Globális hangulatjelentés

Mújdricza Péter: Makropolisztól a Mikropoliszig - a 10. Velencei Építészeti Biennáléról

Részletek Mújdricza Péter Makropolisztól a Mikropoliszig című írásából, a 10. Velencei Építészeti Biennáléról

 

Cities – Architecture and Society, azaz Városok – építészet és társadalom volt a főcím, az eredetileg Metacities (Óriásvárosok) hívószó helyett.

Szakmailag és emberileg is nehéz eldönteni, hogy az Óriásvárosok csúcsrajáratását/végkifejletét mihamarabb „elősegítő" – netán egyfajta elfeledetten ismerős, kozmikus otthonosságot megidéző – tervezői stratégiát (esetleg ezek valamiféle ötvözetét) részesítsük-e előnyben az urbanisztika jövőjén gondolkodva. Konrad Lorenz metaforájára kihegyezve a kérdést, egy előrehaladott betegség további burjánzásának „progresszív" eszkalációja, vagy annak „retrográd" visszaszorítása a hagyományosan elfogadott egész-ség „korlátai" közé – az a trend, amit nyugodt szívvel ajánlhatunk?

Az Arsenale tereiben látható, a világ 16 óriási – közöttük az euroatlanti érdekszféra peremén és azon túli –, leggyorsabban burjánzó, ázsiai, afrikai és latin-amerikai városokat is bemutató kiállításfolyam olyan audio-vizuális bőségben árasztotta el a szemlélőt álló- és mozgóképekkel, zenével-utcazajjal, műholdas és talajmenti helyzetképekkel, látleletekkel, grafikonokkal, adatokkal, szédítően növekvő számsorokkal, szemetekkel és új elképzelésekkel, hogy ha földönkívüli intuícióval rendelkező glóbuszdiagnoszták lennénk, azzal a felkiáltással indíthatnánk a diagnózist: – Milyen szépen „előrehaladott" stádiumban leledzik ez a nagybeteg! És talán némi csudálkozással ingatnánk a fejünket a „vizit" záróakkordjaként kifüggesztett földi zárójelentés „hazabeszélően" optimista csengésű, mondhatni globális közhelyeit olvasván.

– Nyugodtan fáradjon haza a kedves beteg, szedje rendesen az orvosságot és pihenje ki magát! Pedig a merítés, a szövetmintavétel (New York-tól Mumbai-ig és Shanghai-ig, Los Angeles-től Tokióig és Isztambulig, Berlintől Kairóig és Johannesburgig, Barcelonától Mexikóvárosig és Sao Pauló-ig) igazán tudományos, körültekintően látványos kutatói és kiállítói hozzáállást sejtet. Hiszen a washingtoni Worldwatch Institute aktuális jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról, mely A világ helyzete 2006 címmel a Föld Napjára Magyarországon is megjelent, szintén elsősorban Ázsiára, főképp az elképesztően gyors változásokat produkáló Kínára és Indiára irányította a figyelmet, „...mivel sejthető, hogy e két ország gyorsan világhatalommá válik. Ahogyan Kína és India növekszik, óhatatlanul igazságosabb részesedést szeretne a világ forrásaiból, az pedig soha nem látott mértékű fogyasztást jelentene. És ha a bioszférából annyit követelnének fejenként, mint amennyit Európa ma, az egész Földnek ezt a két országot kellene eltartania."

---

---

 

 

"Ki nem gondol arra, mi távol van tőle, a közelben lesz majd baja belőle."

(Konfucius)

 

Az Óriásvárosok globális, késő újkori elburjánzását az egykor olcsó kőolaj tette lehetővé, mely ma megállíthatatlanul drágul. A Föld olajtartalékainak felélésével olyan civilizációs összeomlás képe körvonalazódik, amit egyelőre elképzelni is alig tudunk. Gondoljunk a Bush- és a szaúdi bin Laden-klán politika alatti paktumjára, az ikertornyos detonációknak a Reichstag égésére, Kassa bombázására és Pearl Harbour-ra rímelő ürügyére, mely valójában az USA stagnáló /hadi/gazdaságának tovább-billentését szolgálta volna a befuccsolt közép-ázsiai és közel-keleti olajháborúval. A jelenlegi euroatlanti vezető lobbyk „a politikai versengés és gazdasági összeomlás lefelé tartó spiráljának veszélyét" is kockáztató kiútkeresésben érdekeltek, látszólag mellőzve a „majdnem minden átértelmezésének" békésebb, ám szellemileg nagyobb erőfeszítéseket igénylő útját. Jóllehet az Óriásvárosok globális ökológiai és társadalmi gondjai az éppen aktuális „világfelelősök" személyes viselkedéskultúrájával/kollektív felelőtlenségével szorosan összefüggenek, az igazi probléma ennél jóval mélyebb – és egyszerűbb. Gandhi és tanítványai előtt már a huszadik század derekán világos volt, hogy a vidék élelemtermő képességének és mikrotelepülés megtartó erejének megőrzése az egész világon alapvető túlélési stratégiai kérdés kellene legyen. A munka nélkül maradt vidéki földönfutók Óriásvárosokba áramlása civilizált eszközökkel – hacsak a Michel Foucault szellemében felvirágzó globális börtönarchitektúrát és a különféle lokális élőerő-eltakarító katonai és félkatonai módszereket annak nem tekintjük – mára kezelhetetlen. (Gondoljunk akár a kiváló Frank O. Gehry-nek az Arsenale Los Angeles-i várostablóin is megjelenő, különféle építészeti divatlapokban remekül reklámozható börtönépítészetére, azon „átmeneti utcabútoraival" egyetemben, melyek nem titkolt mellékfunkciója, hogy a hajléktalanok bizonyosan leguruljanak róluk. Az „igazi építész" lojális megbízójához, ha ő nem, majd valaki más.) (...)

Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti pavilonjában, ahol – a 2005-ös New Orleans-i „eseményekre" utalva (a szó sajnálatosan szoros értelmében) – Az özönvíz után címmel szerveztek valamiféle professzionálisan önmosdató városönvédelmi bemutatót. Kanada pavilonjában a minimál-architektúra, mint védöltözék, mondhatni mellény-kunyhó, mellény-menedék jelent meg. Szellemes ötlet az is, hogy „helyben-használatos" műtermi kerékpárok segítségével, kvázi fitnessz-hasznosított energiával indultak el a képek a falon a látogatók önkéntes pedáltaposása nyomán. A britek Visszhangvárosában a települések szociális dinamikáját az építészet egyfajta bypass-ként próbálta meg közvetíteni. Az írek vidékeik és városaik egymást felerősítő természetrajzát hangsúlyozták, igaz egyik településüket sem az euroatlanti kényszerpályán egyensúlyozó „komprádorok" építészsztárok követték el. A globális ökológiai ébresztőre reagáltak a skandinávok az északi sarki jégsapka ütemes olvadásához alkalmazkodó víz- hó- és jégvárosaikkal, az izlandiak drámaian változó tájaikra rímelő Nemzeti Koncert és Konferencia Központjuk Reykjavíkba elképzelt tervével.

A dánok kínai ko-evolúciója egyáltalán nem volt meglepő, a már annyira ellaposodott „neuro-euro-modernet" mintegy átszökkenő, fenntartható városi fejlődést megcélzó útkeresésükkel. Gondoljuk el, a bolygó jelenleg folyamatban lévő új építkezéseinek fele Kínában van, tehát nagyon nem mindegy, hogy energetikailag merre mozdul az ázsiai nagyhatalom! (Talán az sem véletlen, hogy az egy évtizeddel ezelőtt rendezett Velencei Biennálén bemutatkozó Bachman Gábor is Kínában alkot manapság, Arata Isozaki meghívására.) És 2006-ban, Magyarország pavilonjában is Kína igézetében ihletődött installációkkal találkozhattunk. A Re:orient, rejtett hálózatok architektúrája című projekt a világot elárasztó giccs, olcsó kínai globali-bóvli sajátos reangyalizációjával produkált furcsa téri varázslatot. Kétségtelen könnyű műfaj a magyar mustra, de jól illik az építészet velencei világparádéjához...

 

 

 

Az egykori Jugoszlávia új államai közül Horvátország az állandóan változó hadi és politikai színtér ellenpontozásaként a látogatók mozgására reagáló szürke, hisztérikusan kacagó Buddhával lepte meg a közönséget. Ausztria pavilonjának fő attrakciója – Rock over Barock – egy 1964-ből citált Hollein-terv volt, valamely repülőszerencsétlenség gigantikus téri transzformációjaképp. Románia egy izgalmas, régiófejlesztő mátrix interaktív kockajátékával hívta fel magára a figyelmet. Lengyelország a fővárosát átszelő-behálózó, több emeletnyi magasságban üvegkígyózó, folyamatos belső vegetációval dúsított kerékpáros és gyalogos sétány projektjével mutatkozott be. Nem tudtam meghatódni a németek neomobilitással hamis Convertible City-jétől, még ha a címben a „City" a feje tetejére állt is. Ezek a beteg konténer-kinövések a birodalmi betonketreceken legfeljebb felszínes gegeknek tekinthetők. Őszinte örömmel üdvözöltem az oroszok Alexander Brodsky nevével fémjelzett low-tech, (be)lakott lokalitású urbánfragmentjeit a hulladék ajtók-ablakokból összerótt Vodka-szertartás-pavilontól, a verkli-nyekergésű Depressziós városig. Litvánia sokfelé kapcsolható kocka alakú otthonok minimáltereivel kísérletezett, talán a globális, posztkapitalista skizofrénia otthonosabbá billentése reményében. Az észtek Joint space (csukló-térre, vagy akár könnyű-drogos „rep"-térre emlékeztető) bemutatója a marok-mobilizált információk személyes tereit mintha teljesen függetlenítené, katapultálná – a tradicionális várostervezés gondolatköréből. Grúzia elsősorban a szovjet birodalmi anomáliákból kilábaló Tbiliszi bemutatására fektette a hangsúlyt. Az örmények a természet-város-ember elválaszthatatlanságát hangsúlyozták volna, – ám idehaza is gyomorforgatóan ismerős, poszt-szocreál-poszt-mogul építészeti gesztusaik csupán a legfrissebb nyugat-ázsiai bevásárló és kultúrkombinátok sunyi pénzmosodáit álcázták. Mennyivel fontosabb lett volna a több száz éves szellőzési, hűtési és fűtési szolár-technikák környezetkímélő felelevenítése! És pontosan ezeket az őserejűen avantgárd, mindennemű szennyezéstől mentes térbeli megoldásokat hiányoltam a legjobban Ciprus, Görögország és Izrael bemutatóin is. Egyiptom, mintha a huszadik századi nagy közel-keleti építész, Hassan Fathy – legszegényebbek építészeti kultúráját támogató – tradícióját valóban komolyan venné. Kairó szatelitvárosaiban és holtak városaiban a túlélés legkreatívabb formái tapasztalhatóak, az ott megtelepedő, a város szemetét hasznosító zabbalénoknak köszönhetően. És őszinte elismerésem az Aga Khan nevével fémjelzett konzorcium által támogatott kairói Al-Azhar park láttán. Dél-Afrika tárlatán a rasszista szegregációt feloldani próbáló posztapartheid építészet, különösen a nyomornegyedek higiéniai újításai, kasbah-rehabilitációja érdekelt leginkább. Belgium pavilonja – mely a 2004-es biennálén az egykori afrikai gyarmat, Belga-Kongó fővárosának, Kinshasának poszturbánus problémáit boncolva nyerte el a nemzeti pavilonok díját –, most saját földrajzi határain belül kereste, úgymond „a rend és a szépség igézetében" a részek és az egész egymáshoz illedelmesebb viszonyát. Luxemburg szociokulturális (adó)paradicsomként mutatta be magát, elsősorban egy exkluzív buszkirándulás képein át. A hollandok késő tizenkilencedik és kora huszadik századi, mívesen szerkesztett és megfestett városperspektívákra építve keresték a városépítés legfrissebb kiútjait. A franciák Metavilla elnevezésű, nagyváros-a-kisvillában-kísérlete amennyire frisslevegőjű szeretett volna lenni „égiteraszaival", annyira fülledtre sikeredett. Svájc két éve egy techno-fantasztikus űrprojekttel mutatkozott be, idén Bernard Tschumi Karib-tengerre javasolt ellipszis és pillangó formájú úszó ökovároskáinak ötleteivel jelentkezett. Itália a Rómában épülő, Zaha Hadid által vezérelt MAXXI-projekt munkálatairól közölt impozáns, színes felvételeket. A spanyolok pavilonja síremlékszerűen megformált, kvázi tárló és videó-tumbákkal – élénken magyarázó építésznők mozgóképeivel a posztamenseken, Carme Pinóstól Miralles Tagliabue-ig – fogadta a látogatót. A portugálok égalatti installációja, szabad térspirálokban tekeredő műanyagkígyóival valamiféle szoláris vízmelegítőműre emlékeztetett. A latin-amerikai országok, Brazília, Argentína, Chile, Uruguay és Kolumbia tárlatain a globális maffiaérdekeket kiszolgáló vertikális építészeti expanzió ellenére határozottan érzékelhető volt a metropoliszok viskóvárosainak problémájával küzdő, szociourbánus szakmai és emberi magatartás is.

„A legfontosabb találmányok meghonosítását a legszegényebbek közt kell elkezdeni, mert a gazdagok úgyis megszerzik maguknak."

 

Amennyire vegyes érzésekkel fogadtam az ázsiai nemzetek bemutatkozását az előző biennálén, annyira lenyűgöző és elgondolkodtató volt az idei szereplésük. Korea hatszáz éves fővárosára, Szöulra szőtt – Perma n stant – projektje a geográfiai és kulturális folyamatosságot naponta bombázó instant-impulzusok kölcsönhatásait, Janus-arcú időkonstellációit járja körül. Háromdimenziós, prefabrikált panelkompozícióik már működő épületek homlokzataira illesztve, a kiváló magyar művész-fizikus Pócsy Ferenc fény- és energiaszobrászati törekvéseivel is rokoníthatók. Egy mobiltelefon képernyőjéről térbe emelkedő koreai mikropolisz-modell szintúgy mellbevágó ötletnek tűnt.

Kína meditációs kertjében a járófelülettől enyhén emelkedő, fazsindely borítású bambusztetőre léphetünk, ahol az L-alakban elrendezett, fafogódzóval ellátott könnyű, bambuszhíd irányítaná lépteink – a semmibe. Ez a „semmi" a zsindelytenger közepén, talán finoman sejtetné az ember illékonyságát, az égalatti lét folytatásának minden eddig történteket átértékelésre késztető elodázhatatlanságát... És a látogatók személyes érzékenységén át ki tudja még mi mindent. Ám a legnagyobb közönségsikert a 2006-os seregszemlén – az Arsenale Óriásvárosokat diagnosztizáló kiállításfolyamával holtversenyben – minden bizonnyal a japánok nemzeti pavilonja aratta Szürrealista építészet és a város tudatalattija című tárlatukkal. A teaház-szerűen „bélelt" pavilonba mezítláb, fejet lehajtva lehetett belépni egy alacsony bejáraton át. A tér közepén egy szintén guggolva megközelíthető belső terű, kötelekből szőtt barlangban a városok spontán, tűnékeny hangulatairól, talányos lenyomatairól vetített képsorozat lepte meg a látogatót. A pavilon falain álomszerű épületszobrok színes képei, előttük ugyanazon épülettömegek – faragott fatörzsek démoni kinövéseképp.

A nemzetek pavilonjai közül e sorok írója számára a legérdekesebb mégis az ausztrálok Micro-Macro City hívószóra rendezett bemutatója volt. Ausztrália lakosságának 85%-a területének mindössze 6%-án települt, többnyire a tengerpartokon – tehát a déli kontinens a Földgolyó nagyváros-gyógyítási törekvéseinek kiváló gyakorlóterepe lehetne. Az óceánoknak a globális felmelegedésből és a jégsapkák olvadásából következő megemelkedése, a parti települések hurrikánokkal szembeni fokozottabb érzékenysége, a vidéki földönfutók éjszakai rovarokhoz hasonlítható „nagyvárosi fényekbe" özönlése külön-külön városonként is hatalmas gond, ám együttesen – potenciális katasztrófa. Az ausztrálok koncepciójának lényege a makropoliszok szociális- és ökológiai terheinek feloldása, kiegyensúlyozása a vidék mezőgazdasági értékeit tiszteletben tartó mikropoliszok kiépítésével. Egyébiránt Puskás Ferenc agrármérnök és ENSZ-szakértő egyik találmányának lényege éppen a sivatagi és félsivatagi területek mezőgazdasági zöldkultúrával „kezelt" lakhatóvá alakítása, alkalmasint a tengervizet napenergiával édesvízzé transzformáló növényházak és mikrotelepülések segítségével. Találmánya az ausztrálok törekvéseit is támogathatná, de az Afrika-parti sivatagokban szintén felhasználható lenne. Mert az elsivatagosodás is „gyógyíható" – a kontinens jelenlegi klímája és a megfelelően választott, új zöldnövényzet és mikrotelepülés-szerkezet ko-evolúciójával. (Csak halkan jegyzem meg, Puskás Ferenc hasonló ökológiai, gazdasági és társadalmi horderejű találmányait már hosszú évtizedek óta sikeresen alkalmazzák az eltérő településföldrajzi és politikai berendezkedésű „kommunista" Kínában, de a „burzsoá" Svájcban is.) Hogy Magyarországon miért olyan hányatott a legfontosabb találmányok sorsa? Mert a nagyokosok először elhallgatják, majd támadják, – esetenként lenyúlják és felhígítják, – végül sunyin félrepillantó közönnyel vegyes szégyenkezéssel tudomásul veszik (lásd: Béres-csepp).

De annál inkább örüljünk a szikrázó szeptemberi napsütésnek a vaporetto fedélzetén – szabadulván az Arsenale és a Giardini kimerítően lenyűgöző téri parádéitól –, útban a San Marco szomszédságában a tajvaniak által rendezett Paradise Revisited: Micro Cities & Non-Meta Architecture című kiállításhoz. – Újra felfedezett, megtalált Paradicsom? Mikropolisz és Nem-Óriás Építészet? – Kicsi a világ. Bizony itt is a modern nagyváros és az általa „leszívott" vidék és kistelepüléseinek kontrasztja a legnagyobb kihívás. Spirituálisak és agri/kulturálisak a túlélés-kereső kísérletek is. Képességfejlesztő Központ előadó- és gyakorlati bemutatótérrel, szociális és műhelyépületek, kvázi Túlélőházak...

Ám a 2006-os építészeti seregszemle legellentmondásosabb és legáltalánosíthatóbb élményét mégis egy igazi mikro-kiállítás jelentette számomra a Canareggioban, a velencei zsidónegyed Ikona Photo Galériájában, ahol Favelláktól a parametrikus városokig című anyagával Giulia Foscari, egy 1980-as születésű építésznő mutatkozott be. Foscari Sao Paulo nyomornegyedeiről, a brazil makropoliszt övező hegyekre felkapaszkodó bádog mikrovárosokról készített meditatív, félfalnyira nagyított, elképesztően intenzív, színes felvételeket. A viskóvárosok fraktálszerű „település-szerkezete", az egyes mikrofürtök spontán designja, a „részletmegoldások" illékony, a kinetikus- és katasztrófaépítészet széles eszköztárát felvonultató, poszhumán esztétikája emblematikus erővel összegezte a késő újkori világ város-társadalmainak legmélyebb problémáit.

---

A káosszal-kollapszussal rokonszenvező térszervező mentalitás a Foscari-féle felhővárosok modelljeivel, a kiútkeresés olyan lehetőségeit is felvillantotta, melyek mondjuk Yona Friedman városstruktúráival (is) rokoníthatók. Belátom, a „felhővárosok" delíriuma mindig kiválóan feldobja az embert, ám egyre inkább kénytelen vagyok ennek a „szalonspiccnek" ellenállni. Konrad Lorenz például a világ városainak jelenleginél emberibb „élhetőségére" másféle, mondhatni „földön járóbb" absztinenciát sugall. Minden bizonnyal örömmel üdvözölné az olyan főpolgármesteri intézkedéseket, ahol a belvárosba tartó személygépkocsik tulajdonosait alaposan megsarcolva – a bevétel oroszlánrészét nem a haverok között szétosztogatva – minőségibb tömegközlekedés fejlesztésére fordítanák a kiválasztottak. Mily felemelő szenzáció is lenne: szabadon sétálgatni, üldögélni és kerékpározni egy fővárosi Cityben…

Mújdricza Péter
Budapest, 2006. szeptember végén

(Megjelent a Régi-Új Magyar Építőművészet 2006/5-ös számában és annak Utóiratában)

fotó: Sz. Szilágyi Gábor, vm

A rovat támogatója a Graniti Fiandre