiát. A várható kontinentális (Duna) olimpia ugyanakkor, mint gazdasági tér, utóhasznosításban sem lenne elhanyagolható, hiszen Budapest, a Duna királynője és a Kárpát-medence központja 600 kilométeres vonzáskörzetében, a budapesti régió országaiban az összesített GDP 2.820 mrd USD, az összlakosság 178 millió, a GDP/FŐ 15.860 és az aranyérmek száma 505. (BOM-album adatatai).

Különös fintora a sorsnak, hogy a legújabb kori hazai olimpiai törekvések a bűvös 2020 felé mutatnak, ami hazánk tragikus trianoni megpróbáltatásának „antwerpeni" 100 évfordulója is egyben. 2012, 2016, 2020 után azonban napjainkban - csupán gazdasági okokból? - ismét csak fényévnyire távolodtunk a tekintélyes esemény megrendezésének a perspektívájától. Annál is inkább, mert az olimpiai öröknaptár szerint Peking 2008, London 2012, Rio de Janeiro 2016 után 2020-28 között valószínűleg ismét Európa következhet. Gazdasági válság ide, vagy oda, az ötkarikás lángnak égnie kell. Itt, ott, amott, valahol Európában? Hogy ennek enyhülésével a Kárpát-medencére - amely ez idáig még nem rendezhetett olimpiát - mikor kerülhetne sor az olimpiai vetésforgó szerint, az immár megint a jövő ködébe vész. Beszélhetünk itt 2028-ról, 2032-ről, vagy csupán cinikusan legyintve 2050-et emlegetjük, ha mi magunk sem akarjuk, nem száll ránk a megtisztelő áldás. Az országos politikának azonban nem csupán a válságszemüveggel horribilis kandidálási küszöbértékek – EU-s kooperációban is százmilliárdos éves költségvonzat – előteremtéséről kellene gondoskodni, hanem a lehetséges hozamok felelős távlati mérlegeléséről is. Hogy jövőbe lássunk e békaperspektívában is, íme néhány hevenyészett munkahipotézis egy majdani budapesti olimpia lehetséges társadalmi, gazdasági előhasznosításáról a konszolidációs ’20-as, ’30-as évek fordulójára, illetve utóhatásáról az azt követő nemzetstratégiai,-gazdasági távlatokra:

• A 2014-28 közötti, remélhetően sikeres válságmenedzselésre alapozott, nemzetközileg is permanensen promócionált ország- és városimázs egy hazai olimpiában méltó és ünnepélyes lezárása - hab a tortán - lehet a ’10-es évek múltat s jövendőt megszenvedett válságkorszakának;
• A felkészülés párhuzamos gazdaságélénkítő hatása, sőt paradigmaváltása új adóbevételek milliárdjait és munkahelyek tízezreit eredményezheti a késleltetésből felpörgetett közmunkákon keresztül, különös tekintettel a városfejlesztésre, az építő-, turisztikai-, vendéglátó iparra, a KKV-kre, a logisztikára, a tudás- és kultúra iparra;
• Évtizedeken átívelő célirányos, integrált, transzparens és manifeszt társadalmi, gazdasági, műszaki tervezés várható a mai, politikailag, ágazatilag és területileg széttagolt szemléletekkel és mutyizásokkal szemben a felkészülés szellemileg felpörgetett 10-20 éves időszakában;
• Új típusú együttműködés és tehermegosztás intézményei honosodhatnak meg a megvalósítás időszakában a köz- és a magánszféra között (településrendezési szerződések, ingatlanfejlesztési adók, kohéziós alapok), az olimpiai tervezési folyamatokon keresztül;
• A Kárpát-medencei regionális ország-státusz és a Duna fővárosi történelmi várospozíció nemzetközi erősítése a felkínálkozó geopolitikai funkciók betöltésével az EU-s Duna-stratégia mentén és szellemében;
• Várospolitikailag az egyoldalúan centralizált budapesti városszerkezet oldása a fejlesztő erők decentralizálásával, a kies barnamezők revitalizációjának a prioritásával, a sport és egyéb célokra helyzetbe hozott sok száz hektáros fejlesztési akcióterületek és projekttérségek reneszánszával, amelyre a hazai városépítészet és műszaki-építészeti tervezési kapacitás természetesen készen áll;
• Stratégiai jelentőségű elvárás a műszaki infrastruktúra-hálózat ezermilliárdos krónikus hiányainak fokozott enyhítése - első ütemben természetesen további Metró-építés kényszere nélkül. A harántoló közlekedési elemek – hidak, közutak, vas-utak, villamos- és buszhálózat – mértéktartó és ütemezhető ráfejlesztésével a szállás-, és játékhelyszíneket városi rendszerbe foglaló közösségi közlekedési hálózat olimpiai távlatban is alkalmassá válhat a modal-split konszolidálására, a működőképesség tartós fenntartására, valamint a környezet fokozott védelmére;
• Az olimpiára megépített sportlétesítmények - a hazai szegényes létesítményellátottságon is jelentősen javítva - növelhetik a magyar sportdiplomácia és élsport nemzetközi presztizsét, infrastrukturális mozgásterét (BOK) és a széles körű utánpótlás nevelést;
• A budapesti barna mező rendbetételével és régi-új olimpiai sportlétesítmények megépítésével turisztikai szempontból - a hagyományos „fürdő- és gasztronómiaváros" imázs mellett - Buda-Pest „vásárvárosi" és „sportvárosi" karaktere és vonzereje is megerősödhetne a Nagyvilágban. Tovább javítva a turizmus, mint húzóiparág pozícióját éppúgy, mint ennek továbbgyűrűző hatását az összes többi iparág felé;
• Összességében az évtizedek, sőt évszázadok alatt ránk ragadt általános társadalmi depresszió és nemzeti kishitűség oldása is lehetségessé válik az olyan esetleges „siker-sztorik" erejével, mint egy olimpia, már a „lázas" felkészülés másfél évtizedes időszakában, 2014-28 között is. A nemzetközileg jól bevált panem et circenses effektusról már nem is szólva;
• A múltban gyökerező sportdiplomáciai presztizsünk és a rendezvénytől elvárható távlati hazai haszon közötti tátongó korszakos résben azonban egy olimpia megpályázásának a kérdése csakis a politikai kurzusváltások mindenkori jelenében, az aktuális gazdasági-politikai dimenziókban dőlhet el. Ahol az éppen regnáló nemzetstratégiai- és a pártideológiák retorikája felett a nemzetgazdaság mindenkori teherbíró képessége legyen a perdöntő mérce. Hiába, hogy formálisan egy város az olimpiai házigazda.

4./ A költséghatékonyság járatlan útjain

Az olimpiai városfejlesztés alapelve, hogy csakis olyan létesítmények – épületek, infrastruktúra – megvalósítására kerüljön sor, amelynek célszerű utóhasznosítása is távlatra biztosított. Az olimpia ugyanis nem cél (csupán), hanem eszköz, s mint ilyen, az adott periódusban a városfejlesztés motorja is lehet. A felpörgetett fejlesztés évtizedeiben ugyanakkor fennáll annak veszélye, hogy olimpia címszóval az összes halasztott fejlesztés – különösen infrastruktúra – felkérezkedik az olimpia hajójára. Jó példa erre a közelmúltban meghiúsult csepeli olimpia esete az 5-ös Metróval. A pénzügyi és tervezési kontroll nélküli fejlesztési kívánságlista összege - országosan 5300 milliárd forint! - tarthatatlan és komolytalanná tette az egész projektet. A jövőre vonatkozó „olimpiai" költségcsökkentés ezért megkerülhetetlen gazdaság- és várostervezési feladat. Kiindulva abból, hogy mi nem feltétlenül egy megalomán olimpiában gondolkodhatunk, egyáltalán nem vágyva pekingi, londoni és riói babérokra. Sporttradíciónk, geopolitikai pozíciónk, városszerkezeti adottságaink ugyanakkor viszont igenis predestinálhatnak arra, hogy egy attraktivitást és mértéktartást egyaránt szem előtt tartó otthonos „fapados" olimpiát megrendezhessünk, anélkül, hogy belerokkannánk az erőfeszítésekbe. (NOB ???)

Ehhez várostervezési szempontból mindenekelőtt gondoskodni kellene arról, hogy a fejlesztendő olimpiai akcióterületek maximális mértékben illeszkedjenek adottságaikhoz, valamint a már meglévő kapacitív közlekedési infrastruktúrához, különös tekintettel a villamos, metró és vasúti hálózatra. Takarékossági okokból a Metró-fejlesztéssel szemben ezért prioritást kell adni a már meglévő villamos- és vasúthálózat kiemelt ráfejlesztéseinek, illetve a célbusz-járatok koncentrált közúthálózat-fejlesztési forgatókönyveinek. Az így megtakarítható költség Budapest vonatkozásában 2014-28 között mintegy 500-1000 milliárdra becsülhető, ami tetemes, 20-40%-os megtakarítást jelent, az eddig tervezett 2600 milliárdos fővárosi infrastruktúra fejlesztési költségvetés vonatkozásában. Az olimpiai városszerkezet optimalizációját - város a városban - tehát közelíteni kell az EU-forrásokból és költségvetési eszközökből szűkösen rendelkezésre álló köz-források lehetőségeihez, és nem fordítva, ahogyan ez a „Duna szigetek olimpiája" esetén a közelmúltban pazarlóan történt. A 2014-2028 időszakára előre kikalkulálható országos (EU-s) és budapesti (kofinanszírozási) teherbírási korlátok közé illesztendő olimpiai nagyprojektről - előzetes sportszakmai és városszerkezeti értékelések alapján - ez által akár 2019/23-ig már felelős és megalapozott pályázati döntés hozható a 2028/32-es Olimpia vonatkozásában. Persze, ha létezhet távlati tervezés, mint olyan.

Krónikus pénzszűke esetében indokolt lehet a takarékosság kérdésének a felvetése bevételi oldalról is. Egyrészt a nálunk fejlettebb tervezési demokráciákban elterjedt gyakorlat az ingatlanok értékarányos és progresszív adóztatása, aminek hazai bevezetése azonban csakis az egész adórendszer átalakításával lenne lehetséges. Az olyan, szűkösen rendelkezésre álló és nem újjátermelhető öko-javak megadóztatására, mint az ingatlan, azonban az ingatlanspekulációs folyamatok során is lehetőség nyílhat. Annak az értéknövekedésnek -  extraprofitnak - a részleges elvonásáról van szó, ami nem a közvetlenül befektetett pénz hozama, hanem az ingatlan pozíciójából eredő földjáradék, vagy a környező infrastruktúrát fejlesztő, közpénzből fakadó profithányad. Az ingatlanvásárlás, szabályozás, infrastruktúra-fejlesztés, építés, üzemeltetés során keletkező ingatlan extraprofit tranzakciós megadóztatásával - a településrendezési szerződésben - a közszféra a számára nélkülözhetetlen infrastruktúra-fejlesztési költségeit részben fedezhetné, hogy egyáltalán fenn tudja tartani a városfejlesztési folyamatot. Ellenkező esetben, mint napjainkban is, súlyos fejlesztési hiánnyal, sőt üzemeltetési gondokkal kell szembenéznie. Miközben a spekulációban a közpénzek rendre magánprofittá alakulnak, hogy egy részük exkluzív magasépítésben, más részük egyéb iparágakban, vagy a pénzpiacon kamatozzon tovább. A permanens forráshiány és a virulens ingatlanspekulációs folyamat egyidejűsége amellett, hogy közgazdasági abszurdum, a városszerkezetben is jóvátehetetlen károkat okoz. Ez nem vezethet el egy olimpiához, de még a város fenntartható fejlődéséhez sem. Budapest normális fejlesztési pályára állításához tehát mielőbb be kell vezetni a közcélú értéktöbblet-adót. Ennek 2014-28 közötti becsült hozama a fejlesztésben érintett ingatlantömbök vonatkozásában akár sok százmilliárd forint lehet annak függvényében, hogy a településrendezési szerződések miként állapítják meg a közszféra és a magánszektor közötti kofinanszírozási profitrátát. Tételezzük fel, hogy ez a közcélú bevétel – fifty-fifty alapon megosztva – 500 milliárd forint. Ami a korábban javasolt infrastrukturális költségcsökkentés ominózus 500-1000 milliárdjához hozzáadva már 1000-1500 milliárd forinttal növelheti egy 2028/32-es budapesti olimpia költségvetésének az esélyeit. E nélkül a kritikus megtakarítás nélkül sem ma, sem 2014/28 távlatában nincs miről beszélni, akárhogyan is próbálnánk magunkat visszafogni a kiadások terén a NOB által képviselt (fapados) olimpiai minimum meghatározásában. Ingatlangazdálkodni persze olimpia nélkül is ildomos lenne.

5./ A Népstadion neoreneszánsza és (kótya-vetyéje)

Minden olimpiát rendező város emblematikus, központi létesítménye az olimpiai főstadion, ahol a megnyitó és záró gálák zajlanak, s amely hagyományosan az atlétikai versenyeknek és a labdarúgó döntőnek is helyet ad. Budapest ebből a szempontból egyelőre még szerencsés helyzetben van, hiszen a torzóként fennmaradt egykori Népstadion eredetileg is olimpiai stadionnak épült. Városszerkezeten belüli központi elhelyezkedése és kitűnő közlekedési adottságai – a szükséges megújításokkal, fejlesztésekkel – még ma is alkalmassá tennék az olimpiai főstadion funkció betöltésére. Különösen igaz ez a Csepel-szigeti olimpiai fiaskó tanulságainak halaszthatatlan levonása után. A történet azonban ismétli önmagát. A pár évvel ezelőtt a csepeli főstadion árnyékában még olimpiai gyeplabdapályának (!) szánt patinás létesítményre ugyanis a jelenlegi merkantil erőviszonyok szerint sem sokkal nemesebb funkció vár: részleges visszabontás után 30.000-es atlétikai pályát varázsolnának belőle azok, akiknek új „Nemzeti Arénája" és rendezvénycsarnoka számára a túlzsúfolt helyszínen útban van a nagyszabású, romos létesítmény. A zuglói BOK parkban ezáltal a lehető legrosszabb kompromisszum van készülőben. Egyrészt, mert a stadionok megkettőzése a leg területfalóbb megoldás a szűkös térségben. Másrészt, mert ahelyett, hogy egy arénát világszínvonalúan megoldanánk, két torzót teremtünk, megkettőzve ezzel a problémákat is. Harmadrészt, mert az egykor gondosan megtervezett egységes BOK ingatlantömböt strukturálatlan konglomerátummá degradáljuk, ellehetetlenítve további sportlétesítmények – pl. Nemzeti Sportuszoda – szerves bevonását a rendszerbe, ezzel is elősegítve a terület további üzleti feldarabolódását, szlömmösödését. Tehát olimpia ide, vagy oda - méltányos felújítást a Népstadionnak!

• Mert 1953-óta, lassan 6 évtizede a magyar sport nemzetközi hírnevének páratlan és patinás fellegvára, legyen szó atlétikáról, kosárlabdáról, vagy éppen labdarúgásról. És a maradandóságnak ez az üzenete az utókor számára patina és nem politika kell legyen.
• Mert megépítésekor építészetileg is világszínvonalat képviselt. Ezért ifj. Dávid Károly és csapatának szocreál modernista alkotása nem bontást, hanem értékőrző felújítást érdemel. Azaz a szomszédos Dromosz parkkal egyetemben aktív műemlék-védelmet!
• Mert az eredetileg 40.000 fősre tervezett új Nemzeti Aréna egyéb üzleti célú gála rendezvényekre igen, de jelentősebb nemzetközi sportesemények befogadására nem alkalmas. Így a meglévő, fővárosban is páratlan közlekedési adottságokat (Metró (k), villamos, troli, Volán) sport célra sem használja hatékonyan ki. Alulhasznosítva és távlatra ellehetetlenítve a szomszédos megcsonkított Puskás Ferenc Stadion területét és ez által az egész zászlóshajó nélkül magára maradt BOK központot is.
• Mert már évek óta létezik kidolgozott és megvalósítható műszaki-építészeti alternatíva a Népstadion értékmegőrző felújítására. Ami 70-80.000-es befogadó képességével, a „stadion a stadionban" elv alkalmazásával, a berlini példát követve nemzetközi szinten is maradandót alkothatna – a labdarúgás mellett az atlétika és egyéb kapacitív tömegrendezvények számára is.
• Mert a Főstadion értékőrző, kapacitív és komplex felújításával egyúttal perspektíva nyílik a környező Zuglói BOK park megújítására is a Millenáristól a Nemzeti Sportcsarnokig. E nélkül ez az értékes sportterület is üzletbe vihető elemeire hullik szét, és az ingatlanspekulációs nyomás hatására, távlatban egyfajta témaparkká válva, akár a BOK itteni felszámolásával is járhat.
• Mert a Népstadion mellé, a Dromoszra tervezett 40.000 férőhelyes fényes új aréna építésével ellehetetlenül az országos főstadion funkció, mint ahogyan egy majdani Budapesti Olimpiához – 2028/32? - nélkülözhetetlen főstadion funkciója is. A helyette ajánlott, ma még papíron sem létező csepeli főstadionhoz min. szükséges 300 milliárd forintos közlekedésfejlesztés (5-ös Metró) egyelőre távlati ködökbe vész, és különben is több száz hektáron részben lokális ingatlanspekulációs érdekeket szolgálna (Sukoró szindróma).
• Mert a nyilvánosság teljes kizárásával, zártkörűen előkészített építési koncepció hiába támaszkodik majd nyilvános tervpályázatra, szakmailag és politikailag ennél alaposabb előzetes átgondolást igényel. Tarthatatlan, hogy az ország egyetlen főstadionjának és ezzel esetleges majdani olimpiájának is a jövőbeli sorsa ilyen üzleti érdekek mentén dőljön el. Hogy az ártatlan létesítmények egyetlen politikai „bűne" - az, hogy a néhai szocreálban Nép-stadionnak kereszteltetettek - perdöntő lehet a stadion hálátlan utókori visszabontásánál. Hogy a napi kótya-vetye nagyobb üzlet egy távlatos olimpiánál.

6./ Budapest Útikalauz Befektetőknek

Az érvényes NOB szabályzat szerint - a főstadiont is beleértve - összesen 37 olimpiai sportágnak kell elhelyezést biztosítani országon, városon belül. Impozáns létesítményprogram, amelynek üzleti megtérülése utólag biztosítható. Ezen túl még el kell helyezni az olimpiai falu, médiafalu és média központ összességében 120-140 hektáros területeit is. Ilyen mennyiségű sportlétesítmény biztosítása – a kapcsolódó közlekedési hálózatfejlesztést is beleértve – már önmagában is jelentős struktúraalakító tényező, város a városban. A funkcionálisan érzékeny célterületek biztosítása területfelhasználási és közlekedésfejlesztési szempontból ezért jelentős előrelátást és gondos tervezést igényel a felkészülés évtizedeiben, különösen pedig napjainkban. Mert ma úgy áll a helyzet, hogy elég egy alkalmatlan kapavágás – területbeépítés (ld. Népstadion), vagy közlekedési mammut projekt (ld. 5-ös Metró) – és a teljes szakmai, gazdasági építmény távlatosan dől rá a halovány olimpiai reményekre. Célszerű ezért az olimpiai akcióterületek lehetséges halmazát még jó időben beilleszteni a városfejlesztés egészének mértéktartó trendjeibe. A struktúrába. Mert nem az olimpia alakítja a várost, hanem a (dinamikusan) fejlődő város fogadja be az olimpiát. Persze, ha az ingatlanfejlesztők is úgy akarják.

Ilyen kiemelt városfejlesztési prioritás Budapesten - különösen a Duna-stratégia óta - a kék Duna-zóna déli irányú, nagyszabású kiterjesztése a Milleneumi városközpont és a Gubacsi dűlő között, a Ráckevei Duna-ág mentén Erzsébet központjáig. Az ide elhelyezhető Nemzetközi Konferencia Központ, Manhattan és Lagúnaváros mellett célszerűen itt kaphat reprezentatív vízparti helyet az olimpia 40.000-es VIP személyzete is az olimpiai- és médiafalu, valamint a Média központ formájában, közvetlen közúti elérhetőséggel a Hungária körúton keresztül a jelentősebb pesti olimpiai sport parkok felé. A térség közlekedési vezérprojektje a 2028-ig megépítendő, belső közúti terhelést kiváltó Albertfalvi-híd lenne villamosostul, és annak közúti vonzata, a Munkás körút déli, délkeleti szakasza alagúttal, csomópontokkal. A térség olimpiai utóhasznosítása a kialakuló olimpiai struktúra mentén városgazdálkodási és üzleti szempontból egyaránt maximálisan biztosított.

Ugyancsak térszerkezet-fejlesztési prioritás Budapesten a kiterjedt pesti barnamezők rehabilitációja. A Margitszigettől a Csepel-szigetig ívelő városszerkezeti fél karéj – a „pesti zöldgyűrű" - zöldterületi mozaikja közé ékelődve ugyanis több száz hektár barna mezős terület vár évtizedek óta sorsa jobbra fordulására. Az Édentől keletre eső térség kompakt várostestbe illesztésében - Pesti parkváros - ugyanakkor meghatározó, generáló szerepet játszhatnak az itt elhelyezhető, és befektetői érdeklődésre is jogosan számot tartó olimpiai létesítmények, sport parkok is. Az olimpiai sportlétesítmények túlnyomó többségét befogadó zuglói BOK park, a Kőbányai olimpiai park, valamint a Népligeti olimpiai park utóhasznosítása tehát városszerkezeti szempontból biztosított: elsősorban a meglévő vasútra, Metróra, villamosra és busz-körjáratokra támaszkodva valóságos motorjává válhatnak Budapest barnamezős rehabilitációjának a pesti zöldgyűrűben, anélkül, hogy újabb jelentős közlekedési makro létesítményt – pl. Metrót – kellene építeni hozzá.

De nem más a helyzet a Budapest legelhanyagoltabb szektorának számító kiterjedt és konglomerálódott Keleti-kapu térségével sem. Különösen, ha a prosperáló Nyugati kapuhoz hasonlítjuk. Hiába, hogy az ország egyetlen légi kapuja, a világszínvonalú Ferihegy is itt található. Jellemző, hogy ez idáig még egy gyorsvasutat sem voltunk képesek megépíteni hozzá, a közúti megközelítésről nem is beszélve. Holott az itt 1400 hektárban szunnyadó 30.000 potenciális munkahely – ipari-innovációs és logisztikai parkok, nemzetközi vásárterület – tetrarmodális adottságai (repülő, közút, vasút, vízi szállítási kapcsolat) Európában egyedülállóak és alkalmas nagybefektetőre várnak. Egy esetleges majdani olimpia előkészületei során azonban – 1,5 millió látogató! – felértékelődhet Ferihegy és ezzel a Keleti kapu is, ahol a rendezvény a térség fejlesztésének legfőbb motorjává léphet elő. Egyúttal felértékelve a közvetlen ferihegyi elérhetőséget biztosító kelet-pesti sport parkokat is. Ebben a térszerkezeti láncban játszhat fontos további olimpiai szerepet a több száz hektáros zöldmezőt felkínáló keleti zöld ék, a Rákos-völgyi sportpark is, ahová a területigényesebb sportlétesítményeket – tenisz-, vadvízi evezős-, golf pálya – valamint az új vidámparkot célszerű elhelyezni, lehetőleg vizes környezetbe (Rákos patak). Azaz kékbe, zöldbe, barnába, hogy megfeleljünk azoknak az általános városfejlesztési követelményeknek és elvárásoknak, amelyeket Budapest jövendő megújítása támaszt felénk, akár lesz olimpia, akár nem. Mert nem csak a sztárolt Duna-zóna Budapest egyetlen érdemi befektetési helye, hanem a város egésze.

7./ Világörökségi agóra Budapest szívében

Mert akár lesz olimpia 2028/32-ben Budapesten, akár nem, a Főváros világörökségi agóráját Budapest Szívében - Keleti főpályaudvartól egészen a Tabán lejtőjéig, a forgalmas Rákóczi- és Kossuth Lajos utak mentén - a 2013-as Népstadion-búcsúztató sokadalom zenés-táncos karneválja már jó előre kitaposhatja, mert ennél gazdagabb világörökségi karnevál-metszete nincs is Budapestnek. Hiszen a kelet-nyugati olimpiai fejlesztési irányból megcélzott Duna panorámán túlmenően, jelenlegi és várományos világörökségi területeket átmetszve, monumentális árkádsorokkal köti össze a Gellért szobor felé a Baross teret a Dunával, a budai Zölddel, Budavárával. Jelenleg ki nem használt adottsága ezért javasolható egy majdani Olimpia versenyhelyszíneket is maga köré szervező, attraktív turisztikai főhelyszínének.

Ehhez azonban jelentős forgalomcsillapítás szükséges. A meglévő 6 közúti sávból például 4-et meghagyva és 2-t humanizálva – kerékpárosok, zöldsáv - a világörökségi területek történeti rétegeit feltáró, nagyszabású korzó-együttes hozható létre, akár csak ideiglenes módon (ld. Vencel tér, Prága). A Baross teret, a Blaha Lujza teret, az Astoriát és a Ferenciek terét felfűző, az Erzsébet hídi panorámát is magában foglaló 3 kilométeres metrós olimpiai agóra az összes létező Metró-vonalat érinti, a villamos, busz, troli és MÁV kapcsolatokról már nem is beszélve. Az útvonal vendéglátó és kiskereskedelmi üzletekkel, valamint kulturális létesítményekkel ma is sűrűn ellátott. Ráadásul innen kivetítőkkel is nyomon követhetők a távolabbi stadionok sporteseményei is. Olimpia esetén a Baross- és a Blaha Lujza terek közötti 600 fm-nyi szakasz szélső útsávjai az olimpikonokat, média munkásokat szállító shuttle buszok parkolására tartandók fenn. A gyalogos korzóból Budapest Szívébe mindkét irányban már felújított, világörökségi jelentőségű belvárosi utcák gazdag szövete nyílik a Deák tér és Kálvin tér között. Az impozáns világvárosi gyalogos korzó egyik kiemelt pontja a Blaha Lujza téren lehetne, „ott, ahol a 6-os  megáll" és ahonnan – a Népszínház utca-Rákóczi út végállomásról – klimatizált autóbusz-körjárat szállíthatná a közönséget a Keleti-parkváros összes olimpiai akcióterülete felé. A közvetlen, kényelmes belvárosi busz kapcsolat a Baross tér felől - ott, ahol a 4-es Metró megáll - a célközönség számára ugyancsak biztosítható. Miközben a kelet-nyugati napfény-özönben korzózó belföldi és külföldi tömeg számára feltárulkozó, egyedülálló turisztikai látvány valóban fővárosunk legeredetibb, világörökségre ugyancsak méltó történeti rétegeit tárja fel, még ha az axisban álló Szent Gellért püspök jelenléte, alkalmanként figyelmeztető árnyékként is vetül a majdani, önfeledt olimpiai tömegpszichózisra.

Mindez természetesen alkalmi olimpiai nagyprojekttől független elő- vagy utóhasznosításként, a Budapest Szíve program kiteljesítéseként is értelmezhető. Az ehhez szükséges forgalomcsillapításhoz azonban biztosítani kell a nem kívánatos kapacitív átmenő forgalom más budapesti helyeken történő elvezetését. Például a 4-es Metró I. ütemének a befejezésével (7-es buszcsalád felülvizsgálata), vagy új déli Duna-híd - Albertfalva - építéséhez csatlakozva az ún. „Munkás-Körvasút körútak" és járulékos közúti létesítményei ütemes kiépítésével, értelemszerűen délről észak felé haladva, különös tekintettel a „Gubacsi alagutas áttörésre". Idővel természetesen a budai oldalon is teljessé kell tenni a Hungária körutat, valamint nagyobb távlatban a Galvani-híd megépítéséhez csatlakozó átmeneti zónás belső körúthálózatot. Mindezek alapján már valóban és távlatosan is újjáértékelődik Budapest Szívének egyik krónikus ütőere, a Rákóczi út-Kossuth Lajos utca - mint nagyvárosi gyalogos főtengely - jövendő szerepe a város gyógyulásában. És akkor Budapest-Belváros észak-déli irányú kiterjesztése mellett - a világörökségi puffer-területek mentén - megvalósulhat a kelet-nyugati kiterjesztés régóta várt revitalizációja is. Az akció azonban sokkal inkább várospolitikai gesztus, mintsem költséges építkezés kérdése. Ez által ugyanis a kiterjedt keleti barna mezők és a pesti parkváros kies kerületeinek az axiális bekapcsolásáról is szó lenne Budapest Szíve vérkeringésébe. Rehabilitációs esélyeiket csak növelné az a tény, ha az (olimpiai) városmegújítás stratégiai helyszíneiként nem csak a versenyekbe, hanem a világörökségi városszövetbe is be tudnának kapcsolódni. Ez a Budapest térszerkezeti integritásának biztosítására hivatott páratlan világörökségi axis tehát méltán aspirálhat az Olimpiai Agóra funkciójának a betöltésére is. Hihetünk bennük?

8./ Fapados társasutazás öt gumikeréken

A nagyváros turisztikai imázsához azonban nem csupán a gyalogosan bejárható utcák, terek tartoznak hozzá, hanem a nagyobb városi távolságokat is leküzdeni képes közösségi közlekedési hálózat eszköz- és járműparkjának a mennyiségi és minőségi paraméterei is. Különösen igaz ez olyan - a közlekedési hálózat teherbíró képességét is próbára tevő - csúcsrendezvények esetére, mint egy olimpia, amely 3 röpke hét alatt 1,5 millió turistát mozgat meg a rendező városban. Miután a 2028/32-re, takarékossági okokból újabb metróépítéssel (M4, ÉDR) nem számolhatunk, óhatatlanul felértékelődik a nagyvasút (és villamos) belső városi szerepe. Az ennek fejlesztéséhez szükséges sokszáz milliárd forintos forrás azonban aligha teremthető elő maradéktalanul 2028-ig. A mértéktartást attraktivitással ötvöző hazai olimpia számára ezért is nélkülözhetetlen kiegészítő és provizórikus közlekedési eszköz marad a jól bevált, kapacitív városi csuklós autóbusz világszínvonalú, klimatizált változata Ikarus, vagy Volvo formájában. Egy olimpiához is nélkülözhetetlen régi-új kiegészítő jármű park Budapest közlekedési struktúrájában.

A meglévő Metró, MÁV, HÉV és villamos vonalakat a felszínen összekötő és kiegészítő kapacitív autóbusz-körjárat tervezett hálózata négypólusos lehetne: a Blaha Lujza tér-Baross téri Olimpiai Agórát - a Keleti projekttérség kapuját - kötné expressz módon össze a pesti parkváros jelentős versenyhelyszíneivel - a Zuglói, Kőbányai és a Népligeti olimpiai parkokkal és természetesen azokat egymással. Ez a haránt, hurkolt és fonódó hálózat tehát klimatizált és első osztályú járműparkjával a jelentős olimpiai helyszíneket felfűzve, útközben természetesen a szomszédos vasúti és Metró megállókat is érinthetné. 3-4 viszonylata egyúttal - a városi közlekedést is tehermentesítve - egy önálló közlekedési réteget alkotna, ágazatként integrálva a sporthelyszínek szerteágazó mozaikját, a már meglévő városi tömegközlekedés hálózatba éppúgy, mint a Belvárosba. A körjáratok stratégiai jelentősége, hogy nagyságrendi fejlesztések nélkül is lehetővé teszi a sporthelyszínek világszínvonalú elérését, állomásai egyértelműen kirajzolják a nagyrendezvények lehetséges budapesti akcióterületét. E nélkül a gumikerekes közlekedési vésztartalék nélkül belátható időn belül olimpiát még akkor sem rendezhetnénk, ha mégis fölhorgadna iránta a politikai szándék. Ha viszont lemondunk róla, ezermilliárdos, parttalan közlekedésfejlesztési boom-ba hajszoljuk bele idő előtt a fővárost, melynek csalódást keltő, lehangoló következményeit 2006-2010-óta jól ismerjük. Természetesen a felvázolt autóbusz-hálózat az olimpiát követő időkben – utóhasznosításként – is üzemeltető. Különösen igaz ez a Baross térről a Stadionokig üzemeltethető, és közvetve a jelentős kelet-pesti sportterületeket is feltáró hurok-viszonylatra. De igaz lehet ez a Népszínház utca-Népliget-Kőbányai Olimpiai Park járat utóhasznosítására is, amely -  közvetett ingajáratként - egyúttal az Örs vezér tér környékén elhelyezkedő kőbányai és rákos-ligeti sport parkokat is be tudja kapcsolni a Belváros forgalmi rendszerébe, természetesen a közbenső vasút- és metrómegállók érintésével. A történeti Belváros, az Agora keleti irányú olimpiai kiterjesztése ezek alapján már nem térszerkezeti illúzió többé. De nem is ellenterv, hiszen az olimpia metaforában, a város egysége érdekében integrálni hivatott a kék Duna-zónás belvárosi és a barnamezős pesti-parkvárosi fejlesztési potenciálokat. S noha egyelőre még csak képzeletben, de ott legalább öt gumikeréken: MM – M – MM

9./ Zsákban futás célegyenesben

Jelenlegi siralmas helyzetünkben – államadósság, MALÉV, MÁV, BKV – aligha szárnyalhat képzeletünk egy attraktivitást és mértéktartást felvállaló majdani Budapesti Olimpia megrendezéséről, az ehhez szükséges százmilliárdok előteremtésének módozatairól. Még akkor sem, ha egy olimpiai felkészülés nem rövid távú program, hanem 1,5-2 évtizedre szóló intenzív befektetés és összefogás. A válságidőszakokban távlati kalkulációt készíteni azonban nem csupán lehetőség, hanem kötelezettség is egyben. Ami nélkül akkor sem kerülhetünk ki a válságból, ha erre már reális lehetőségünk kínálkozna. A kibontakozás modellezéséhez jelentős hozzájárulást adhat ugyanakkor az „olimpia metafora", azaz annak tételezése, hipotézise, hogy egy integrált, komplex városi nagyprojekt miként válhat a fejlesztés motorjává stagnáló időkben is. Vagyis indokoltnak tűnik – különös tekintettel a 2002-2010 közötti olimpiai előkészületek tervezési tanulságaira – egy olimpia nagyprojekt  (Leitbild) integrálása a 2011-2014 között készülő Budapesti Városfejlesztési Koncepció tervezési folyamatába. E nélkül végképp ellehetetlenülhet egy majdani budapesti olimpia műszaki realitása, hiszen a lehetséges versenyhelyszínek idővel beépülnek, a költséges infrastruktúra fejlesztések térbeli-időbeli prioritásai pedig nagyívben és öntörvényűen elkerülik az alkalmas olimpiai akcióterületeket.

Kapcsolódó fejlesztéspolitikai kérdés az is, hogy a magyar miniszterelnök által 2011-ben meghirdetett program, miszerint 2012 az elrugaszkodás, 2013 az emelkedés, 2014 pedig a gyarapodás éve lesz, a nagy európai és világtrendek függvényében mennyiben tartható majd hazánkban? Mert ha a trendek kedvező alakulása alapján mégis kigazdálkodható itthon a társadalmi-gazdasági „gyarapodás" és az 2020-ig tartósnak bizonyul, nem lehet abszurditás a 2010-ben felhagyott olimpiai előkészületek újragombolása, például 2014-ben, a választások évében. Ezért addigra új műszaki terveket, megvalósíthatósági és döntés-előkészítési tanulmányokat kell letenni a politika asztalára. Vagy szívesebben csak leporolnánk a 2010 májusára hivatalosan készített és elfogadott Master Plant és költség-haszon elemzést ? Amely busás, 5.300 milliárdos költségvetésével 2014 utáni, beláthatatlan időkre tolná ki egy budapesti olimpia lehetséges pályázati időpontját, a Duna-szigetek olimpiai fetisizálásával pedig egyúttal konzerválva a torzult városszerkezetet is. Ezt nem! Mert 2014-re nem csak az olimpiai felkészülésben, hanem az egész várostervezésben műszaki-gazdasági paradigmaváltásra lesz szükség. E nélkül reményünk sincs egy nagyrendezvény megtervezésére, megpályázására és megtartására. A szemléletváltásra természetesen nem csak az olimpia miatt van szükség. A Játékok nagyságrendje, komplexitása, nemzetstratégiai és nemzetgazdasági jelentősége viszont kedvező kísérleti terepet adhat a tervezésben szükséges változások körvonalazására, áldásos kényszerpályára terelve kátyúba jutott tervezési rendszereinket. Ez is az „olimpia metafora" pozitív hozadéka lehet.

Összességében, és szerencsés csillagállás esetén is legkorábban 2028/32-ben rendezhetnénk olimpiát Budapesten. Ehhez természetesen szükséges a 2014-et követő öt társadalmilag, gazdaságilag gyarapodó év éppúgy, mint a sürgető paradigmaváltás tervezési rendszereinkben 2014-2020 között. A 2028-as olimpia jelentkezési határideje 2019, ami után 2020-ban hoz majd a NOB döntést a 2028-as rendezvény házigazdájáról. A sors iróniája, hogy ez a dátum pont 100 éves évfordulója lesz annak, hogy az 1920-ban olimpiát helyettünk rendező Antwerpenbe – Trianon okán – még be sem engedték a magyar sportolókat. Hogy élni tudunk-e a centenárium felkínálta nemzetközi lobby lehetőségekkel, rajtunk is múlik. Például azon, hogy a rendelkezésre álló 7 hosszú év alatt felismerjük-e az olimpiában rejlő nemzetstratégiai, nemzetgazdasági és városfejlesztési esélyeinket, a Duna-stratégia és a Kárpát-medence mozgósító erejét (Olimpixpo), és ezeket figyelembe véve eljutunk-e egyáltalán egy újabb olimpiai pályázat elkészítéséhez, sőt beadásához is? A választ viszont a lehangoló jelenből szerencsésebb időkre, például a 2014-es választások kampány időszakára érdemes elnapolni. Hogy addig  talán………?

10./ Persona non grata

A civil ámokfutás a hazai olimpia képzelt terepasztalán ezzel lassan véget is ér. A kiállításon mellékelt színes térképeken madártávlatból – „Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország" (Radnóti Miklós) – még egy napsütötte, szemmel láthatóan bizalommal teli város képe rajzolódik ki, valahol Európában. Pontosan ott, ahol a Duna folyam, az öreg Ister látványosan szétválasztja egymástól a hegyvidéket a síktól, és megpihenve a felső kanyarok fáradalmaitól, takaros szigeteket alkot. A folyam kék színét övező, térképen izzó vörös, narancssárga színű vonalkák, a kontrasztos zöld és barna foltok és fekete-kék pókhálós vonalak mind azt jelzik, hogy ez a bizonyos város mintha már régóta készülne valamire – talán Világkiállításra talán Olimpiára, vagy csupán valamilyen nemzetközileg is jelentős évfordulós ünnepre? Hogy sikerül-e nekik, azt ma már - a sebesen rohanó évtizedek távlatából, ahol a felgyorsult időben minden évtized már több száz évnek számít - nem tudhatjuk megállapítani. A csatát azonban ezúttal nem feltétlenül külhonban veszíthetjük el. Belül bizonyulunk méltatlannak a győzelemre. Miközben Európa közepén egyáltalán nem Olimpia, hanem „Új Babilon épül" (Omega). Annak minden spekulációs kellékével: csillogó relikváival és építészeti provizóriumaival. És akkor történik majd meg, hogy a Birodalom mindenható EU-s helytartója, V. Heródes magához rendeli a Főtanács és Bizottság véneit - az írástudókat, farizeusokat és kalmárokat - hogy ítélkezzenek múlt, jelen s jövendő felett, hogy „pilátusostul" beteljesüljön velünk a történelem Budapest-Magyarországon is. A Népstadion tőszomszédságában fekvő, bontásra ítélt Dromosz ércszobrai is ilyesmiről suttognak az izzadságszagú, csendes őszi esőben:

 

 

Minderről bővebben a csatolt „Olimpiai városregény"-ben olvashatunk, az alábbi Tartalomjegyzék szerint:

1./ Confessio, ahogy illik/ 3

2./ A várostervezés ötödik dimenziója/ 5

A Budapest Stratégia kettős jövőképe/ 5
Az építésszabályozás bürokratikus zsákutcája/ 7
Szűkülő életterünk, az építészet/ 11
Az ingatlanspekuláció csapdájában/ 20
Struktúraterv nélkül nem megy/ 29
Egyszer volt Budán kutyavásár?/ 38
Manhattani aranymosás az olimpia műsorán?/ 40

3./ Baross Gábor terv a láthatáron?/ 43

A késleltetett infrastruktúra hálójában/ 43
Metró-építéssel és a nélkül/ 44
A budapesti hídépítés javasolt forgatókönyve/ 46
Közúton a megoldás felé/ 50
A villamoshálózat lehetséges reneszánsza/ 53
A budapesti Metró-hálózat távlati megkoronázása/ 59
Arccal a vasút felé/ 62
Vasutas intermezzo valahol Európában/ 69
Egy s más az olimpiai utóhasznosításról/ 73

4./ Félúton Olimpiába/ 77

A legitimitástól a civil kezdeményezésig/ 77
Az érem- és érdemgyűjtés mérlegén/ 77
A költséghatékonyság járatlan útjain/ 80
A pesti Zöldgyűrű árnyékában/ 81
2000 év a küzdősportok szolgálatában/ 83
A Népstadion neoreneszánsza és kótya-vetyéje/ 85
Budapest Útikalauz Befektetőknek/ 88
Vízfakasztás a Várkert bazárban/ 90
Világörökségi Agóra Budapest Szívében/ 92
Klimatizált társasutazás öt gumikeréken/ 93
Zsákban futás célegyenesben/ 94
Az olimpia útja is forintokkal van kikövezve/ 95
Olimpixpo vagy amit akartok/ 98

5/ Sikeres MÁV-start az Olimpián/ 99

6./ Végső búcsú Ferihegytől/ 114

7./Epilógus: In memoriam 2020/ 119