Finta József: A tervező szerepe az ötlettől a kulcsátadásig

Előadás: Építőipari – építési menedzsment nemzetközi konferencia BME – 2000. július 3-4.

Építőipari – építési menedzsment nemzetközi konferencia
BME – 2000. július 3-4.

Számtalanszor megismételt igazság, – ám egy e témával foglalkozó rövidke előadás számára mégis önmagát kínáló bevezetés – hogy egy terv – ház – minőségét három összetevő határozza meg: az egzakt programot alkotó értelmes megrendelői akarat, a megbízó és tervezője között fennálló-megszülető bizalmi viszony léte és mélysége, s persze nem utolsó sorban az e bizalomra rászolgáló, azt megérdemlő, rátermett építész találkozása a feladattal. Nem lenne nehéz erre a hármas vektorra az építészet múltjából meggyőző példákat felidézni – ám e példákból Önök is ismernek eleget. Az, hogy a megbízó-megrendelő "léptéke", tudása, értelmes elképzelése építési szándékáról milyen meghatározó a születő építmény sorsára nézvést – saját hátrahagyott múltunk negatív példáiból következtethetünk.

Az állam egy-matériájú, despotikus akarata hozta létre azt a szervezetet, amellyel évtizedeken keresztül együtt kellett élnünk és dolgoznunk – azaz a beruházó fogalmát, amelynek a szándékaiban átlagosító és laikus, testetlenné vulgarizálódott hatalom – valamint az e hatalom törekvéseit hivatalnoki minőségében szolgálni hivatott építész közé ékelődött közvetítőként kellett műszaki és pénzügyi nyelvre lefordítania egy olyan programot, olyan igényrendszereket – amellyel e szervezet semminemű érdek-kapcsolatban nem állt. S az sem véletlen, hogy ez a lehetetlen és természetellenes gyakorlat azon esetekben vált elviselhetővé – s eredményezett értelmes házakat, – amelyekben a megrendelői szándék valamely módon mégis megszemélyesedett – s az említett áttételek nélkül, avagy azok ellenében tudott közvetlen kontaktust teremteni tervező partnereivel.

Múltunkból idézett példából – sajnos – még nem következik a jelen megnyugtató gyakorlata. A nagy, főként multinacionális cégek ma is gyakran alkalmaznak olyan szakértőket, akik adminisztratív habitusú érdektelenségükben majdnem elérik az idézett beruházók negatív szintjét. És persze annak sincs perelhetetlen igazsága, hogy az önmaga akaratát perszonálisan érvényesíteni kívánó megrendelő mindenkor saját és tulajdon jövendő épülete javát – minőségét – szolgálja állásfoglalásaival, döntéseivel.

A megrendelői önkény számtalan esetben felejti el, hogy saját pénzéért csak meghatározott korlátok között érvényesítheti elképzeléseit, mert – s ez sem felejthető igazság – hogy ti. minden ház középület. A természetben megjelenő, az univerzális térből egy darabot kiszakító építési mozdulat egy tágabb közösség életét, működését, vizuális élményeit, közhangulatát befolyásoló cselekedet, s sohasem sajátítható ki egyetlen megrendelő – egyetlen építész – jogaként, még családi ház léptékében sem. Ezért is meghatározója egy ház minőségének, sikerének, időtállóságának, hogy a tulajdonos, az építtető, – de aláhúzottan – a tervező munkája, szándéka morális alapozottságú legyen. Az építmények nélkülözhetetlen humán tartalmának záloga - gyökereztetője ez az erkölcsi fundamentum, létrehozóik elhivatott közösségtudata.

Az építészet, s benne – elszakíthatatlanul – a tervezés is olyan szolgáltató ipar, amelynek végtermékei arra hivatottak, hogy alapvető emberi tevékenységek tereiül szolgáljanak. Ez a munka mérnöki - műszaki - funkcionális feladvány – használati és minőségi kategória – s csupán igen kis százalékban művészeti tevékenység. És megfogalmazhatatlanul kis mértékben – a szakma kiemelkedő, ihletett pillanataiban válik mindez jellé, egy kor egy nemzet, egy közösség, egy település szemantikai értelemben is értékelhető - jegyezhető aktusává, emlékévé. Mindez persze nem jelenti a formálás, a vizuális élmény fontosságának leértékelését, – s azt, hogy az építészeti tervezés egyik legfontosabb összetevőjeként ne ismernők el az esztétikai vektort.

És ez a vektor minden valamirevaló terv első sejtjében, a tervező első vázoló mozdulatában ott sejlik. Ha ez az első mozdulat nem csíráztatja önmagában a kiteljesedő tervezési folyamat teljes jövőjét – ha ez az őssejt nem tartalmazza a jó ház ígéretét – a teremtés aktusa elmarad. Hallottam legendákat olyan kiváló építészekről, akikről azt híresztelték, hogy 6H-s ceruzával elkezdték műszaki karakterű rajzukat szerkeszteni a ház, a terv valamely sarkát, s ugyanilyen habitussal fejezték be a rajzlap másik végén – minden elővázlat, skicc, kereső mozdulat híján. Én e legendákban nem hiszek, ám abban talán igen, hogy vannak akiknek ház "álmaihoz" nem szükséges azok materiális rögzítése – a vázolás kereső, képletező mozdulatait képzeletük végzi el.

Sajnos, sem a megrendelők többsége, s még társ-szaktervező barátaink sem értik, érzékelik és becsülik meg igazán az építészeti terv eme első aktusait. Pedig itt, a mozdulatok milyensége által dőlhet el az épület jövendő kapcsolata az őt befogadó természetes vagy mesterséges környezettel, e mozdulatokban csírázik a ház tér-struktúrája, formáinak, a formák hierarchiájának szerkezete, esztétikai és használati minősége.

S higgyék el nekem, a tervezés eme része s az ezen rész számára sokszor oly rövidre szabott tervezési idő tartalmas kitöltése az, amiért építésznek lenni érdemes. Nagy kár, hogy manapság ezt a tervezési szakaszt elnyeli, felemészti az egyre kötelezőbb prezentációk reprezentációjának igénye, a házak, tervek eladásának oly fontos akciója, más szóval póza.

Az építészet mindenkor áru volt, s most, elmúlt évtizedünkben tudtuk meg – avagy tanuljuk újra – ezen árutermelés kegyetlen – kegyetlenül racionális – törvényeit. A hajdanvolt örömteli szabadkézi kereső mozdulatokat, e papírra vetett ötleteket (amelyek szabadságuk, ösztönösségük által váltak esztétikai értékké) – felváltják a számítógépes technikák tudását megmutató albumok, az első pillanatban lenyűgöző 3D-s látványtervek, amelyek azonban készítőik "első generációs" volta miatt néha oly felszínesek, oly panelszerűek, s nagyon széria jellegűek.

Nem az öregedő mérnök konzervatívizmusa szól belőlem akkor, amikor az építész természetes önkifejezésében, említett kereső vonalaiban több örömet, több egyediséget és egyéniséget véltem – s vélek ma is – felfedezni, mint az egyébként "lenyűgöző" látványtervek blöffjeiben. A prezentációs albumok, az első 3D-s ábrák, az önmagukat eladni, kínálni kívánó színes magakelletések immáron olyan kötelező részei minden tervezésnek, hogy a megrendelők igényrendszerébe mint eleve ingyen kapható áruminták vonulnak be; egy néha nagyon is erkölcstelen verseny részeiként.

Nem lehet nem beszélni arról – a tervezési folyamaton immáron nagyon is belül, – hogy egy kötelező érvényességű versenyszabályzat hiánya megmérgezi az egész építész szakmát – amiképpen megmérgezi azt az egyre amorálisabb áralku, a tervezésre fordított idő folyamatos csökkentése, az egyes tervező cégek egymás közötti versenyének brutális árletörő hatása, s a tervezési díj primátusa e versenyben; s mindez azzal jár együtt, hogy a terv és a ház jövendő minősége tercier elemmé degradálódik. Ez a piaci habitus, ez az egyre gyorsuló verseny persze azzal is együtt jár, hogy a tervezési folyamat, annak minden eleme természetellenesen egymásra torlódik.

A beépítési avagy programtervnek nevezhető első dokumentálási forma után a nagyobb munkáknál oly nélkülözhetetlen elvi engedélyezési terv, majd azt követően az engedélyezési és az ajánlati dokumentáció – s a mindezekre ráépülő kiviteli - megvalósítási tervek, design tervek megszokott konstrukciója összedőlni látszik. Az egyes tervfázisok összenőnek, egymásba kapaszkodnak, egymást kiváltják – negligálják –, s a túl sebesen bekövetkező építés rabszolgáivá válunk. E "gyorsított eljárás" eredménye a rögtönzés, a már kidolgozott széria-megoldások újrafelhasználása, az alaprajzok kiérleletlensége, a formák divathabitusa, az egyes szakágak megannyi egyeztetetlensége, koncepciótlansága, a piacon kapható számítógépes programok kritikátlan és szolgai felhasználása.

Jómagam immáron 42 éve tervezek, 32 éve kezdtem műtermet vezetni s 6 éve irányítom saját – sajnos igen nagyra nőtt – cégemet. E meglehetősen hosszúra nyúlt építész pályám során egyetlen egyszer nem sikerült meggyőznöm beruházót, megrendelő partnert, hogy a tervezésre fordított idő – annak elegendő hosszúsága – kiváló s igen hamar megtérülő befektetés, mint ahogyan ugyanilyen értékű és fontosságú tétel a tervezési díj méltó összegének fél-egyszázalékos emelése is. Az építész - a tervező - a mérnöki szakma komplex megalázottsága e területen egyre súlyosabb, s nem tudom, hogy ez a folyamat hova vezet.

A terv értékébe egyre kevésbé épül bele annak minősége: pozitív értelemben a legritkábban, viszont negatív értelemben – vélt vagy ráolvasott hibáival, hiányosságaival – már sokkal aláhúzottabban. S nem kerülhető el e tárgyban arról is beszélni, hogy a magyar tervezés fenyegetettsége a külhoni irodák és strómanjaik egyre brutálisabb térnyerése által a tervezés és az épületek minősége – értéke vonatkozásaiban is – igen negatíve ható tényező.

Jómagam a 60-as évek közepe óta dolgozom külföldi cégekkel – közvetlenebb kapcsolatba pedig tervezés- és kivitelezés-szervezői tevékenységükkel a 70-es évek végén induló ún. osztrák idegenforgalmi hitel-konstrukció kapcsán kerültem. E konstrukció lényege volt, hogy a nevezett hitel segítségével épített-beruházott szállodák kivitelezői ausztriai vállalatok kellett legyenek – s az esetek többségében – a magyar "gyártmányú" engedélyezési és ajánlati dokumentációkat követően, és azok alapján – a kiviteli terveket immáron a külhoni cégek készítették – osztrák tervezők bevonásával.

Szocialista nagyvállalati gyakorlaton nevelkedett tervezőink számára katartikus élmény volt látni-tapasztalni az anyagválaszték ama bőségét, ami e szállodák tervezése-építése kapcsán elénk tárulkozott, noha ezt a választékot – erre utóbb persze rájöttünk – igencsak megszűrték prezentálásuk előtt. De az említett árúbőségnél talán még mélyebben ható élményt nyújtott – akkor! – az osztrák tervezés és kivitelezés szervezettsége, ez a már-már túladminisztrált, ám minden mozdulatában követhető, ellenőrizhető, műszaki paramétereiben és financiális hatásaiban egyaránt folyamatosan nyomonkövethető, korrigálható gyakorlat. És azt hiszem, hogy ha a magyar tervezésnek – s az építészeknek is, persze – van még tanulnivalója, akkor ez a szervezés, az adminisztrálás, a folyamatkövetés, a pénzügyi és műszaki ellenőrzés kategóriájába tartozik. A tervezés alapképletéhez tartozik ugyanis az optimalizáció folyamat-jellege.

Ha ez az optimalizáció nem elég egzakt, nem kíséri végig a tervezés – s megintcsak megjegyzem – a kivitelezés teljes útját, ha e vonulatot oda nem illő, szubjektív indittatású megszakítások tarkítják, ha az építés (a ház-alkotás) teljes struktúrája nem áll össze egyetlen ráccsá, azaz az igénymegfogalmazások, a döntéshozatalok s a végrehajtások (ill. az ellenőrzések) egy matériát alkotó rendszerévé, jó, sőt kiváló épületek is születhetnek ugyan, de jóval több energia-ráfordítással, mint illenék. Nem hiszem, hogy magyarságunk, genetikai konstruáltságunk beépített eleme saját szervezetlenségünk – hiszen szép számmal vannak ennek jeles ellenpéldái.

Talán öröklött múltunk megrögzötten rossz gyakorlata, talán oktatásunk ilyetén hiányosságai, talán fontonossági sorrendjeink hibája okán nem tudunk még jól szervezni – s így kerül bele gyakorlatunkba akkor és ott is több olyan szubjektív elem, ahol ez károkozó, roncsoló hatású. S igen nagy hiba, hogy az építészek – de itt még nagyobb súllyal említeném a szaktervező mérnököket – nem értik és érzik, hogy a tervezési folyamat említett struktúrájában minden egyes "elemnek" egyazon módon kell viselkedni; egy műszaki, avagy időbeli lazaság az egész struktúrára nézve káros, hatása nem lokalizálható. A geneáltervező építész akkor is defenzívába kerül megbízói előtt, ha nem ő, hanem partnerei hibáznak, s ha bármelyik lépésüket, cselekedetüket nem fedik le önigazoló adminisztratív mozdulatokkal.

A WestEnd óriását tervezéssel és kivitelezéssel másfél év alatt létrehozni – talán világcsoda volt. S mégis ebben a rekordhajszában, ebben a képtelen iramú munkában is defenzív szerepet játszottunk megrendelőink előtt, mert nem voltunk képesek generáltervezőként olyan rendet tartani egyébként kitűnő műszaki felkészültségű partnereink között, amely rend megóvott volna bennünket a feddések és pellengérre állítások állandó zaklatásaitól. A külföld gyakorlata abban is előttünk jár, hogy ott a tervező – jelesül az építész – bizalmi szerepe sokkal deklaratívabb, részben talán azért, mert művezetési, kontroláló funkciói jóval tartalmasabbak, mint a mi ún. művészeti művezetési szokásaink. S ami e gyakorlatban legalább ilyen hangsúllyal húzható alá, az a design tervezés, vagy pontosabban a műhelytervezés hovatartozásának egzaktsága.

A "nyugati" példák e tárgyban azt mutatják, hogy ott az ún. tender-terveknek jóval súlyosabb szerepe, meghatározóbb funkciója van – a tervezés eme fázisában eldől a ház sorsa, minősége – ugyanakkor, a beszállító-gyártó cégek nem vitatkozhatnak azon, hogy a tervezés mely elemei tartoznak feladatkörükbe.

Nálunk – s nem a mi hibánkból – az ajánlati tervnek ilyen szintű és mélységű kidolgozására soha sincs idő, vagy éppen pénz. S így az e fázishoz tartozó döntések, elhatározások a kiviteli tervezés, sőt igen sok esetben a kivitelezés idejére csúsznak át, – olyan időszakra, amelyben az esetleges igénymódosítások, műszaki avagy financiális deformálódások, pályakorrekciók hatása ad hoc, kiérleletlen habitusú lesz.

Nem hiszem, hogy a magyar építészet rosszabb lenne bármely más náció építészeténél – bár az egyre globalizálódóbb piac, az egyre kegyetlenebb nemzetközi verseny nem éppen érdekelt ilyetén elismerésünkben. Azt azonban tudom, hogy előbbre lépnünk ebben a versenyben, – netán olyan szintre is, mint az északi, avagy a spanyol, portugál építészet, azaz exportáló léptékűvé emelkedni – csupán akkor leszünk képesek, ha e tárgyban szervezettségünk komplexen és jelentősen feljavul, s ha a tervezési folyamat minden résztvevője koncipiáló karakterű, kreatív szintre emelkedik, – ha a folyamat egésze egy minőséget képvisel, egy akaratot szolgál.

Ezt az együttdolgozási képességet, ezt az egyazon színvonalon való együttgondolkodást, s a szervezés fontosságát-mindenhatóságát elismerni, oktatni és gyakorolni kellene. Ez közeljövőnk megkerülhetetlen feladata!

2000. június 28.